Nyáridő

Írta: Inkabringa

Nyár van. Szeretem. Pontosabban fogalmazva: nagyon szeretem.

Kétségtelen, hogy szerencsém van, jól bírom a meleget. Az eddigi kánikulai hőfokok nem viseltek meg, de ha így haladunk, eljön majd az a hőfok is, amit már én sem bírok.

Akármennyire is szeretem a nyári meleget, aggaszt, hogy sokakat a kibírhatatatlanságig, netán életveszélyesen megvisel a hőség, hogy lángra kapnak az erdők, felperzselődik a flóra és fauna.

Imádom a napsütést. A szikrázó eget, a burjánzó vegetáció közelségét. Lebarnulok. Azt is szeretem. Jó a napon lenni. 

Sokak szerint a Nap az ellenségünkké vált, veszélyt jelent számunkra. De gondoljunk csak bele, ha nem lenne, akkor mi lenne? Hathengeres autó és okostelefon nélkül lehet teljes emberi életet élni. A Nap nélkül nem. A veszélyforrás nem a Nap, hanem mi magunk vagyunk: az emberi hübrisz korlátolt kényelembe rekkent akarnoksága.

Elfogadtam, hogy roppant magas faktorszámú naptejet használjak, figyelemmel legyek az UV-jelentésekre, korlátozzam a napon töltött órák számát (nem a Nap, hanem az ember hibájából). Elvégre ez az egy életem van.

Másrészről meg az élővizekbe került naptejek pusztítják a vegetációt. Pedig ez az egy Földünk van.

Csupa-csupa dilemma és kontrapunkt az ember élete.

Nyáron olybá tűnik, a világ az énekesmadaraké. Meg is érdemelnék, hogy az övék legyen.

Édesanyám kertje telis tele van madarakkal. Napkeltétől napnyugtáig egymásnak felelgetve ontják a trillákat. Persze mindez azért van, mert anyám varázslatos kertje a fák, bokrok, virágok buja egysége. Egy arborétum, számtalan, egymás kedvére pompázó növényfajtával.

Nem is csoda, hogy olyan jól érzik itt magukat a madarak. A hatalmas diófához vezető kerti téglaúton (copyright ókori Róma) úgy sétafikálnak a rigók, mint valami sétálóutcában.

A budapesti belváros egyik romkocsmájának kertjében csak egy-két, mutatóban meghagyott szerény fa áll. De a nyári alkonyatban még itt is, égnek emelt fejjel, csodálatos trillákba kezdtek a madarak. Elbűvölten hallgatták a legelszántabban söröző aszfaltbetyárok is. Az emberi locsogás nem veszi el a kedvét a madárnak a csicsergéstől. Zavarba ejtő a megtiszteltetés, hogy a madár az embert - robajos gépei nélkül - a természet részének tekinti.

Ehhez képest a Városligetben manapság alig hallani madárcsicsergést. Túl sok a gép, a berregés, zúgás, csattogás, fontoskodó és agresszív zajkeltés. Az énekesmadarak elhalkulnak. Mert a Városligetet most átépítik. Nem. Beépítik. Hatalmas épületekkel, kővel, betonnal, kerítésekkel, kijelölt útvonalakkal. Vonalzóval meghúzott steril, hasznot hozó „zöldövezet” lesz abból, ami gondos tervezéssel a növények, madarak és emberek ligetes szimbiózisa lehetne. 

Pedig már így is alig van talpalatnyi zöld Budapesten, megfulladunk a praktikusan haszonelvű célszerűségben.

A természet igába hajtása így zajlik. Az emberi természet igába hajtása is hasonlóképpen.

Aztán majd megépülnek a Ligetben a grandiózus turisztikai csaliépületek, és a kevéske zöld területet is ellepik a szervezett hadakba tömörült turisták. Nem hallunk a szuperkomfortossá tett Ligetben többé madárfüttyöt. Már csak a varjak lesznek elég krakélerek a pöffeszkedő emberi butaságra fittyet hányni. Az utolsó forradalmárok.

Városliget - Budapest

Ugyanakkor szívmelengető érzés, hogy a Római parton szabadstrand nyílik a budapestiek számára hosszú évtizedek tiltása után. Háromszáz méter szabadság: ebben az országban már ez is reveláció. A fővárosi Duna-part túlnyomó részét évtizedekkel ezelőtt koncként odadobták a megállíthatatlanul robogó, többsávos autóforgalomnak. De a Rómain még fa és fű van, odaülhetünk a Duna mellé, a vízpartra.

