Honnan hová

Írta: Inkabringa

Akkor van jó világ, ha a napi botrányokat a celebek szolgáltatják. Következménye nulla. Akkor nincs jó világ, ha a napi botrányokat a politikusok szállítják. Következménye beláthatatlan. A politikusok immáron a tömegkultúra részei, celebebbek a celebeknél. Ez bizony nagy baj. Elvesztik a kontrollt. Én nem a napi politikáról fogok írni, hanem fékevesztett változatának elszenvedőiről.

A dokumentumfilmekben az a legvonzóbb (már akit vonz az ilyesmi), hogy lélek és elme kiléphet saját világának univerzálisnak hazudott ketrecéből. Egyetlen nézőpontra szorítkozni, avagy erre korlátozni másokat nagy hiba, veszélyes ámokfutáshoz vezethet. Miközben nem kérdés, hogy a fekete-fehér-igen-nem válaszok korát éljük. Ez azt a látszatot kelti, hogy annak van igaza, aki el tudja nyomni az összes többi hangot.

Az egy hete véget ért Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál szlogenje a hús-vér valóság volt, ezért megnéztem néhány filmet a fesztivál Migráns szekciójából, hátha látok arra is példát, hogy a migráns hús-vér, érző-gondolkodó ember és nem falra festett mumus. A migráció összetett és bonyolult probléma. A civilizált, művelt, széles látókörű Európa (miként dicsérjem még?) meghatározó tudásközpont is lehetne a globális migrációs kérdés megoldásában, ehelyett inkább különösebb észbeli képességeket nem mutató egoista hisztérikának láttatja magát a világ előtt. Azoknak, akik kutatják a témát vagy menekültszervezetek munkatársaként napi szinten ismerik a problémát, kétségeik vannak abban a tekintetben, hogy az értelmes, átfogó és elfogulatlan párbeszédnek van-e most bármi esélye. Most a hisztéria és a politikai érdek az úr.

Mahmood Soliman dokumentumfilmje, a Sosem voltunk gyerekek, egy egyiptomi család életét követi 2003-tól 2015-ig. A középpontban egy asszony áll. A tanulatlan és nyomorúságos körülmények között élő nőben természetes intelligencia és emberfeletti akarat van. Gyerekei előttünk nőnek fel. Úgy, ahogy az országuk engedi, és amit a küzdő anyjuk ebből ellensúlyozni tud. A film vége felé megtörten mondja az anya, nem tudja, mi lesz a gyerekeivel, nem volt képes megóvni őket annyira, mint szerette volna. Jöttek a világpolitikát is felrázó események. Az Arab tavasz idején ott volt gyermekeivel a lelkes tömegben az asszony is. Várta a jót, amit ígértek, hittel és bizalommal. Aztán jöttek a különféle politikusok, választások, kampánymámorok. Hogy mit hoztak ezek a hatalmasnak mondott változások a család életében? Semmit. Rezsimek, rajongott népvezérek jöttek-mentek, ők épp úgy nyomorogtak, mint annak előtte. Amikor a gyerekeket álmaikról faggatta a rendező, mind azt mondták, sem idejük, sem kedvük nincs ábrándozni, fáradtak és reménytelennek látják a jövőt.

A Visszatérés Homsba című szír-német dokumentumfilm azt mutatja be, ami örök tanulsága az emberiségnek, és amiből sosem tanult semmit. A háború nem a hazáért, a jóért, az igazságért van. Politikai és gazdasági játszmák kedvéért gondolkodás nélkül vágóhídra küldenek jobb sorsra érdemes embereket hamis pátosztól fuldokló országvezérek. Isten, haza, hős, mártír: undorító hazugság hordozói e szavak a háborúban. A film a szíriai Homs ostromáról szól, középpontjában egy fiatalemberrel, aki az Assad-ellenes felkelők egyik csoportját vezeti. Alig húszévesen beleveti magát lelkes odaadással a honvédelembe. Karizmatikus, rendkívül figyelemfelkeltő fiú. Énekel, dalokat ír, lelkesítő beszédeket tart, első a harcban, tartja a lelket bajtársaiban. Ha békés élet jutott volna neki, talán popsztár, élsportoló, rajongott médiaszemélyiség lehetne. Minden adottsága és ambíciója megvan hozzá. Az ő fiatal ambícióinak azonban csak a háború jutott. Ebben a közegben egyetlen választása a kitűnésre: hőssé, netán mártírrá válni. Felháborító korlátozása az emberi lehetőségeknek a háború. A film három évig követi nyomon a fiú életét. Kezdetben úgy hiszi, a béke közel van. Aztán látjuk az iszonytató pusztítást, a vérengzés elől észt vesztve menekülő embereket, a gyerekek és idősek lemészárlását, a fiatal bajtársak nyomorékká válását és rettenetes halálát. Homs egy romhalmaz, ahogy egész Szíria az. Ez nem haza, ez nem szülőföld, ez már csak egy mészárszék. A fiú megénekli ezt is, meg azt is, hogy a világ mindezt tétlenül nézi. Mindig, minden szabadságharcos megénekelte ezt. A fiú győzelembe vetett hite megtörik, súlyosan megsebesül, agonizál, felépül, és megint útra kel dalokat énekelve, csillogó szemmel. Mi mást is tehetne ott, ahol egyetlen életmód van, a háborúé. Visszatér Homsba. Még aznap megölik a harcokban az őt kísérő testvérét és nagybátyját.

