Egymásra találás

Írta: Inkabringa

A szomszédos országok magyarlakta területein élőkkel felsősokú tanulmányaim során találkoztam először. Az érettségi után magyar szakon tanultam, ott három erdélyi fiatallal hozott össze a jó sorsom. Később, kulturális antropológiai tanulmányaim idején, egy széles látókörű, világra nyitott szlovákiai magyart ismertem meg. Mindannyian tágították a látóhatáromat, a Kelet-Európáról, sőt Európáról való gondolkodásomat.

A három erdélyi fiatal - két lány és egy fiú - társasága évekig hatalmas élményt jelentett nekem. Jellegzetes volt a hanghordozásuk és egészen páratlan a szókészletük. Kimeríthetetlen kincsestárunkká vált a szófordulataikat ízlelgetni. Az ’ihlet’ szót például így ejtette a fiú: ’illet’. És ő nem bekapott egy szendvicset a büfében, hanem béfalta.

Az egyik lány vőlegénye Erdélyben volt református teológushallgató. Nagyon gyakran emlegette. Egyszer lelkesen mesélte nekünk, oktondi magyarországiaknak, hogy hétvégén jön hozzá a szeretője. Zavartan hallgattunk. Végül valaki rákérdezett: tud a szeretődről a vőlegényed? Majdnem leesett a székről, úgy nevetett. De hát a kettő ugyanaz! Mi rossz van ebben a szép szóban? Még nagyobb zavarban magyaráztuk, hogy Magyarországon ennek a szép szónak jócskán pejoratív értelme van.

Az erdélyi fiú egyik mondata átsegített egy nehéz szigorlaton. A nyelvtörténet tanárunk a hallgatók húsát ette, vérét itta és csontját ropogtatta. A szigorlatai szörnyű mészárlások voltak. Rengeteget tanultunk a vizsgára. Ott álltunk az ajtóban egymással szemben az erdélyi fiúval, a szigorlatra várakozva. Akkor ez volt életünk legnagyobb problémája. A fiú halott sápadtan, ijedten dörmögte: „Bé vagyok tojva”. Frenetikus hatása volt. Kibuggyant belőlünk a nevetés, egy pillanat alatt elszállt a félelmünk. Máig imádom és használom ezt a mondatot, mint egy óvó amulettet. Ekkor kinyílt az ajtó, és berántott engem magához Kannibál tanár úr. A virgonc jókedvem azonban nem csitult, nem féltem már tőle, és ő kapitulált. Pompás szigorlati jegyet kaptam.

Az első év nyarán felkerekedtünk néhányan egy erdélyi csavargásra sátorral, hátizsákkal. A székely fiú volt a túravezetőnk. Vonzott a vadregény. Tinédzser éveink végén jártunk, alig volt pénz a zsebünkben, és semmi félelem, fenntartás vagy előítélet nem volt a szívünkben. Előre megbeszéltük, hogy ez nem „kultúr-túra” lesz, kerüljük a nagyvárosokat, az eszmeáramlatokat és a politikai csatározásokat. Az erdőben fogunk csavarogni, patakban fürödni, forrásból inni, ahol az este ér minket, sátrat verni. Pontosan így történt. Életre szóló élményt adott ez a túra, és a következő évi erdélyi nomád csavargásunk is.

Egy kora nyári reggelen vonatra szálltunk (a legolcsóbbra), majd egy vég nélküli zakatolás kezdődött. Éjszaka érkeztünk meg Székelyföldre. Ahol le akartunk szállni, menetrendszerinti megállóhely volt, de az éjszaka közepén gyakran nem állt meg ott a vonat. Aki le akart szállni, meghúzta a vészféket, és még mielőtt odaért volna a kalauz, átszaladt az éji sötétségben a pityóka földön. Mi is így cselekedtünk, csörtettünk a sötétben, keresztül a pityóka földön. Nem ért utol minket a kalauz zseblámpájának fénye.

A székely fiú szüleinél királyi fogadtatásban részesültünk. Házi volt még a csokoládé is, a lepedő hímzett alattunk, csodálatos lakomák, és még a szénába is bebújhattunk. Mennyei volt.

Egy-két napig tartott a kényelem, aztán teletömtük ennivalóval a hasunkat és a hátizsákjainkat, és nekivágtunk a gyalogtúrának. Életemben akkor éreztem először, szívbe markoló nagy rádöbbenéssel, hogy a Föld nevű bolygó mennyire gyönyörű. A Gyimesek és a Gyergyói-medence varázslatosan szép táj. Megtanultunk biztonságosan tüzet rakni, figyelni a vízlelőhelyekre, a lehetséges táborhelyekre, nagyjából megtanultuk a vadon nyomait olvasni. Ezt a természetnek való bizalomteljes kiszolgáltatottságot mindenkinek meg kellene tapasztalnia. Szerettünk volna medvét látni, gyakran a nyomára bukkantunk, de sosem találkoztunk vele. A medvék biztosan láttak minket, de nem zavarta őket vidám kis kompániánk. 