Milyen rettenetesen kevés kell az emberi boldogsághoz.

Római part - Budapest

A nyár a bringa évszaka. Zápor, hőség, semmi nem állítja meg a kerekek gurulását. Megbámulok a kirakatban egy tűzpiros országúti bringát. Szép látvány. Megcsodálom az utcákon a városi bringakölteményeket  underground és szecessziós változatban is. De ezek nem az én járgányaim. Én az olyan bringát szeretem, amelyikkel letérhetek a betonútról, be az erdőbe, át a legelőn, hegynek fel és völgynek le, bele a tomboló nyári vegetációba. Ez mámor.

A bringa madárbarát jármű, ahogy minden bizonnyal a lovas szekér is az volt, csak ez utóbbiról már nincsenek empirikus tapasztalataink, csupán forráskutatásra támaszkodhatunk. Megidézem ezen a ponton az Égigérő fű című gyerekfilm egyik emblematikus mondatát: „Autóval, mikor ló is van?” Azért is emlékezzünk meg róla, mert éppen negyven éve készült. Számos gyerekgeneráció nőtt már fel rajta, köztük én is. Bizton állítom, a mai gyerekeknek is látnia kell. Nem lehetne belőle valami appot csinálni? Trend a lelke mindennek. Elvégre, ha lehet nőket vetkőztető app, miért ne lehetne bérházak udvarát befüvesítő app is? Hátha létezik már ilyen is. „Az a szép zöld gyep…”

Palásthy György: Égigérő fű

Nem mondom én, hogy ezután mindig mindenki bringával, pláne, hogy lóval, vagy bármilyen más járművel közlekedjen. De az se legyen kötelező társadalmi elvárás, hogy mindig mindenkor mindenhova autóval járjon. A kizárólagosságok korlátolttá tesznek. Legyen ez is meg az is, egyenrangúan, okosan és kreatívan használva a lehetőségeket. És egyáltalán: ne kelljen mindenkinek mindig ugyanazt csinálni és gondolni, mert ijesztő ez a sablonos és diktatórikus variációmentesség. Vajha miért nőtt a fejünkbe az agyunk, ha ennyire csak az előre kijelölt sémákban szabad gondolkodni? Főként, hogy a gondolkodás nem a sémakövetéssel, hanem annak kreatív variációival kezdődik.

És a nyáréji csillagos égbolt... Azt meg sem érdemeljük mi, oktondi emberek.

A nyár a flóra és fauna lelkes, életszerelmes tombolása. Naná, hogy szeretem. A világ részének lenni boldogító érzés. A világ urának lenni semmi kedvem nincs. Nekem többet ér, ha egy énekesmadár természetszámba vesz minket.

Lábjegyzet:

Aki kíváncsi rá, milyen nagy lábon él, ITT néhány perc alatt kiszámolhatja az ökológiai lábnyomát. Aztán kereshetünk egy másik (harmadik, negyedik stb.) Földet magunknak. Erre még nincs GPS kifejlesztve.

Zene a filmművészetben

Írta: BikassyGergel


Hat-hét éve épp ilyenkor rendezett  valamilyen zeneművészeti szervezet a Budapesti Francia Intézet közreműködésével a fenti címen két napos konferenciát. (A blogban írtunk róla ITT)
Hiába mondtam a tudós (bár nem zenetudós) dr. Beke László felkérésére, hogy az én filmművészetemben (amit én annak tartok és érzek), nincs nagy szerepe a zenének. Beke talán ilyet el sem tudott képzelni, mindenesetre tovább erősködött (tudósibb szóval "inzisztált"), hogy mindenképp részt kell vennem ezen az ülésszakon. Kijelentette: ott elmondhatom akár azt a véleményemet, hogy a filmművészettől (legalábbis szerintem) idegen a kísérőzene. Azzal is biztatott, hogy a tanácskozás anyaga majd írásban is megjelenik, sőt a "honorárium" szó is felcsendült baráti biztatásában. Ezt már azért sem vettem figyelembe, mert évekig írt könyveim nagy részére sem kaptam honoráriumot. Tisztes honoráriumot a Filmvilág folyóirattól szoktam kapni.

