James Joyce télen

 Írta: BikassyGergely

Előzzük meg a jövő februári száz éves évfordulót! 1922 február elején, írójának negyvenedik születésnapján jelent meg Párizsban először az Ulysses. Tengernyit írtak az eredeti tengerjáró Odüsszeuszról, és majdnem ennyit a Dublinban bolyongó Ulysses-ről. Pedig Joyce különös Ulyssesében senki nem jár a tengeren, de állandóan a tengert bámulják, és a tengerről töprengenek. 

Sok itt a nagyon téli évforduló. Nyolcvan éve, januárban halt meg (váratlanul) Zürichben James Joyce, a regény nagy leromboló-építésze, a prózanyelv új kidolgozója, sőt talán feltalálója. Születni is télen született, februárban. Főműve is, persze... Joyce téli író? Mindegy talán, kutassa a zodiákus babonák és csillagövek ismerője. Ez a téli „magánszemély” évekig írt nagyregényének az idejét június közepére tette. Nyárra. Nem a magánszemély számít, hanem az író, akinek nagy könyve nyári regény. Odűsszeusz, még ha szegény zsidóvá változik is - télen alig elképzelhető. 

Azóta „Bloomsday” néven sok országban és városban megemlékeznek június 16-án a regényről, nálunk leginkább Szombathelyen, ahol Joyce-nak szobra is van. Bloom ugyanis, a könyv főhőse a regény szerint Szombathelyből származik. Apja (vagy ő maga?) ott született. Honnan hallott egy ír regényíró egy nem is túl nagy magyar városról, és miért köti hozzá zsidó főhőse származását? Ráadásul azt is tudja, hogy a Bloom magyarul virágot jelent.

Joyce szobra Szombathelyen

Joyce önkéntes ír emigránsként évekig élt és dolgozott (nyelvtanárként) Triesztben, ahol sokféle magyar élt akkoriban (ma már kevesebb), és ahol az író Bloom némely modelljével megismerkedhetett. Kutatók szerint még egy Szombathelyi nevezetűvel is, mások ezt azért vitatják. Megint más kutatók szerint Bloom modellje Joyce szintén Triesztben megismert jó barátja, Ettore Schmitz, aki Italo Svevo néven az egyik legnagyobb olasz regényíró. (A felvett név azt jelenti: „olasz sváb”, pedig zsidó származású ez a kolléga és közeli barát, nem sváb – talán Schmitz ezt is hökkentésnek szánta). Magam (ha ez számít), úgy látom, származásától, és néhány életrajzi párhuzamtól eltekintve Svevonak alig van köze a derék és jelentéktelen házaló ügynökhöz, Bloomhoz. 

Az Ulysses nagy regényfolyamában a könyv másik hőse, a fiatal Dedalus (magának Joyce-nak ifjúkori önarcképe), többször is vitába keveredik korlátolt nacionalista ír antiszemitákkal. Az utolsó fejezetekben ismerkednek csak meg teljesen véletlenül, részeg éjszakán. Bloom támogatja hazafelé Dedalust – alig bújtatott apa-fiú kapcsolat rémlik fel: a jezsuitáknál tanult Joyce saját családjával rossz viszonyban volt, az egész katolikus Írországgal rossz viszonyban – ezért is az ír olvasóknak súlyos provokáció lehetett, hogy jelképesen (annál fontosabb!) zsidó apafigurát festett fel könyvében. Egyáltalán: Odüsszeusz mint ír-magyar zsidó? Az író később már nem járt szülővárosában.

Az ír olvasók persze évtizedekig nem olvasták a Ulyssest, hiszen a regény először Párizsban, majd később New Yorkban jelent meg. De még New Yorkban is gyorsan betiltották. Mint mindenki tudja, mára ez a regény a huszadik század legtöbbet elemzett prózai műve. Talán fontos érdekesség: Zürichben nem kisebb lélekbúvárt bosszantott fel, mint Karl Jungot, aki fölényesen ledorongoló, gúnyos kritikát írt róla egy svájci lapban. Fő észrevétele az volt, hogy a könyv a Semmiről akar szólni, és nem is mond semmit. Jung nem volt buta ember, sőt. Néhány év múlva átírta, bővítette cikkét, egész csinos kis dolgozatot kreált belőle, a "semmi ábrázolásának" lehetőségeiről, a bonyolultság felfoghatatlanságáról értekezve. "Javított és bővített" írását tisztelgő levél kíséretében küldte el az írónak. Mivel Joyce levelezése (több kötet) magyarul nem jelent meg, angolul sem láttam, fogalmam sincs, lett-e a dolognak folytatása...)

