Rejtő Jenő 110 - Citátumok 4.

Írta: Inkabringa


Ma 110 éve született Rejtő Jenő.

Horgadt fejű honfibút tollukra tűzni sokan tudtak már e kis hazában. Rejtő Jenő olyat tudott, ami kevesek érdeme mifelénk: virgonc nevetésre készteti olvasóit.

Aki azt gondolná, hogy manapság már nincs kedve nevetni, gondoljon bele, milyen történelmi időkben ontotta fergeteges humorát a rejtelmes életű Rejtő Jenő.

Rejtő Jenő (1905-1943)

Gondoltam, találomra rámutatok egy könyvére, és abból citálok, amin elsőre megakad a szemem. A könyv címe Az ellopott futár. Rejtő kikötőben lebzselő gengszterekről, idegen légiósokról, kocsmatöltelékekről és bunyós kedvű filozófusokról írt, a férfiak számtalanféleségéről, de ebben a regényében egy tündéri és elragadó kamaszlány a főszereplő, a galiba hercegnője, a szemtelenség királykisasszonya, Prücsök. Ilyen egy Rejtő Jenő-féle Kiri Mata vagy Hara Mati, amikor akcióba lendül. 

„- Eló boy!

Marlene Dietrich állt az ajtóban!

Prücsök kivitelében természetesen.

- Eló boy! – kezdte újra. – Szép idő van!

Vállával a kilincshez dőlt, térde és nyaka között görbe ívben domborult a teste, bal vállát az álla mellé húzta, jobb kezét csípőre tette, és a fogai között hosszú szipkát tartott, hogy dohányozzék. Valaki szájon vághatta előzőleg, mert ajkai hegyét rémületes torzképpé terjesztette a szétmázolt rúzs. Az orrára is kenődött ebből, és így idült férfialkoholisták külsejét vette fel.

Sok gondot jelentett számára, hogy mit mondjon elsősorban, és azt a kiáltást, hogy „Eló, boy”, a legeredetibbnek találta. Csípőjét még jobban lefelé szorítva, és ettől vállát még magasabbra húzva elmosolyodott, és ettől olyan lett, mint egy szájon lőtt tigris. A százados dermedten ült a helyén, minden pillanatban várva a támadást.

- Szép idő van – mondta a lány, és még kacérabban akart mosolyogni, de egy megfontolatlan szippantás fullasztó köhögési rohamában olyat csapott a mellére, hogy fejét nekivágta az ajtó szélének, amitől hirtelen leszédült a bársonyülésre.

- Vizet – hörögte, de azért kacér is akart lenni.

 A százados vizet töltött kulacsából egy pohárba, és megitatta a lányt. Most kiderült az is, amit Prücsök az ajtónál hátrahúzott lábával leplezni óhajtott, hogy elrepült báli topánkája helyett negyvenötös trottőrcipőjét viseli, amely alsós játék esetén egy ötvenes értéket képvisel, a lyukas talp mögött raboskodó kvart vörös királlyal.

- Kicsoda ön és mit óhajt? – kérdezte a százados.

Prücsök boldogan sóhajtva visszaadta a poharat. A nedvességtől szétmázolt rúzs e mosoly közben olyan duzzadt szelídségűvé torzult, mint a Tihamér vagy Ödön nevű bölcs bivaly arckifejezése egy verses rajzfilm szerint. A százados most már határozottan szólt:

- Hogy kerül ön ide? Honnan szökött meg, mi?

- Köszönöm, de ez marhaság. – Ég felé emelte szemeit, és két vállát, mint egy szandolinevezős, előre-hátra illegette.

Az arcán, pontosan hossztengelyének irányában, homlokától az álláig egy fekete vonal látszott. Ez a precíz olajcsík akkor maradt rajta, amikor mellére csapott, és fejét a tolóajtó éléhez verte.”

Ámde ne feledkezzünk meg az érett férfiak és nők árnyalt ábrázolásáról sem. Ugyancsak Az ellopott futár nevezetes és soktitkú alakja Ész Lajos és a rebbenékeny lelkűnek csöppet sem mondható kikötői dáma, Babette anyó.

„Babette anyó rendkívül elcsodálkozott, mert fogalma sem volt arról, hogy bódéját átalakítják, és sosem fordult elő boltja előtt ez a szó, hogy zárva.

