A fájó Párizs

Írta: bikassygergel


Tábor Ádám ("a halkszavú költő", mint régebbi, romantikus korokban nevezték volna) egy Baudelaire-kötet címét adta a párizsi merényletekről írt szép cikkének. Ez a "fájó Párizs" cím magyar lelemény: bár az ifjú Szabó Lőrinc - Babits vigyázó segítségével - már 1920-ban lefordította a Spleen de Paris teljes szövegét - a címlapon csak ez szerepel: Rövid költemények prózában. A Spleen de Paris (lehetne: "Az életúnt Párizs") csak később kapta magyar címként a Fájó Párizs elnevezést. Némely hosszabb darabja, így épp, amit Tábor Ádám olvasott a vérengzés estéjén, nem lírai prózavers, hanem inkább feszített novellának hat. Okosan fájdalmas hangja van a halálra készülő Baudelaire-nek.

Egy másik cikk értelmesen hangsúlyozza, hogy az épp Baudelaire Spleen-jének megjelenése idején alapított Bataclan színház és mulató, meg a merényletek többi helyszíne is mind Párizs tizenegyedik kerületében van, a merénylők jó és gyilkos szimattal választották ki a környezetet: a Boulevard Voltaire és a Place de la République környéke nem a hagyományosan és szűken értelmezett "magas kulturájú" környezet, de a város egyik legélénkebb, legváltozatosabb helye, sok arab, olasz, távol-keleti kisvendéglővel és népszerű kávézóval, sörözővel. Az utóbbi évtizedekben saját kulturális élete lett.

... Rég nem jártam Párizsban, de amikor utoljára, húsz éve már, akkor éppen a tizenegyedik kerületben kaptam pár hétre kölcsönlakást, igaz, nem a fenti környéken, hanem a kerület északi végén, Belleville külváros határán. Párizs egyik leghosszabb utcája, a Rue Oberkampf ereszkedett a házból kilépve a város központja felé. 

Megbámultam a Belleville-Ménilmontant tér arab zsibvásárát, és mert jó idő volt, elindultam gyalog lefelé. Nem bántam meg: attól kezdve mindig gyalog mentem a Boulevard Voltaire-ig ereszkedő német nevű utcán, húsz harminc perc sétával máris ott voltam a kerület nyüzsgő és forgalmas központjánál. Sajnos, épp a Bataclan-ra nem emlékszem, de egy közeli másik régi nevezetesség, a Cirque d'Hiver érdekesen kerekedő és csicsásan díszített épületére igen. Akkor még cirkusz volt, tán ma is az, vagy csak a neve maradt? Húsz év nagy idő, hogy elfelejtsem.

Ez a Rue Oberkampf afféle szűk "majdnem főutca" volt, tele kisvendéglőkkel és kis boltokkal. Mai állapotával sok web-helyen lehet ismerkedni, például ITT. Ott látható a Cirque d'Hiver épülete is, mintha megújulva, s mint akkor, nekem kicsit vagy nagyon keletiesen. 

Nem látható viszont sehol, bár kerestem egy ideig, az a katalán kisvendéglő az Oberkampf talán felső részén, ahova egyszer, épp katalánsága, katalán nyelvű étlapja miatt betértem valakivel, amennyire emlékszem, jó volt. Úgy éreztem, az is jó, hogy idegenként, de már nem turistaként, aki persze Párizsban csakis a kézenfekvő párizsi dolgokra lenne kíváncsi, én a katalánokra vagyok kíváncsi, a balparton ki is szúrtam később egy kis katalán kulturális központot vagy könyvtárt: sajnos soha nem tértem be... És persze a balpartot ismertem igazán, bár még régebben laktam barátom akkori padlászobájában a polgári, nagyon jobbparti második kerület szívében is, ahol csak a padlásszobák nem polgáriak, közel a régi Operához, sőt a Tőzsdéhez is, de nem igazán voltam kíváncsi arra a kevéssé rokonszenves környékre, onnan azonnal átmetróztam a Boulevard St. Michelhez és a Latin negyedhez. 

Itt azonban, ez a már akkor is besorolhatatlan, száz méterenként megváltozó, sok új arcát mutató, leginkább kispolgári tizenegyedik kerület, ez mindennap megérte a harminc perces sétát, sőt, egyszer a Bastille-ig is levándoroltam, ami lejtős utcákon is már majdnem egy órát tartott. Nézelődve másfél órát.  Kedvencem a Boulevard Beaumarchais volt, ott egy hatalmas, tompazöld borítású portállal és kirakattal virító fotó-bolt, tele régi, antik, meg új, rozoga, meg méregdrága friss gépekkel. Aztán a híres, polgárpukkasztó és szélsőbaloldali, anarchista filmeket játszó kis mozi, az MK-Quatorze juillet, mely előtt egyik éjjel régebben bomba robbant. No lám, akkoriban is robbant, bár nagyon ritkán bomba Párizsban. Az MK a tulajdonos, Marin Karmitz rendező, producer és filmforgalmazó nevét rövidíti. A '68 után jobboldali évtized elején, talán 1973-ban alapította a mozit, mint mondtam, balos (olykor propaganda)-filmekkel. A Bastille környéke akkor tele volt kis pornó-mozikkal, ilyet viszont talán egész Párizs nem ismert. Afféle anarchista gyülekezőhelynek számított, aztán, az évtized végén szépen átalakult, az olcsó, néha ingyenes belépők megszűntek, ma azt mondanám: polgári hely. Már az anarchizmus sem a régi.