Joseph Kosma

A Francia Intézet nagyterme negyedrészt, vagy talán félig megtelt. A konferencia tulajdonképp Joseph Kosma (Kozma József) emlékére szerveződött, ez nekem is tetszett, becsülöm Joseph Kosmát - felléptem és előadtam tehát nézeteimet. A nagyrészt fiatal és középkorú zenetörténészek és zeneesztéták némi érdeklődéssel fogadták, hogy számomra a kísérőzene ellentétes a film lényegével (vagy legalábbis az én filmművészeti eszményemmel). Valóban: az ideálisan szép, és nekem jó zenekíséret a némafilm idejében létezett, amikor is a mozikban, ott a vászon alatt egyetlen zongorista kísérte a mozgóképeket. Ritkán, nagy világpremierekre önálló zenét szereztek és mutattak be, egyszer egy fesztiválon meghallgattam egy efféle rekonstruált "nagy" mozizenét, végtelenül nem tetszett...

A tudós dr. Beke László érezhetően elégedetlenül hallgatta szavaimat, szemmel láthatóan rosszallta mondókámat (mintha előzőleg nem is beszéltünk volna). Szerencsére Kosma egyik rövid kísérőzenéje csillapította tudósi haragját. Videokazettáról Renoir Állat az emberben (La bete humaine) című remekművének első negyedóráját játszottam be, nagy vászonra kivetítve. Ez erősen dokumentumjellegű, a Párizs-Le Havre vonatút képi remeklése, mindenfajta zene nélkül, csak a kerekek kopognak-dübörögnek-zörögnek, meg a mozdony füttyei adnak prózaritmust. Amikor aztán e negyedóra legvégén a vonat befut az állomásra, valóban belép a kísérőzene, úgy három percre, s még én sem mondhatom, hogy felesleges. (A filmben van egy nagyszerű, hosszú vasutasbáli képsor, ott szól a keze, de nem az a bizonyos "kísérő", hanem a valóságos vasutasbál helyi muzsikája. Nagyszerű, talán ezt is Kosma szerezte, de a szerepe más - ezért kiváló.)

Jean Renoir: Állat az emberben (A képen: Jean Gabin)

Elmondtam, hogy néhány nagy, a filmművészetet meghatározó rendező nem alkalmaz kísérőzenét: ilyen Robert Bresson, és ilyen a talán tőle inspirálódott Jancsó Miklós: mindkettejük "modern-klasszikus" remekeiben csak zajok vannak, szekér- vagy rácszörgés, lábdobogás, üvöltés, sivító szél, de nem a fim fölé illusztratív célból komponált kísérőzene. Bresson egyik remekművében mégis van: Mozart-részletek. Igen...

Robert Bresson: Vétlen Baltazár

Mondanom sem kell, semmiféle füzet vagy album nem jelent meg erről az ülésszakról később. (Egyébként volt egy kiváló előadás, és ismeretlen táncművészeti némafilm, valóban izgalmas és okosító.) - Mindez azért jutott most eszembe, mert találomra tévécsatornákat kattintgatva Bergman Persona-jára bukkantam, és szájtátva néztem bele tizenöt-húsz percre: annak idején többször is láttam, de már nagyon rég. Sőt, azért nem néztem most tovább, mert valami irtózatos, szinte kegyetlen feszültség áradt belőle: ilyesmire jobb kicsit előre hangolódni. Mint általában a remekművekre... A két főszereplő egy különösen erős jelenetét láttam, a némaság, a gesztusok, az elfojtások és kiabálások nézőt is megkínzó szcénáját. Ezt rövid, homályolt álomjelenet előzte meg, néhány taktus zenével. Mondanom sem kell, ezenkívül semmiféle kísérőzene nem volt.

Ingmar Bergman: Persona (A képen: Bibi Andersson és Liv Ullmann)

Kapcsolódó írások:

Filmzene - és akiknek nem kell

"Hulló falevél" (Les feuilles mortes...)

A vétlen Baltazár...

Széchenyi országa

Írta: Inkabringa

Van egy régi történet, talán félévszázados is lehet, de még mindig körbejár, és valamennyi tudományág képviselői ismerik.

Szentágothai János egy anatómia előadáson mondta: „Ahhoz, hogy orvossá váljanak, át kell kelniük egy kapun. Ez a kapu az anatómia szigorlat. És a kapuban én állok.”

Ez nem véreskezű tanári fenyegetőzés volt, hanem a szellemi minőség és igényesség melletti állásfoglalás. Tudták ezt a hallgatók is, Szentágothai szenzációs anatómia előadásaira zsúfolásig megteltek a termek. Ugyanakkor ifjú kollégáinak a kutatóintézet orvosi laboratóriumában hetente felolvasott irodalmi folyóiratokban megjelent versekből. Azért, hogy ne csak kiváló elméjű „szakbarbárok”, hanem széleskörűen művelt és tájékozott emberek váljanak belőlük.

