Mándy Iván ősze

Írta: bikassygergel


Mándy Iván a halála előtti napon egy Buster Keaton-vetítés után – erre többen is emlékeznek, akikkel ott kezet fogott – így szólt: „Bustert látni, és meghalni.” Halálának hírét két nappal később mondta be a rádió. Álmában halt meg. Holnap lesz húsz éve.

Mándy Iván (1918-1995)

Álom – az egész modern magyar irodalomban Krúdy és Szép Ernő mellett Mándynál a leggyakoribb szó, és talán életművének kulcsa is itt keresendő: éberálmok, vagy ahogy ironikusan maga nevezte: egy „délutáni alvó” álomképei.

Mándy és a film. Kettős játékról van szó, termékeny kölcsönhatásról.

Mándy Iván filmtárgyú novellái, könyvei – a Régi idők mozija meg a Zsámboky mozija – és azok a filmek, melyek könyveiből készültek. Oda-vissza: afféle közlekedő edényrendszerről van szó. A Mándy-próza két szülője az Álom és a Film, de Mándy prózája is változtatott valamit a magyar filmen. A rendezőknek viszont nyilván olvasni kellett a Mándy Iván-novellákat.

Fiatal rendezőként, jóval az ismert „nagyfilmeket” megelőzve próbálkoztak némely novellájával: Szomjas György a Diákszerelemből készített vizsgafilmet. Ebben megszakad a vetítés, és Dayka Margit mint jegyszedőnő felmegy a vászon elé, hogy elmesélje, amire jegyet vettek, de másként meséli: a néni meg a nézők képzelete csapongva odavetül a vászonra.

Mándy szerepelt is filmben: orvost játszott Szabó István Szerelmesfilmjében, majd bizonyos „Pistát” alakított a Tűzoltó utca 25.-ben – s még azok előtt Elek Judit egyik rövidfilmjében, a Találkozásban a főszerepet játszott, egy házassági hirdetés-feladó férfit. Úgy emlékszem, rejtett kamera kísérte őt s a be nem avatott, a hirdetésre valóban jelentkező „civil” partnernőjét. (Ha tévedek: csak a filmet dicséri.)

Hol bólintva, hol rosszallva hamar észrevették, hogy Mándy figurái kimaradtak a történelemből. Inkább rosszallva mondták, pedig durva, hamisító egyszerűsítés. Nem maradhattak ki szegények: a történelem csizmája alá kerültek… nem, nem, inkább a papucsa alá, ott sem túl természetes az élet.

A Sziget a szárazföldön, Elek Judit  munkája az első hiteles Mándy-film, 1968-ból. „Sziget a történelem közepén”, mondhatnánk: szélvédett „polgári lakás”, benne egy törékeny idős hölggyel. Ez aztán példás magántörténelemnek látszik. Elek Judit filmje szép csendesen – még ha nem vettük észre is – nyitva hagyta a lakás ablakát a csizmás-papucsos Történelemnek, mint valami lopakodó gyilkosnak, aki nem tűrheti a békés magántörténelmet.

Aki nem akarja minden színét meglátni, kamasz-történelemnek, gyerekfilmnek láthatja a Locsolókocsit is, Kézdi-Kovács Zsolt saját pályáján belül is rokontalan filmjét. „Labda-tér” – írtam fel egy fecnire akkor a vetítés sötétjében. Labda-teresek a nagy bérház-udvarok, a gangok, a pincék, a labirintusok, és labdateresek a képzelet előhívta vágyképek idegenlégiók vonulásáról, várostromról, mely félig a bérház folyosóiba torkollik tevéstül és házmesterestül.

Ma már létezik többféle „magyar 12”, de kíváncsi volnék a tizenkét legemlékezetesebb magyar filmhősre is. Régebbről egy Kabos-figura, nyilván. Hanem a hatvanas évektől? Latinovits Szindbádja örök magyar bajnok. Makk Károly Szerelem című filmjében Darvas Lili anya-alakja. Mellettük, mögöttük alig idéződik fel bárki is. Sándor Pál „mosodása” igen. A magyar filmművészet legendás, halhatatlan, legnagyobb figurái között talán Minarik Ede az első, a „primus inter pares”, bár futballcsapata nem lett soha első.

Elég sok idő eltelt már a Régi idők focija óta, stílusok változtak, a magyar film alig hasonlít akkori önmagához (a magyar futball meg már a futballra sem hasonlít) – de Sándor Pálnak ez a filmje maradandónak látszik. Mi a titka? Garas Dezső – először is. Garas nem Csempe Pempét játszik, hanem Minarik Ede mosodást, és ez azért nem ugyanaz a figura, ezt már nem Mándy, hanem a film írója és rendezője találta ki, teremtette meg. Csakhogy Mándy után szabadon.

Meggondolandó Mándy világának mitikus hitelessége. Ez első hallásra abszurdum: a mítosz is valamiképp tágas, hatalmas, gigantikus, rossz esetben puffatag, mennydörgő, messze zengő, barokk… Amilyen Mándy világa egyáltalán nem… Akárhogy is, Mándy összekapcsolta a futball mítoszát a régi idők mozijának történelem szaggatta mítoszával. 

Heinrich Böll írta a legtalálóbb és igazán lényeglátó szöveget a Pálya szélénről: „Fikció mindez, avagy annak ellentéte? Mindkettő, egy olyan ember története, aki a kabátjában lakik, és éjszakánként Habácsné pincéjében a szárítókötélen lóg. Akinek semmi se sikerült. ’Kisember’ lenne? Korábban ebből az anyagból szenteket gyúrtak, ma már csak a pályák szélén lődörögnek. Nagy embernek sem szeretném nevezni Csempe-Pempét, mert akkor másokat szükségképpen kisembernek kellene neveznem. Csempe-Pempe nem hős és nem csirkefogó.”

Ez a rokonszenves menhely-lakó ugyancsak megváltozott Sándor Pál filmjében. Csempe-Pempe helyett Minarik Ede mosodás néz ránk a vászonról, vagy nem néz ránk, mi bámuljuk őt.

A Pálya szélén nem volt valami vidám regény. Szidalmazták is a Nagyvilági Főcsövek, a Gyáva Dezsők. „Legkomorabb írásaim között is kiemelkedően pesszimista” – mondta némi büszkeséggel Mándy a Csutak és Gyáva Dezsőről. Én mindig nagybetűvel emlékeztem a figurára, hogy ez a hivatalos neve: Gyáva Dezső. A’ la: Buta Dezső, Gonosz Dezső…

Sándor Pál filmjének sok erénye és nagy értékei vannak, hadd említsek halkan még egyet: Minarik Ede sohasem esik oly reménytelen-tehetetlenül kétségbe, mint az ágyrajáró Csempe-Pempe: a mosodás fogja magát, és garabonciás lebernyegében elrepül, a gonosz Tokics, a gaz Brüll, az összes Nagyvilági Főcső meg tehet egy szívességet. Még csak bántani sem merték ezt a filmet.

„Füst óriása, emlékezet” – olvasható az író valamelyik novellájában – de formateremtő tényező Mándynál a film is. A film és az álom (vagy éberálom) formája egymáshoz nagyon közelálló. Itt rejlik a Mándy-technika…

Tördelt, ritmikus próza, prózavers. Ezt azért látni kellene filmvásznon: „A falak mozija. Hosszú, fehér szakáll lebegése. A szakáll meghasadt, és most már egy flanel alsónadrág két szára. Két férfi az alsónadrág fölött. Egy bajuszos meg egy sima képű. Akárcsak ketté akarnák tépni a flanel alsót. Mellettük fehér ruhás fiatal lány az arca elékapja a kezét.” A Zsámboky mozija egyik passzusa. Ezt hívják „filmszerű prózának”, s épp ez az, amit soha nem láttunk és nem is fogunk látni filmvásznon. Óceán hullámzik a próza és a képi nyelv között. Viharvert sajkán rajta a szcenarista, a dialógus-szerző, a dramaturg, és mindenki, akinek van valami érzéke tán szöveghez és képhez, de partot érni nem ők érnek, csak a rendező. Lehet, hogy sziklának csapódva, holtan…

Mándy elmondja, hogy a legtöbb író sorsa milyen: „Hogy telt el egy nap? Nálam ez nem sokat változott. Reggel őrjöngtem, hogy írni kéne, de nem megy az írás. Egészen biztosan nem megy az írás. Ez elég sokáig eltartott, pedig csak hat sort akartam megírni. Aztán valahogy annyit bámultam a levegőbe, hogy furcsa módon abból mégiscsak kijött valami…”

A filmrendező ugyanúgy tehetetlennek és munkaképtelennek, üresnek, sőt tehetségtelen halottnak érzi magát a forgatás napján, de ő nem bámulhat a levegőbe, mert rátörik az ajtót, betegen, tehetségtelenül is odacipelik a forgatásra, tucatnyian várnak rá, egy csapat tagja és vezetője, a bíró sípjába fúj, a csapatnak játszani kell… A filmrendező nem ismerheti a szörnyű érzést az üresen maradt papír fölött, amikor taplóvá vált aggyal, önmegvetéssel ráborul arra az üres papírra.

A merőben más jellegű gyakorlat határozza meg a film és irodalom esztétikai különbségeit is.

Úgy érzem, a Mándy-filmek „jól öregednek.

Akkor lesz megint igazán nagy a magyar film, ha majd mozivásznon jelenik meg a Csutak és Gyáva Dezső. Játékosságával, keserűségével együtt.