(…)

Szitkokat mormolva helyre tette a kosarakat, és helyre tette a teknőt…

A teknő alatt megpillantotta teljes életnagyságban Ész Lajost, mindössze egy mélyenszántó novellába öltöztetve, s ettől nyomban ájulásba esett. Amikor magához tért, Ész Lajos kockás, nagy szoknyában volt, és vállaira borított egy abroszt. Úgy állt ott, mint egy nagyon finom, hajlott korú, kopasz, monoklis menyecske.

- Bocsánat… Mademoiselle Prücsök ellenállhatatlan udvariassággal befolyásolt, hogy a viharkabátom helyett a teknőt viseljem.

- Még ilyent… nálam… - lihegte a kofa.

- Mentségemre legyen mondva, hogy egy Diogenész nevű úr hordóban lakott.

- Arról vesz maga példát? Hát nem tudja, hogy tegnapelőtt már elfogták, a ruhaneműkkel együtt? Azóta már mindent beismert!

Ész Lajos jobban megnézte a sokráncú kofa arcát, és vállat vont.

- Lehetséges…

- Miféle szoknya van magán?

- Az öné.

Babette anyó végignézett magán, és ismét elájult. Ész Lajos úgy vélte, hogy az éltes hölgynek elég egy darab csipkés szélű szoknya is. Ha nem ő, az Álmos Elefánt téved ilyen módon, akkor könnyen lehetséges, hogy ájulás helyett a kofa fejbe üti egy sodrófával.”

Végül idecitálom egy versének részletét:

„Ki itt nyugtalankodik csendesen,

Író volt és elköltözött az élők sorába.

Halt harminchat évig, élt néhány napot,

S ha gondolkodott, csak álmodott

Néhány lapot. S mikor kinevették:

Azt hitte, hogy kacagtatott.”

Kereszteződések

Írta: Inkabringa


Az európai gyökerű civilizációnak vannak bizonyos etikai alapvetései. Ilyen például a szabad önrendelkezés és szabad véleménynyilvánítás joga, vagy az, hogy mások tulajdonát nem illendő szándékkal rongálni, ahogy családok életét, gyerekek békéjét sem ildomos feldúlni. A másokra tekintettel levés némi önmérsékletre késztet, de nem a legrosszabb módja az élet élésének.

Azt már kevésbé értem, ha e szép ideákat csak az európai gyökerű civilizációra érzi valaki érvényesnek, és ezzel a gőggel minősíti le, netán veti meg más kontinensek kultúráit. Teszi mindezt úgy, hogy nem is ismeri ezen kultúrákat, ámde a fensőbbség biztos tudatában nem is érez késztetést megismerésükre.

A globalizáció éppenséggel jelenthetné azt is, hogy a nyugati civilizáción kívüli kultúrák is egyenrangú alkotóelemei az emberiségnek. Nekem úgy tűnik, hogy ez továbbra is kisebbségben levő vélemény. Sokan úgy vélik manapság is, hogy más földrészek kultúrái csak tanulhatnak tőlünk, és akkor válnak majd egyenrangúvá velünk, ha olyanok lesznek, mint mi.

Valóban tanulhatnak tőlünk, de nem csupán jót, hanem rosszat is. Tovább megyek, az európai civilizáció is tanulhat más kontinensek kultúrájából: ráadásul nem csupán rosszat, hanem sok jót is.

A kölcsönös figyelem és egymás iránti nyitott érdeklődés vonzóbbá tehetné a földi létet.

Eric R. Wolf az Európa és a történelem nélküli népek című könyvében írta: „mennyire másként látnánk a világot, ha egységes egészként, totalitásként, rendszerként szemlélnénk és nem önálló társadalmak és kultúrák összegeként; ha jobban megértenénk, hogy az idők folyamán miként alakult ki ez a totalitás; ha komolyan vennénk azt a figyelmeztetést, hogy úgy gondolkodjunk emberek együtteseiről, mint amelyek „más, közeli és távoli csoportokkal kibogozhatatlan sűrű, hálószerű kapcsolatban (Lesser 1960:42) állnak.”

Ezért most néhány olyan művet és művészt említek, aki ügyet sem vetett az önmagába szerelmes európai gőgre és fesztelenül keveredett a világ egyéb kultúráival, avagy merte vállalni a nyugati civilizáció előtt is másféleségét.

Nastio Mosquito angolai származású alkotóművész. A szupermodern kor multivizuális kifejezőeszközeinek avatott tolmácsolója, munkáiban nem csupán a művészeti ágak, hanem a kultúrák kereszteződése is fontos szerepet kap. Gyakori témája az afrikai kultúrával szemben pátyolgatott nyugati sztereotípiák fenséges tekintetünk elé tárása.

