Írta: BikassyGergely
"Aporkai Végh György" - fiatal korában ezt a nevet akarta íróként használni. Az 1919 augusztusában, száz éve született Végh György nevét ma már csak a verseire, és kiváló spanyol műfordításaira még mindig szeretettel gondoló és emlékező (talán kevés számú) olvasók ismerik. Nem biztos, hogy a magyar irodalom örökre elfeledte: én bízom benne, hogy nem - lírája és műfordításai ma is frissek.
 |
| Végh György (1919-1982) |
Törvényen kívüli születésével, nevelőszülőkkel, állítólagos grófi apával, sokáig "köztes", félparaszti, és polgári neveltetésével nem volt könnyű sorsa. Anyját nem ismerte - még felnőtt korában is a Felvidékre indult (Aporka), hogy legalább emlékét megismerje, ez sem sikerült. Úgy gondolom, ennél a fájdalomnál kevés lehet gyötrőbb, nem folytatom. Groteszk és hihetetlen módon a csehszlovák államtól valami papírt is kapott, hogy édesanyja soha nem létezett, Ilyet nem lehet kitalálni. Minden benne van Mostoha éveim című önéletrajzi kötetében, lapozzuk fel.
"Modern Orfeusz" volt címe 1960-as, első műfordítás-kötetének. Bár nagyon fiatalon megjelent egy verseskönyve (Havas éjszakák, 1940), úgy-ahogy az ötvenes évek végétől, a hatvanas évek elejétől fogadta el (ha egyáltalán) az irodalmi élet - Végh György fiatalon, majd egész életében modern Orfeusznak tekintette önmagát, teljes joggal. A szó igazi értelmében persze "irodalmi élet" a pártirányítású kultúrában nem létezik. Végh baráti és költői társasága füstös kis eszpresszókban, megtűrt, majd megszűnő folyóiratok előszobáiban tanyázott. Semmi közösséget nem éreztek a fennálló államhatalommal. Közeli barátja volt Mándy Iván: alkatuk és írói rokonságuk teremtette meg ezt a barátságot, mely aztán, inkább Mándy hibájából (ha van ilyen) hirtelen és véglegesen megtört.
Bár e rövid megemlékezésben magam is többször lírikusnak és költőnek nevezem - mi másnak? - én prózáját ismertem meg előbb. Hogy fokozzam a furcsaságokat, olyan prózai és nem verses könyvének lettem csodálója, amit valóban senki sem ismer - csak egyszer jelent meg, soha nem lett új kiadása 1942 után. Ez a hasonlíthatatlan szellemi kalandregény (intellektuális pikareszk?) az új utakra sokáig oly ritkán tévedő modern magyar próza egyik őse lehetne, ha persze valaki ismerné. Aguste Corbeille csudálatos kalandjai a címe. Keserű iróniája a sorsnak (?) költői utókornak (?), hogy a rendszerváltás után és új, elfeledett és félig elfeledett értékeket buzgón szimatoló száz és száz két hétig, két hónapig, két évig vagy már húsz éve létező újabb könyvkiadó egyike sem bukkant rá. Ez a könyv páratlan remekmű: megint csak mesebeli fordulat lehetne, ha végre felfedezik. Ha nem, legyek büszke (magánbüszke?) arra, hogy valamikor egyetemista koromban véletlenül ráakadtam - bár az már nem véletlen, hogy azonnal és véglegesen magas polcra tettem, a legmagasabbra.
Önvallomásos önéletrajzi trilógiája, hinnénk, elég jó időben, 1981-ben jelent meg, de akkor sem lett olyan nagy visszhangja, amilyent megérdemelt volna. Öt évvel később, a folytatásának tekinthető Gonosz angyalnak sem. Egy tehetségét soha elfogadtatni nem tudó önsorsrontó poéta mondja el bennük dúlt, köz- és költői meg magánéletbeli viszontagságait. Mindig mély bugyrokba bocsátkozott, talán úgy érezte, ott van otthon, ha már az ország, melynek szülötte, szintén mély bugyrokba került. Szerelmi megpróbáltatásai már a legedzettebb mazochistáknak is sok volna - ő ezeket is túlélte, költői tehetsége gazdagodott velük. A sors és az élet tud azonban vigasztalni: végső élettársával boldog volt. Takács Mártát - később előadóművész lett - az érettségi másnapján, a lány szüleinek ellenzésével romantikusan "megszöktette". Persze ez is csak egyszerűsítve és talán bután mondható "romantikus szöktetésnek". Vagy mégis? Egy rádióbeszélgetésben Takács Márta nemrég elevenítette fel férje, Végh György emlékét. Természetes, józan szeretet szólt a hangjából.
Takács Mártával csak egyszer találkoztam, a Szigligeti Alkotóházban, ahova ő legtöbbször Székely Magdával és Gergely Ágnessel együtt érkezett, mindig májusban. Mivel alig voltak vendégek, valahogy rám is odafigyeltek... S ha már ily módon személyes találkozások emlékei is elém sodródnak, nem hallgatnám el egy vagy két találkozásomat Végh Györggyel. A költőnek volt egy (vagy több) furcsa sajátossága, szememben szinte legendája. Fóbiásan félt az influenzától és torokfájástól - ezért a legenda szerint nyári melegben is télikabátban járt. Találkoztunk, augusztus lehetett, és természetesen, ahogy vártam, sötét télikabátot viselt, vastag, piros sállal. De olyan természetesen és magától értetődően, hogy bennem fel sem merült, másfajta öltözékben is lehetne.
Bevallom, gyerekkorom óta nagyon sokszor megfájdult a torkom. De nem ezért éreztem rokonszenvet iránta, hanem költészete és regényei miatt: Aporkai Végh György. Azoknak veszteség, akik elfelejtették.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése