Amadindázás

Írta: Inkabringa

Az amadinda egy ugandai hangszer.

Az Amadinda pedig egy ütőhangszeres zenekar, akik idén ünneplik harmincadik születésnapjukat.

A kilencvenes évek legelején ültem be először koncertjükre.

Amit ott és akkor kaptam, azt hívhatjuk nyugodtan mézes madzagnak is.

Olyan elegáns könnyedséggel vontak be a kortárs zene bűvkörébe, amely lazaságot egyre nagyobbra értékelem.

A kortárs zene ugyanis nincs rajta a mindennapok zenei palettáján.

Aki bevallja, hogy hallgatja olykor, cipője orrával pöcköli, burkait fejtegeti, azt vagy sznob köldöknézőnek nézik, vagy zenetudósnak.

Aki egyik sem, meg másik sem, őt talán az Amadinda bódította el.

Van varázsuk, pedig csöppet sem erre figyelnek. Annyira különleges az a zenei világ, amibe elvezetik a hallgatóságukat, olyan sosem-látottak a hangszereik, olyan szellemesek a ritmusaik és mindezt olyan barátságos nyíltsággal nyújtják át, ami bizony bűverejű.

Így természetes léptekkel sétálunk a kortárs zene mezejére és ott nem aknákat találunk, hanem izgalmas, továbbcsatangolásra késztető élményeket.

Az Amadinda nemcsak a zenélést - dobolás-csörömpölést-csilingelést-kopácsolást - hanem a zene befogadását is egyértelművé teszi.

Nem misztikus, nem ködös, nem isteni csoda, nem vátesz, nem lángoló zsenialitás, dehogy, az Amadinda nem bánt minket ilyesmivel.

Az ő koncertjeiken a zene nyitott befogadást jelent, ami nem nélkülözheti a feszült figyelmet, az örökös értelmezést sem.

Csak közben nem kell belefulladnunk a fellengzősségbe, maradhatunk önmagunk, miközben minden kultúrfogyasztási buta konvenciót felejtünk.

Aki érez magában még némi nyitottságot a kortárs zene irányában, annak csak ajánlani tudom, hogy az Amadindával induljon el felfedezni ezt a világot.

A mézes madzag mindenkit gazdagon termő földekre, bő vizű folyókhoz tereli. Ez a világ a tradicionális indonéz vagy afrikai zenéktől John Cage-ig terjed. Csodás birodalom.

Az Amadinda ugyanis megmutatja, hogy az ütőhangszer nemcsak a dob, amit jó hangosan püfölünk, hanem az apró csilingelőktől a legrafináltabb furcsa szerkezetekig minden belefér ebbe a kategóriába.

Három évtized alatt világhírű, számos módon elismert ütőhangszeres zenekarrá váltak.

A kortárs zene legjelentősebb magyar és nemzetközi zeneszerzői írtak darabot a számukra.

Ahogy Ligeti György a Síppal, dobbal, nádihegedűvel című kompozíciót, Weöres Sándor verseire. Nagy kedvencem, már említettem is a blogban.

Steve Reich, aki maga is ütőhangszeres képzettségű, és a kortárs zene fontos szereplője, a zenekar negyedszázados jubileumára írta a Mallet Quartetet.

John Cage ütőhangszerekre írott összes műveit lemezre játszotta az Amadinda. A mester pedig 1991-ben nekik dedikálta a FOUR4 című művét.

A koncertjeik igazi élményszámba mennek. A zene annyira széles és sokrétű, és ezek a rétegek olyan nemes eleggyé keverhetők, ahol a kontinensek folklórban gyökerező ritmusai szép szelíden (vagy épp groteszk csörömpöléssel) átvezetnek minket a kortárs ritmusokba.

Se sznob nyavalygásnak, sem ijedt szinkópa-figyelésnek nincs helye a koncertjeiken. Nyitottság és elfogulatlanság. Mint mindig, most is ez a titok nyitja. Így lehet felforgató, megrázó, vészterhes vagy épp groteszk és karikírozó a zene, megtaláljuk hozzá az utat.