Az Európába érkező migránsokkal kapcsolatban több szimbolikus hely is bevésődött a köztudatba. Közülük az egyik Calais. A Calais – Isten hozott a Dzsungelben című holland dokumentumfilmmel kapcsolatban most sem tudom eldönteni, hogy az alkotók inkább provokálni akarták az egymással ellenkező migránsértelmezéseket, vagy kizárólag az objektivitás vezette őket. Az kétségtelen, hogy megmutatta a film a civilizációjára és kultúrájára oly igen büszke Európának ezt a 21. századi nonszensz szégyenfoltját, Calais menekülttáborát. Biztos vagyok benne, hogy mindenki mást lát bele és mást olvas ki belőle.

A filmet nézve Michel Foucault híres panoptikum-elmélete ötlött eszembe. Az elmélet lényege, hogy a modern állam folyamatos megfigyelés alatt tartja állampolgárait. Nem is annyira a büntetés, hanem a normakövetés válik az állampolgárok fegyelmezésének eszközévé. A köz- és magánélet is ennek a normának van alávetve, ezért mindenki e megfigyelt területen belül él. Vannak azonban ezen ellenőrzött területeken kívül eső zónák: ezek a szegregátumok. Romák, bevándorlók, mélyszegénységben élők gyűjtőhelyei többnyire. Ezeket a területeket a hatóságok senki földjeként kezelik: nincs szemétszállítás, nincsenek közművek, nincsenek utak, nem megy be a rendőrség, tűzoltóság, mentők, hivatalos szervek. Az itt élők összezártsága nyomasztó és kikényszerített, ami konfliktusok forrása. Akik e szegregált zónában élnek a káoszt és anarchiát jelentik a normakövető társadalom tagjainak. Elrettentő példákká válnak, mintha csak a saját akaratukból élnének így. A derék, normakövető életet élő állampolgárok kedvtelve szörnyülködhetnek ennyi vadság láttán. Pedig jobb, ha tudjuk, ilyen körülmények között még az akadémikusok és – uram bocsá' – a politikusok is hamar a kivetettek közé kerülnének. Ha ellenséges hangulatot akarunk kelteni bármely csoport irányába, zárjuk le a normához igazodásuk lehetőségeit. Ez történt Calais-ban a menekültekkel. A hatóságok nem tudták, mit kezdjenek velük, ezért nem kezdtek velük semmit. Calais menekülttábora - mindenkinek kedvenc eszméi szerint magyarázható - botrányos helyévé vált Európának. Higgadt mérlegre tevése e tapasztalatnak még sajnálatosan várat magára.

A végére hagytam egy derűs feloldást adó filmet. A Kedves emberek című svéd dokumentumfilm a fesztivál közönségdíjasa lett. A filmben a Szomáliában dúló gyilkos háború elől menekülő fiatal férfiak egy svéd városban kapnak menedéket. Kezdetben minden rossz. Kirekesztettek, a helyiek gyanakodva figyelik őket, esélyük sincs a munkás hétköznapokra. Aztán egy helyi svéd szerző-mozgó ember és barátai megelégelik ezt a kilátástalan ellenségeskedést és tervet eszelnek ki, hogyan tudnák a szomáliai fiúkat a svéd város életébe bevonni. Egy bandy csapatot szerveznek az Afrikában e sportról még nem is hallott fiataloknak. A bandy tulajdonképp egy labdával játszott jéghoki. A cél, hogy kijussanak a következő világbajnokságra Irkutszkba, mint az első szomáliai bandy válogatott. Nehézségek szép számmal adódnak, például, hogy az afrikai fiúk jeget se nagyon láttak addig, korcsolyázni meg végképp nem tudnak. Kezdetben szinte senki nem bízik bennük, ők is bizonytalanok, de kovácsolódik svédekből és szomáliaiakból egy közösség, akik már egymásért is bizonyítani akarják, van helyük a világbajnokságon. Kijutnak Irkutszkba, ami csöppet sem világváros, az ott élők most látnak először élőben fekete bőrű embereket. A csapat tucatnyi gólt kap egy-egy meccsen, lőni egyet sem tud, de küzd méltósággal. Olyannyira, hogy a szibériai közönség a szívébe zárja őket, Szomália nemzeti zászlóját lobogtatva szurkolnak nekik. Mikor végre sikerül egy igazi gólt lőniük, a boldogságuk határtalan. Még az sem zavarja őket, hogy cserébe 22 gólt kaptak. A svéd város büszke rájuk, a társadalmi integráció példájaként emlegetik őket országszerte. Vicces, ironikus, szívhez szóló film, magával ragadó és befogadható történet. Bájosan rácáfol minden hisztérikus ellenségképre. De a 21. század Európájában élek, tudom, hogy most épp a hisztérikus ellenségkeresés van divatban.