Maimouna Gueressi Olaszországban született fotográfus, vizuális művész, de afrikai és muszlim gyökerei vannak. Ráadásul nő. Sokszorosan agyondeterminált sors és világra nézés ez. Maimouna Gueressi munkáiban a nő és a társadalom, a nő és a hatalom közötti kapcsolatot és ugyanakkor a nőiség hétköznapiságokon túlmutató teljes megélését láttatja.

Mindenképp meg kell említeni egy nagy újítót, zenei konstruktőrt, lázadót és provokátort, aki tegnap ünnepelte kilencvenedik születésnapját. Ő Pierre Boulez, a kortárs zene folyamatos vérpezsdítője a 20. század közepe óta.

A nagy áttörést számára a La marteau sans maitre című műve adta, amit hatvan éve, 1955-ben mutattak be. A kompozíciót René Char szürrealista versei ihlették. Lazán hátat fordított a kanonizált komponálási és hangszerelési szabályoknak, a klasszikus zenekari felállást sutba dobta. Sőt, nem elég, hogy a klasszikus zenei formákon, de a megszokott európai hangzáson is túllépett. Az afrikai xylorimba kottába foglalása és az indonéz gamelán ütősöket idéző hangszerelése meghökkentette, de csodálatra is késztette közönségét. Nem kis szerepe volt ebben André Schaeffnernek, aki antropológusként és etnomuzikológusként jó barátságba keveredett Boulezzel és kitárta előtte az afrikai és indonéz zenei kultúra varázslatos gazdagságú tárházát. Boulez később is beemelt műveibe e kultúrákból hangszereket.

Nagy-Britannia hófehér bőrű művésznője, Catrin Finch, az egyik legkifinomultabb hangszeren, hárfán játszik. Éteri lebegésű, nemes rezgésű húrjai azonban nem az európai kultúra egyedi fenségét szimbolizálják, hanem a más kontinenseken megtalálható hangszerekkel való rokonságát.

Catrin Finch hárfája és a Szenegálban született Seckou Keita korája minden színpadon lenyűgözi a közönséget. Egybecseng ősi rokonságuk és ugyanakkor izgalmas egymást erősítő egyedi hangzásuk.

Isten veled, Vadnyugat!

Írta: YGergely


A filmtörténet egyik leghíresebb westernje, a megunhatatlan Hét mesterlövész egy újrafeldolgozás: a mintául szolgáló eredeti film Kuroszava  A hét szamuráj című remekműve, minden idők egyik legnagyszerűbb alkotása. Hét hivatásos kardforgató-mester jó pénzért arra vállalkozik, hogy megvédjen egy falut a banditáktól. A csata zsoldosok és rablók professzionális küzdelme, de végül már nemcsak a fizetségért vagy szakmai gőgből harcolnak, hanem a kezdetben oly lenézett és megvetett nyomorú parasztok valódi védelméért. S közben ezek a földön csúszó és nyüszítően gyáva parasztok is dühödt hősökké válnak. Sokkoló és felemelően riasztó képsorok váltják egymást, melyek közül ma már filmtörténeti antológiadarabbá vált a harc utolsó, végig zuhogó esőben lezajló napja. A Hét szamuráj Kuroszava felülmúlhatatlan remekműve.  

Az amerikai változatot, a Hét mesterlövészt John Sturges rendezte, a kiváló mesterember. A sikerre való tekintettel még három (!) folytatása is készült.

Sergio Leone halálával immár végleg búcsút inthettünk a westernnek. Bár a klasszikus western paradox módon épp az ő fellépésével halt meg először. Sergio Leone, az egykori Cinecitta más dörzsöltjeivel a hatvanas évek közepén feltalálta a spagetti westernt, amely eleinte többé-kevésbé szellemes paródiának látszott csupán. Egyik első feltűnést keltő sikerét (Egy maroknyi dollárért) szintén Kuroszava nyomán készítette. A szamuráj filmek és a western között mindig lappangott valami furcsa kapcsolat, s egy addig közepes rendező, Terence Young, néhány James Bond-film előállítója, a Vörös nap című „bravúrstiklijében” azt is megcsinálta, hogy egy igazi szamurájt játszó nagy japán színészt, Toshiro Mifunét helyezte szamuráj kardjával a kezében az amerikai vadnyugatra. Ő aztán majdnem le is kaszabolta a vadnyugat összes revolverhősét…

Terence Young: Vörös nap (Toshiro Mifune és Charles Bronson)

A westernt is elérte a klasszikus burleszk sorsa. Végleges, folytathatatlan, önmaga lehetőségeit felélő, nemes és halott műfajjá vált. A folyamat persze lassú volt, és nem a Cinecitta ravasz mesteremberei döntöttek róla: ők csak idejekorán észlelték, hogy itt egy egész műfaj van kimerülőben, és nagy változásokra lesz szükség.