Most úgy tűnik, ebben az országban a szellemi jólét (vagy inkább jóllét) lényegtelen és felesleges kategória. Június elején 48 évesen meghalt Térey János. Az elmúlt évtizedek legizgalmasabb és legjelentősebb költője volt. Túlhajszolta magát a napi megélhetésért és megállt a szíve. Ezt nem lehet elfogadni. Az élete és a halála is példázza ennek az országnak kiheverhetetlen hibáit. A semmiből jött és a tehetsége által a mindenségre volt hivatott. Mégsem kapott méltó életet. Tékozló és ostoba az a társadalom, amelyik nem tudja megbecsülni szellemi tehetségeit és kiválóságait.

A nemzedékről nemzedékre történő korszerű és tisztességes (ezt csupa nagybetűvel kellene írnom) családi gyarapodás az I. világháborútól kezdve végképp lehetetlenné vált ebben az országban. A hatalmi önkény, irigység, mohóság bármikor megfoszthatja e hon polgárait a materiális javaiktól, s ugyanígy, érdem nélkül, az elvtelen lojalitásért cserébe, el is halmozhatja vele őket.

Egyetlen dolog van, amit nem vehetnek el tőlünk, és ami autonóm módon, saját jogon a miénk: az a tudás, amit megtanultunk, ami a fejünkben van. Írtam már, írom most is, az agyunk az egyetlen mentsvárunk.

Személyes bánatom a társadalomtudomány létének veszélyben forgása. Amikor társadalomtudományokat kezdtem tanulni rádöbbentem, hogy egész életemben ezt a szemléletmódot kerestem. A társadalomtudomány egy tükör. Nem pózolt szelfi, nem photoshop, nem a felszín magamutogatása. Egy látszatokra alapozott társadalomban kényelmetlen ez a szépítés nélküli tükör. A társadalomtudományok eltiprása szellemi katasztrófa. Ám az a tudás, ami a fejekben van, sosem lehet birtoktárgy, ezt a tudást semmilyen hatalom nem veheti el.

A hatalom szempontjából a legjobb az engedelmes, saját sorsán túl nem látó, a társadalom iránt közömbös, élveteg és jóllakott állampolgár.

„A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik. Az ilyen nép elzüllik és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát” – írta Weöres Sándor.
Mikor lesz az, hogy ez a mondat nem jut eszembe a honi állapotok kapcsán?

Úgy tűnik, ennek a világnak intézményi kiépülése is elkezdődött. A közoktatás, a felsőoktatás, az akadémiai kutatás, a független tudományos és művészeti élet felszámolása kiszera méra bávatag szemeink előtt zajlik.

Az is rémes, ha a kultúra és tudás helyett a szerzésvágy trampli agressziója válik dicsőséges magatartássá. Meg az is elborzaszt, ha a kultúrát birtoklók elefántcsonttornyaikba zárkóznak a társadalmi felelősségvállalás leghalványabb jele nélkül. 

Ha a kultúra és a tudás haszontalannak minősíttetik, annak hosszú távon az egész ország issza meg a keserű levét. Akkor eljön a nyers erőszak korszaka. Akinek nagy az ökle, az üt vele, majd szembetalálja magát egy még erősebbel. Mindig lesz erősebb. Mindig mindenkor mindenki taposni fog, és előbb-utóbb őt is eltapossák. Akárhonnan is nézzük az emberi történelmet, mindig így volt: a tudás és a kultúra az, ami áll a kapuban, és az önzés és korlátoltság (ön)pusztító agressziójától megóvja az embert.

Széchenyi vajon mit szólna most ehhez az országhoz? Legyintene és inkább Döblingbe menne.

Népdal a Margit hídon ("Arirang")

Írta: BikassyGergel


"Arirang".

Hétfőn kora este százan énekelték a híres koreai népdalt a Margit hídon. Sajnálom, hogy nem jutottam el a hídra. Az Arirang nekem gyerekkori emlék, koreai osztálytársaim voltak a Marczibányi téri általános iskolában: tőlük gyakran hallottam. Nagyon szép, lassú dallama van. Megható volt a népdalos megemlékezés, még kézzel írt kottákat is osztogattak a dalt nem ismerő összegyűlteknek.

