Írta: Inkabringa
Trendi lett a félelemkeltés, másokkal ijesztgetés. Viszik, eszik, mint a cukrot. Minden, ami kívülről jön rossz, gonosz és veszélyes, garantáltan romlásba dönt. Végóráink meg vannak számlálva, ha nem zárkózunk be és nem hisszük el, hogy a világtól félni kell. Pedig félni nem jó, a félelem olyan, mint a tűz, ha elharapózik, mindent elemészt.
Trendi lett a félelemkeltés, másokkal ijesztgetés. Viszik, eszik, mint a cukrot. Minden, ami kívülről jön rossz, gonosz és veszélyes, garantáltan romlásba dönt. Végóráink meg vannak számlálva, ha nem zárkózunk be és nem hisszük el, hogy a világtól félni kell. Pedig félni nem jó, a félelem olyan, mint a tűz, ha elharapózik, mindent elemészt.
Ámde, ha az új módira akarnak rávezetni, akkor elvárjuk, hogy legyen az a félelemkeltő vészharangkongatás
stílusos, eredeti, és elsöprően szellemes, ne csak egy elcsépelt „bakk!”.
Rátaláltunk a tökéletes vészhírt hozóra,
aki oly elementárisan hisztérikusan félelmet gerjesztő, hogy mesterkurzust vezethetne.
Ligeti György Le Grand Macabre című -
Alfred Jarry abszurd szellemét idéző – operáját minden végítéletre várónak
ajánljuk szíves figyelmébe. Az ősbemutató 1978-ban volt Svédországban, és
bámulatos gyorsasággal eljutott a magyar publikum elé is. Csak húsz évet
kellett rá várni.
A
vészlármás, bizarr ária Barbara Hannigan, Simon Rattle és a Londoni Szimfonikus
Zenekar parádés előadásában tökéletesen meggyőző.
Mi így félünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése