Álarcosbál

Írta: Inkabringa


A farsangi időszak fontos attribútuma a maszk. Szép is lenne, ha maskarás vidám emberek özönlenék el az utcákat. Megértem én azt az ellenvetést is, mely szerint most nem ennek van itt az ideje. Csak ne váljunk a korlátlan tehetetlenségek hazájává. Egy ismerősöm a minap kifejtette nekem véleményét a maskarás felvonulás mély immorálitásáról. Véleménye szerint a maszk elfedi viselője kilétét, alattomosságra, galádságra, a tekintéllyel szembeni tiszteletlenségre ösztönöz. Szerinte a farsangi jelzővel illetett rendezvények és az iskolai jelmezbálok szépen kezelhető mederben tartják ezt a frivol és szókimondó közösségi megnyilvánulást. Szerencsére – fejtegette - a farsang kívánása olyan régen eltűnt már a magyar néplélekből, hogy ilyen „maszk mögé bújt hazug szökdécselésre” senkinek nincs már igénye. Ebben sajnos igaza lehet. Közbevetettem, hogy a kritikátlan tekintélytisztelet sok bajt okozott már ebben az országban és védelmembe vettem a farsangi maskarázást. Ezt ő magából kikelve a nemzeti kultúrát lábbal tipró szemtelenségnek minősítette. Kurt Vonnegut nevezetes mondata jut eszembe: „Így megy ez.”

Csakhogy a farsangi maskarázás nemhogy elrejti, hanem épp ellenkezőleg, fényes napvilágra hozza és leleplezi a hazug, pökhendi, hatalmaskodó képmutatásokat. A maszk tehát egyáltalán nem csak a bűnös takargatnivalók eszköze, hanem nagyon is fontos és pozitív szerepe volt mindig az emberi közösségek egészséges életműködésében.

Amikor látszólag maszk nélküli emberek szemrebbenés nélkül hazudnak a közösséget érintő kérdésekben, arra a következtetésre kell jutnom, hogy a maszkok száműzése tágas teret nyitott a sima képű hipokrita viselkedésnek. Erről szólnak a belga festőművész, James Ensor képei is, aki egész sorozatot szentelt a maszkoknak. Általuk a nyárspolgári öntelt és álszent korlátoltságot tette nevetség tárgyává.

A maszk a kezdetektől kísérője az emberi kultúrának. Eltakar, ez igaz, de csöppet sem aljas szándékok szolgálata miatt. A maszknak a különféle kultúrákban védelmező és erőt adó szerepe volt. Úgy hitték, viselőjét megvédi a gonosz, ördögi erők fenyegetésétől, s egyben képessé válik a közössége védelmére. A farsangnak - a télűzés és jó termés kívánása mellett - fontos a gonosz erőket távol tartó, közösségóvó szerepe is. A farsang célja egy adott közösség egész évi jólétének és jóllétének biztosítása. Mivel közösségi ünnepeink egyre inkább a kenetteljes feszengés és bamba bámészkodás mélaságába fulladnak, talán mégis felszabadító ereje lenne a körülményeskedéstől mentes, álságos tekintélyeket fricskázó, a közösség minden tagját egyenrangúan aktivizáló, felszabadult farsangi kavalkádnak.

A karneválok mellett a maszk másik fontos szerepe szerte e földön a vallási-rituális szertartásokhoz köthető. Számtalan helyen megfigyelhető az a hit, hogy a maszk viselője átlényegül, időlegesen az állati totemősök vagy a szellemvilág tudásának birtokosává válik. Rituálisan tehát képes hatást gyakorolni a köz javára.

A maszk nem csupán a karneválok és a vallási-rituális szertartások kísérője, hanem a színháznak is elengedhetetlen kelléke. Akárhogy is nézzük, az emberi kultúra története azt bizonyítja, hogy a maszk nagyon is fontos a valósággal való szembenézéshez.

Néhány példát hozok a világ különféle pontjairól arra, hogy a maszkok milyen fontos szolgálatot tesznek az emberi közösségeknek. Olyan helyeket és kultúrákat választottam, amelyek kellő messzeségben vannak belterjes köldöknézésre hajlamosító létközegünktől.