A túra elején elvetődtünk Borszékre is, a híres gyógyfürdőhelyre. A családi legendáriumból tudtam, hogy az ükanyám idejárt a nagy magyar Alföldről nyaranta pihenni. Ő elegáns konflissal, divatos úti kosztümben és számos bőrönddel érkezett. Én, a kései ükunoka, hátizsákkal és szakadt farmerben.

Az igazi élményt a vadonban csavargás jelentette. Egyik esztenától a másikig, néha egy aprócska falu, de főként az erdők és a hegyek.

Egyszer egy meredek kaptatón ballagtunk felfelé, amikor egy székely bácsi mellénk ért a szekerével, és felajánlotta, hogy felvisz minket a tetőre. Megköszöntük a segítségét, de öntudatosan visszautasítottuk, mert mi gyalogtúrázunk. Roppant büszkék voltunk erre. Nevetve legyintett: „Bolondok maguk”. Az ő életmódjuk folyamatosan próbára tette fizikai állóképességüket. Ha kellett, eljutottak gyalog is akárhova, de ha volt szekér, akkor azzal mentek, hogy kíméljék a sok minden másra is kellő erejüket. A mi modern civilizációnkból sarjadt szabadidős kategóriánk, a gyalogtúra, értelmetlen sületlenség volt számukra.

A székelyektől rengeteg segítséget kaptunk csavargásunk közben: ennivalót, útbaigazítást, jótanácsot. Sőt, elismerő szavakat, hogy vitézül helytálltunk a vadonban, annak ellenére, hogy "Magyarból jött zöldfülű városi nyimnyámok" voltunk.

Egy napon nagy vihart kaptunk estére, félelmetes volt, gyorsan letáboroztunk, azt sem tudtuk hol, sátrat vertünk úgy-ahogy, és a vihar ellenére elaludtunk. Másnap kolompolásra ébredtünk, egy hatalmas birkanyáj vett körül minket. A juhász román volt, nem beszélt magyarul. Erdélyi barátaink váltottak vele néhány szót. Barátságos volt, bár zárkózott. Kiderült, a legelője kellős közepén táboroztunk le, de nem haragudott érte. Megkínáltuk az otthonról hozott májpástétom konzervvel, mivel nem volt más vendégfogadó nyalánkság nálunk. Nem ízlett neki, odadobta a kutyájának, aki megszagolta, majd elkullogott. Megint leszerepelt romolhatatlan ételekre és értékekre berendezett fényes civilizációnk. A fiúkat elhívta az esztenába, és adott nekik egy jókora darab sajtot. Az tényleg sokkal finomabb volt.

A túra végére jóval könnyebbek lettek hátizsákjaink. Nemcsak azért, mert megerősödtünk, bár ez is igaz, hanem főként azért, mert elfogyott az ennivalónk. Nemhogy a finom sajtok, házi kenyerek, de még az ehetetlen konzervek is. A térképet követve letáboroztunk egy falu közelében, de legnagyobb bánatunkra ott nem volt bolt, még kocsma sem, csak néhány ház. Románok lakták ezt a települést. Kemény, kitartó életük lehetett ott a magányos fenyvesekben. Erdélyi barátaink nem akartak velünk jönni ennivalóért kuncsorogni, így néhányan elindultunk, üres hassal és némi pénzzel, harapnivalót szerezni. Minden háznál kaptunk valami finomságot, friss házi kenyeret, szalonnát sajtot, túrót. Egyikük sem fogadott el pénzt, hiába kínáltuk. Zárkózottak voltak, mint a hegyi emberek, de jóindulatúak és segítőkészek. Ők tudták, hogy magyarok vagyunk, mi tudtuk, hogy ők románok. Nem láttunk egymásban ellenséget.

Ezt a történetet többször, többféle társaságban elmeséltem már Magyarországon, és gyakran megütközést váltott ki. Azt mondták, mindenki tudja, hogy a románok nem szeretik a magyarokat. Miért beszélek ilyen történeteket? Ez meg bennem váltott ki megütközést. A románok és a magyarok között is vannak ellentétet szító gőzös agyúak. De ezek a román falusi emberek csak éhes fiatalokat láttak bennünk, és önzetlenül segítettek nekünk. Most is jó szívvel gondolok rájuk.

Nem kell a világot, vagy annak bármelyik darabját birtokolnom ahhoz, hogy jól érezzem magam ott, ahol éppen vagyok. Arra viszont töretlenül törekedni kell, egymást segítve, és nem egymás ellenében, hogy mindenki - identitásában és emberi méltóságában csorbítatlanul - szabadon és otthonosan érezhesse magát ott, ahol él, és élhessen ott, ahol szeretne.

Talán az a mi nagy hibánk, hogy mindig a kirakatban állókra figyelünk, a politikusokra, közéleti celebekre meg a megmondó emberekre, és közben folyton egymásnak ütközünk, egymás lábára lépünk, néha szakadékba is rántjuk egymást. Annyiszor megkérdeztem már, de most is megteszem: nem lenne jobb egyszer végre egymásra figyelni?