Amennyire tudom, nincs még egy ilyen kultikussá vált népdal a nagyvilágban. Félhivatalos himnusz is: egy régebbi olimpián Észak- és Dél-Korea közös csapata ennek hangjaira vonult. Most a különböző nyelvű wikipédiákon böngészem a dal történetét: több, mint ötszáz (!) éves. A japán megszállás elleni tiltakozásokkor gyakran felhangzott.

Elég régen - ötvenöt éve is van már - hogy koreai osztálytársaimról (is) szóló némileg kamaszos kisregényem bizonyos helyi feltűnést keltve megjelent az ELTE Bölcsészkarának akkor alapított irodalmi folyóiratában (Tiszta Szívvel - szerkesztette Asperján György, Bella István és Szabó B. István). A "helyi érdeklődés" aztán gyorsan szélesebb lett, ugyanis a Szabad Európa Rádió ismertette a kiadványt. Erre az V. kerületi pártbizottság bevonatta a meglevő példányokat...

Sokkal-sokkal később, már a kétezres években az ELTE Koreai tanszékének vezetője, Csoma Mózes (azóta szöuli nagykövet) egyik könyvében több passzust is idézett fiatalkori kisregényemből, és meghívott egy érdekes konferenciára (Koreaiak Magyarországon 1956-ban). Ott nem tudtam megkérdezni tőle, hogy rokona-e talán gimnáziumi osztályfőnökömnek, Csoma Gyulának. Osztályfőnököm erdélyi származású volt, és Erdélyben máig is gyakoriak a bibliai nevek: Csoma Mózes az ő fia, vagy unokaöccse is lehet...

... Ilyen emlékeim idéződtek fel a Margit hídi éneklés képei és hangjait látva. "Ariraang, Ariraang, Ararijjo..." Állítólag a dallamnak és szövegnek több száz változata van. Az egyik biztosan az enyém...

A kétely öröme (Szimbiózis Napok - Kulturális Antropológiai Fesztivál 2019)

Írta: Inkabringa

A Szimbiózis Napokon évről-évre a világ közepén érezzük magunkat. Idén nekem csak egy nap volt a világ, mert az egyszerre két, sőt három helyen levés problémáját lehetetlen megoldani. Ámde a Szimbiózison annyi impulzus és tudás gomolyodott fel a világról egy nap alatt is, ami érdemes a figyelmére azoknak is, akik antropológusok, és azoknak is, akik nem. Elvégre mindenki társadalomban él, és mindenki ezen a bolygón él, ezért nem árt olykor körbenézni magunk körül, sőt még azon is túl.

Az idei Szimbiózis Napok pénteki beszélgetésein átjárt ez a megnyugtató érzés: kételkednek. De a kétely nem a cselekvőképességben, a tetterőben, a problémalátásban, az együttműködési készségben nyilvánult meg. Ez hiánytalanul megvolt. A résztvevők a saját nézőpont önmagában ingatag bizonytalanságát ismerték el készséggel és nyitottan, és ehhez adott támaszt mások másféle nézőpontja, problémaértelmezése.

Milyen biztonságossá és megnyugtatóvá tud tenni egy teret ennyi szkepszis.

A pénteki napon - az alábbiakban részletesebben tárgyalt témákon kívül - a közép-ázsiai, szibériai népekről, a kulturális sokszínűséget feltérképező antropológiai kutatásokról, az antropológia és az üzleti világ kapcsolatáról, Oroszország, Erdély és Kína antropológiai kutatásairól is hallhattak előadást az érdeklődők. 

A Humántudomány akcióban. Tudós a faluban szekcióban szó esett az akcióantropológia és alkalmazott antropológia hazai lehetőségeiről. Aki ilyesmire adja a fejét e honban, vállalja ennek minden nyűgét s nyilait. Céljuk nem kevés: társadalmi aktivitás generálása egy közösségen belül. Szó esett a kistelepülések bizalmának megszerzéséről, a változtatás igényének felkeltéséről, a terepre jutás és a terepen létezés nehézségeiről, és a különböző tudományágak képviselőivel való együttműködés fontosságáról. Egy építész és egy társadalomtudós egészen más szempontok szerint néz egy közösségre és e két szemlélet egymást kiegészítve a településen élők javát szolgálja. Bár abban egyetértettek a résztvevők, hogy hibátlanul ideális esetek a tudomány-hatalom-kistelepülések relációjában nehezen megvalósíthatók a jelenlegi Magyarországon, de törekedni rá töretlenül érdemes.