Az Ulysses-t magyarra először a negyvenes évek elején vagy közepén Kassák barátja, a több nyelven oda-vissza beszélő és fordító Gáspár Endre fordította le, lazán és többszöri kihagyásokkal. Az 1960-as években azután Szentkuthy Miklós következett, sok nyelvi bravúrral, és néhány félreértéssel. Később Bartos Tibor néhány módosításával és Szentkuthy jóváhagyásával adták ki újra: ez a szöveg ma is megbízható és bravúrosan jó. 

Évtizedek múltán egy új és hallatlanul gondos magyar fordítás következett. Négy fős - angol szakos nyelvészként és magyar irodalmárként is kiváló - csapat munkája: mögöttük Joyce első számú magyar értője és egyetemi oktatója, a mesterükként tekintett Takács Ferenc alakja és szelleme. A hatalmas könyv persze irtózatosan drága lett, ugyancsak válogatott és kisszámú olvasó polcára került. Futó párhuzam: az első Szentkuthy-fordítás a hetvenes években szenzáció volt a magyar olvasók körében (Sükösd Mihály bő utószavával). A második (javított) írd és mondd: 40.000 (negyvenezer) példányban jelent meg 1986-ban (Ungvári Tamás utószavával). - Az új, nagyszerű, tudományosan is gránátszikla-edició példányszáma titkos: én 4-500 (!) példányra tippelek. Ha tévedek, Takács Ferenc talán kiigazít...) Annakidején a régieket száz és száz egyetemista nemcsak olvasta, de sokan meg is tudták venni. A mai: titkos könyv, titkos olvasókkal... Ez nem idegen egyébként a regény korai angol sorsával.

Emléktábla Szombathelyen

Az új fordítást magam sem olvastam végig. Egy ideig csak e-book formátumban létezett: ezt (kiadói jogok védelme okán) csak megindokolt kérelemmel, tudósi igazolásokat beszerezve lehetett volna elolvasnom. Aztán eldöntenék: méltó-e hozzá a kérelmező. (Nem kérelmeztem). A hosszú és alapos tudósi tanulmány-bevezetőjét azért persze áttanulmányoztam.  Sok részletét az új szövegnek szintén... Bevallom, a Szentkuthy-félét (számomra az a magyar alapszöveg) sem olvastam elejétől végig, vagy legalábbis nem esküdnék meg rá. Viszont részletekben legalább huszonötször. Nem volt év, hogy nem esetem volna újra-meg-újra neki. Ilyen a huszadik század irodalmának másik regény-Mont-Blanc-ja, Proust húsz (vagy huszonegy?) kötetes A la recherche du temps perdu (Az eltúnt idő nyomában) című alapkönyve. Azt sem olvasta végig soha egyetlen francia irodalmár sem, nemhogy olvasó. 

Nagyon jó, hogy mint a Hamletnek, az ilyen óriásoknak is új meg új fordítása keletkezik. Gáspár Endre hosszú, nehéz bekezdéseket hagyott ki. Szentkuthy ellenkezőleg: saját ötleteivel díszítette. A véglegesnek szánt tudós adaptálók erre szigorúan rámutatnak. Lehet, hogy szigoruk jogos. Tudományosan. De azért remélem, hogy "a szigorú újak" megtartották Szentkuthy néhány nagy trouvaille-ját, például az egyik fejezet mulatozó (vagy mulattató), mindenesetre közönségességükben is vonzó hősnőinek nevét: "Bronzavonz és Kéjarany" - így Szentkuthy magyarul. Maradjon is így, kívánom téli olvasóként...

James Joyce (1882-1941)