Kezdjük az északi sarkkör közelében élő inuitokkal. Időszámításunk előtt kezdődött meghitt kapcsolatuk a maszkokkal. Vadászó-zsákmányoló életmódjukhoz alakultak rituális szertartásaik. A tánc mellett a maszkoknak is kiemelt szerep jutott a közösségi ünnepeiken. Egyes maszkok az ősök szellemét jelképezik, hitük szerint viselésével az elődök közösségmegtartó bölcsességének birtokába jutnak. Az állatmaszkok a sikeres vadászatokat hivatottak elősegíteni, ugyanakkor a zsákmányolt állatok szellemét is megkövetik általuk. Köszönetet mondanak azért, hogy hozzájárulnak a közösségük fennmaradásához.

Inuit maszk

Indonézia legfontosabb jelmezes ünnepe a topeng. Főként Bali és Java őrzi ezt a hagyományt. Az évszázadok alatt az ősi rítusokat átszőtte a hinduizmus, buddhizmus és még számos kulturális hatás. A topeng célja, hogy a közösség nevében és érdekében üzeneteket küldjenek az isteni erőknek. Mellesleg a napi perpatvarok, túlkapások, bumfordiságok közösség általi vidám feloldását is adja burleszkszerű improvizációival. A topeng főként templomi évfordulós szertartásokhoz köthető, de előfordul esküvőkön vagy születésnapokon, egyéb közösségi eseményeken is. (Példa ITT) 

A topeng jelmezei és maszkjai rendkívül gazdagon díszítettek és mély jelentést hordoznak. Vannak közöttük istenségeket és démonokat szimbolizálók, uralkodói és hősi, de groteszk humorforrásként használatos maszkok is. A maszkot viselőket bátornak tartják, hisz úgy gondolják, a maszkkal ábrázolt erők átjárják a lényüket, különféle életeket engednek magukba, kapcsolatot teremtenek a szellemi erőkkel. A topengnek a maszkok mellett a mozdulatok és a zene is fontos része. Az indonéziai gamelán zene a 20. században a nyugati kultúrán nevelkedett olyan zeneszerzőket is megihletett mint Bartók Béla, John Cage, Eric Satie, Pierre Boulez vagy Steve Reich.

A japán no színházat az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. A no ősi hagyomány, a 15. századig csak vallási célokat szolgált, azt követően az emberi jellemábrázolás is részévé vált. A no színház meghatározó teoretikusa a 15. században élt Zeami, aki bevezette a yugen (vagy jugen) fogalmát. Ez a no színház alapvető esztétikai eszményét, a titokzatosság, sejtetés, elvágyódás kifejezését foglalja magába. A no színházra jellemzőek a lassú mozdulatok, a költői nyelvezet, a gazdagon díszített jelmezek, mozdulat, maszk és zene egysége. (Példa ITT) A no maszkokhoz személyes viszony fűzi a készítőket és a színészeket is. Maszkkészítő generációk alakítják ki a szabott kereteken belüli egyéni stílusukat. A színészek gondos mérlegelés alapján választják ki maszkjukat, amit aztán szintén generációkon át féltve őriznek. Különleges pillanatként tartják számon, amikor a színész magára ölti a maszkot, tükörbe néz és átlényegül, saját lelke vendégül látja a maszk által szimbolizált erőt. A no maszkok érzelemmentesnek tűnnek, de mégis a legárnyaltabb lelki rezdülések kifejezésére képesek.

Visszatérve kulturális bölcsőnkhöz, az Európa egyik pillérének tartott ókori görög mitológia egyik nevezetes maszkját is megemlítem, ama híres medúzafejet. Mint minden mítosznak, számos változata létezik. Medúza a három Gorgó egyike volt, akik félelmetes külsejükkel megrémítették a halandókat. Egyes verziók szerint a Gorgókat Pallasz Athéné büntetésből változtatta gyönyörű lányokból szörnyekké. Medúzát ember meg nem ölhette, mert aki ránézett, kővé dermedt. Perszeusznak isteni segítséggel mégis sikerült végeznie vele. A mítosz nyomán a medúzafejet a katonák pajzsukra festették, hogy megbénítsák az ellenfelet, s a gonosz erők távol tartására szent helyeikre is kitették.

Medúza mítosza számos remekművet inspirált az európai művészetben. A kanonizált példák sorolása helyett egy sajátos dalművet ajánlok a lista bővítésére, talán senki nem veszi szemtelenségnek. A honi kultúránkba kevésbé beékelt különc olasz dalnok (ideillő típusmondat: „hazai percepciója még várat magára”) énekel groteszk csacsacsát a görög mítoszról, amerikai barátja gitárjátékával, egy Svédországból kapott medúzamaszk ihletésére.

Éljen a farsang! Ha van, ha nincs.