Ökotájház - Kóspallag

A Kisvilágok I. szekcióban mutatták be Biczó Gábor és Szabó Henriett Kisköréről szóló filmjét. A filmben megszólalók között van, aki el sem tudja képzelni máshol az életét, van, aki elvágyódik. A közmunkán kívül jóformán nincs munkahely, nincs szórakozási, kikapcsolódási lehetőség, de van szegénység és irigység, a fiatalok elmennek, a cigányokra minden baj okozóiként tekintenek, a tágasabb társadalmi problémák hálózatát nem látják át, rájuk meg nem figyel a társadalom, elnémulnak lassan. Általános problémája ez a vidéki kistelepüléseknek: elfelejtették őket.

A film utáni disputa szintén a tudósi munka nehézségeit feszegette. Hogyan lehet mindenki számára hiánytalan szemszögből bemutatni egy közösséget? Csupa kérdés, amely segíti a sok szempontúság fenntartását.

Az önreflexióra késztető jótékony szkepszis jellemezte az A hiány vizuális reprezentációi kutatási és művészeti szempontból című szekciót. Az előzetesen meghirdetett résztvevők köre némiképp módosult, a PAD csapatát Berecz Diána képviselte, a beszélgetésben résztvevő képzőművészek voltak még Bubla Éva, Erdei Krisztina, Kovács Budha Tamás és Tábori András.

A művészek társadalmi felelősségvállalásának nehézségeit firtatták a beszélgetés folyamán. A résztvevők valamennyien aktívan közreműködtek peremre szorult csoportok életének művészi feldolgozásában, és valamennyien beszámoltak morális és praktikus kételyeikről. Rendkívül szimpatikus volt ez az önreflexió. Talán nem is hiszik, hogy a vívódásuk és kételyeik milyen frissítő és felszabadító légkört teremtenek egy kétely nélküli, egyoldalú és belterjes igazságokra épülő világban. 

Felvezetésként dr. Varga Tünde, a Képzőművészeti Egyetem docense vázolta a holland Renzo Martens Kongóban végzett társadalmi projektjeit. Martens Episode 3 – Enjoy poverty című dokumentumfilmjében sarkosan bírálta a nyugati világot és az afrikai viszonyokat. Filmjében provokatívan azt tanácsolja a kongóiaknak, hogy ha a nemesfém és ásványi anyag lelőhelyeik hasznát a profitéhes nyugati országok fölözik le, akkor nekik nem marad más, adják el a saját nyomorukat. Például tanfolyamot szervezett kongói fiataloknak, ahol megtanultak hatásos fotókat készíteni az éhező afrikai gyerekekről. Hiszen a jómódú nyugati világban van erre fizetőképes kereslet az újságoktól a galériákon át a jótékonykodással kereskedőkig bezárólag. Martens dokumentumfilmje rengeteg vitát ösztönzött az elmúlt években. Kérdés, hogy globális szinten megold-e ez valamit, vagy csak provokatív felkiáltójel marad. Az egyén keveset tehet addig, amíg a fogyasztói társadalom divatja és önfelmentése nem válik globálisan vállalhatatlanná, de a globális is egyénekből áll. Tehát mégis mindenki tegye meg, amit megtehet. Martens társadalmi kísérletbe fogott, évek óta Institute for Human Activities néven saját projekten dolgozik, ahol kongóiakkal együttműködve próbál hatékony és hasznot hozó gazdálkodást kialakítani.

Renzo Martens: Episode 3 - Enjoy poverty

Bubla Éva vizuális művészként külföldi tapasztalatairól számolt be. Indonéziában és Indiában az ökológia és a fenntartható gazdálkodás közösségi lehetőségeit ötvözte művészi kísérleteivel. A környezettudatosság központi témája művészetének és közösségépítő társadalmi aktivitásainak. Több projekt katalizátora és működtetője (Green Root Lab, ÉrTEM). Indiában a drasztikus nagyüzemi gazdálkodási módszerek bevezetése és a klimatikus katasztrófák teljes létbizonytalanságba sodorták a gazdálkodókat. Indiában évente 15 ezer gazdálkodó lesz öngyilkos, mert egy aszályos év minden megtakarításukat elviszi, és egyedül maradnak a problémáikkal. Ennek orvoslására környezettudatos, a közösségi önsegítésre, egymás tapasztalataira és a projektbe bevont szaktudósok és művészek közreműködésére építve kreatív, kísérletező, önérvényesítő és szolidáris közösségeket hoznak létre.

Gram Art Project (Bubla Éva mint résztvevő): Grow in India

A Green Root Lab keretében megvalósított Bearth című projekt Indiában a művészeti önkifejezésen túllépve valós társadalmi aktivitást generált. Egy vetőmag bankot hoztak létre a Pune városában élő gazdálkodók számára, ami a létrehozó művészek távozása után is mindmáig működik a helyi közösségben. Van-e olyan társadalomtudós vagy társadalmi aktivista, akinek ne ez lenne a legnagyobb vágya? 

Bubla Éva és Lilli Tölp (Green Root Lab): Bearth

Erdei Krisztina a Város peremén civil csoport tagjaként találkozott évekkel ezelőtt Budapest 9. kerületében az Illatos úton lebontásra ítélt háztömbök lakóival. Ezt az elhíresült és nyomorba süllyedt lakótömböt nevezte el a köznyelv Dzsumbujnak. A Város peremén aktivistái hozzáláttak az itt élők emlékezetének megőrzéséhez. Fotók, képek, írott és hangzó anyagok, életút interjúk őrzik azoknak az embereknek történeteit, akikről máskülönben semmit nem tudhatna a szélesebb közvélemény. Ők a társadalom elfeledettjei. A Dzsumbuj történetét az ott élők szemszögéből dolgozták fel és ezzel nevet, arcot, személyiséget és hangot adtak nekik.

Erdei Krisztina a felszámolt Dzsumbuj lakóinak további életét követte nyomon 2017-ben készült fotósorozatával, melynek anyagát idén év elején a Capa Központban a Vénusz születése és más történetek című kiállításon mutatta be. Beszélt arról, milyen nehéz munka ezt a kettős küldetést megvalósítani: felrázni és aktivizálni a reménytelenségbe és tehetetlenségbe süllyedteket, és egyúttal felébreszteni a többségi társadalom figyelmét és érdeklődését.

Erdei Krisztina: Vénusz születése és más történetek

A PAD csoport A hiány vizuális reprezentációi címen indított társadalomtudományi kutatómunkával egybekötött művészeti projektje a szegregátumokban élők vízhez jutásának nehézségeit vizsgálja. A 21. század egyik nagy feladványa, hogy az ivóvízhez jutást ne piaci tényezőként, hanem alapvető emberi jogként kezeljük. A víz birtoklása egyre inkább a társadalmi egyenlőtlenségek mélyüléséhez vezet, amelynek társadalmi és globális szinten is beláthatatlan következményei lesznek. Nem csupán biológiai, higiéniai szükséglet kielégítését akadályozza a vízhiány, hanem hozzájárul az emberi méltóságtól való megfosztáshoz is.

PAD: A hiány vizuális reprezentációi

A PAD csoport szegregátumokban készült fotói a művészet eszközeivel ábrázolják a vízforrásokból való kirekesztettség állapotát. A képeken fürdőszoba berendezéseket és felszereléseket látunk különféle művészi koncepciók alapján elrendezve. A trendkövető termékfogyasztók talán a csúcstechnológiás márkajelzéseket hiányolják ezen artisztikus fürdőszobákból. De valójában a legfontosabb dolog hiányzik az elénk tárt fürdőszoba enteriőrökből: a víz.

PAD: A hiány vizuális reprezentációi

A Gruppo Tökmag művészcsoport 2010-ben alakult. Kovács Budha Tamás és Tábori András véletlenül akadtak rá egy sűrűn telerajzolt füzetre, melyet a nyolcvanas években egy cigány fiú, Kolompár István írt és rajzolt tele Pécs utcáit járva. Az ő élete a peremre szorítottak reménytelenségében telt, de az általa megálmodott képregény hőse, Sárkány Lee, az egész világot meghódítja.

Sárkány Lee

A képregényt a két képzőművész feldolgozta, 2016-ban a Trafóban bábjátékként bemutatta, és egy év múlva a Ludwig Múzeum pályázata révén, Komlón, egy projekt keretében, hátrányos helyzetű komlói és középosztálybeli pécsi fiatalok közreműködésével kollektív színházi előadást mutattak be. A messzelátó céljaik között szerepelt az önértékelés, az önérvényesítési képesség növelése, a közösségi felelősség és a kritikus gondolkodás kialakítása. Bizonyos eredményeket elértek, a peremlétre kényszerült fiatalokat egy közösségi célért aktivizálni tudták. Ez önmagában nagy eredmény. Ugyanakkor azt is megtapasztalták, hogy egy behatárolt idejű projekt kereteibe nem fér bele a hosszú távú társadalomjobbító szándék. Ahogy az alkotópáros elmondta, a komlói hátrányos helyzetű fiatalok megfogalmazták a Szimbiózis-beszélgetésben résztvevő valamennyi művész problémáját is: ti elmentek, mi itt maradunk, és semmi nem fog változni. Ez a legnagyobb dilemmája minden társadalmi felelősséget vállaló művésznek: megteremteni a formáját a hatékony és hosszú távú segítségnek.  

Gruppo Tökmag: Sárkány Lee (Trafó)

A társadalmi problémák felszínen tartása és a mainstream társadalmi sablonok kritikája a társadalmi felelősséget vállaló művészet elsőrendű feladata. Egyfajta közvetítők ők a némaságra ítélt társadalmi csoportok és a meglehetősen szűkre szabott társadalmi nyilvánosság között. A művészet generálni képes és kreatív keretbe tud foglalni olyan aktivitásokat és kezdeményezéseket, melyek pozitív változást hozhatnak az egyének életszemléletében és egy közösség életében.

A felelősségvállalás a 21. században már túlmutat az országhatárokon, sőt az emberi társadalmakon is. Az Antropocén antropológia – a globális klímaváltozás kihívásai az antropológiában című előadásában Mészáros Csaba áttekintését adta annak, hogy ember és ember, valamint ember és természet kapcsolata miként változott az elmúlt évszázadokban. A természettudósok által meghatározott antropocén egy olyan földtörténeti korszak, melyben az ember tevékenysége alapvetően befolyásolja a bolygó állapotát. A tudomány valamennyi területén kutatják ezt a korszakot, mert az ember túltengése a Földön mára ön- és bolygóveszélyessé vált. Van, aki bevallja, van, aki tagadja, de a 24. órában van a megoldás megtalálása. A megoldáshoz pedig elkerülhetetlenül - globális és egyéni szinten is - szemléletváltásra van szükség.  

Mészáros Csaba jakutföldi terepmunkájának tapasztalatai alapján beszélt arról, milyen segítséget adhatnak a természeti népek a világigazgató nyugati civilizációnak a bolygómentő szemléletváltáshoz. Ők ugyanis a természethez élőlényként viszonyulnak. Ezt a nyelv jelzi a legjobban. Például a jakutoknál a ’tó’ (ehe) egyben azt is jelenti ’nagymama’, és a ’medve’ (ebe) jelentése egyenlő azzal, hogy ’nagyapa’. A Szovjetunióhoz tartozás évtizedei Jakutföldön is a természeti erőforrások mohó kizsigerelését hozták, mely a természetet és a jakutokat is megviselte.

Jakutföld

A maorik, az amerikai őslakosok, a jakutok és más - korábban civilizálatlannak bélyegzett – népek természetszemléletét egyre inkább átveszik a nyugati civilizáció globális felelősséget vállaló képviselői. Például Ausztráliában és Új-Zélandon törvénybe iktatták a természeti területek védelmét. Nem csupán a szólamok szintjén.  A törvény lehetőséget ad arra, hogy ügyvédi irodák folyó, erdő, egyéb természeti terület és élőhely képviseletében, mintha csak ember lenne, pert indítsanak profitéhes vállalatok, vagy akár az állam ellen. És ezeket a pereket meg is nyerhetik.

Egyszer valaki azt mondta, a kulturális antropológia a 21. század tudománya. A világ jelenlegi állapotát elnézve, lesz itt dolog bőven. A Szimbiózis egynapos világutazása után mit is kívánhatnánk? Adassék meg mindenkinek az érdek- és véleményburokból kimenekítő kétely öröme, ami elvezet a sok szempontú, világra nyitott gondolkodásig.

Nem állítom, hogy ez a legkényelmesebb út, de mégis az egyetlen, ami felszabadító.

Interjúk, honlapok - a teljesség igénye nélkül:

Gruppo Tökmag és Sárkány Lee - interjú Kovács Budha Tamással és Tábori Andrással
(Kortárs Online)

Vénusz (újjá)születése - Interjú Erdei Krisztinával
(Absolut.Budapest blog)

A művészet mint katalizátor - Interjú Bubla Évával
(Prae)

Kóspallagi Ökotájház

Open History