Magyarországon akkorra már felnőtt egy fiatal nemzedék, amely nem láthatott westernt. Krakkóba kellett mennünk ilyesféle élményekért. Emlékszem, 1963 nyarán Krakkó legnagyobb mozijában a Vera Cruz című film zsúfolt nézőterén szinte más sem hallatszott, mint magyar szó. Sokan ezért (is) jártak Krakkóba itthonról. Gary Cooper és Burt Lancaster a westernjátszás magasiskoláját mutatták be, és évekkel később büszkén olvastam, hogy a Vera Cruz (Robert Aldrich munkája) szerepel a „12 legjobb western” félhivatalos listáján.

Paul Newman egyik első nagy szerepét, A balkezes lövészt (mely állítólag erősen hatott Cybulski Hamu és gyémántbeli játékára) egy párizsi kis moziban láttam, akár néhány nálunk ismeretlen Gary Cooper- és Kirk Douglas-filmet. A République tér közelében volt egy kizárólag westernt játszó mozi, és éves bérletet lehetett venni. Frissen emigrált barátom nyomorgott ugyan, de mit számított ez ahhoz képest, hogy meglobogtathatta előttem ezt az éves bérletet.

A legtöbb magyar westernért rajongó tele van hasonló élményekkel.

Igazi tömegsikere Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugatának lett. Szinte új mítoszt teremtett ez a film, éppen akkor, mikor kihűlt már a klasszikus, régifajta western mítosza. A régi western merev, kötelező szabályok szerint készült. Hogy csak egyet mondjunk: a nő e szabályrendben csak mellékszereplő, afféle kellék. Nem véletlen, hogy Nicholas Ray remeke, a Johnny Guitar (Truffaut kedvence), melynek női mesterlövész hősnője van, hegycsúcsként magaslik ki mindmáig a western-történelemből.

Sergio Leone: Volt egyszer egy vadnyugat

Leone kitűnő érzékkel öltöztette új ruhába a westernt. Minden hangot felerősített, főként az irónia hangjait. A gonoszoknak szabad kezet adott. A régi westernben a gonosz sem volt igazán gonosz, inkább kemény, de eltökélt ellenfél, vagy népmesei, kötelező kiosztott szerepet játszó bábalak. Leone gonoszai sötéten, kedvvel, elrémítő kegyetlenséggel ténykednek. A régi westernben nem lehetett semmiféle pszichológia, nála ambivalens lélektani motívumok is vászonra kerültek. A Volt egyszer egy vadnyugat már nem mondható lesajnálóan „spagetti westernnek”: igényes megújítási kísérlet inkább.

Érdekes módon a műfaj őshazájában, Hollywoodban is kísérleteket tettek a western átalakítására. Csak a két legérdekesebb rendezőt, Sam Peckinpah-t és Arthur Pennt említem. Peckinpah, főleg  A vad hordával az irracionális, öncélú gonoszságot és kegyetlenséget tette témájává: ez a megközelítés eddig ellentmondott a western minden hagyományának. (A nálunk kevéssé ismert Peckinpah valószínűleg hatott Szomjas György Rosszemberek című érdekes és hagyománytalan „magyar westernjére”.) Arthur Penn, az egyik legsokoldalúbb amerikai rendező, aki korai remeke, a Bonnie és Clyde után mindig többet ígért, mint amit megvalósított, két rendkívül érdekes felfogású filmmel kívánkozik ide (Kis nagy ember; Missouri fejvadász).

Sam Peckinpah: A vad horda

Párhuzamosan folytak tehát a western feltámasztási munkálatai, és ami igazán különös, Sidney Pollack, Penn vagy Peckinpah műfajmegújító hollywoodi produkcióit inkább az ínyenc nézőréteg, az európai Leone westernjeit a nagyközönség becsülte jobban.

A  Missouri fejvadász példaadóan eredeti mű, s mégsem vált egy új iskola első darabjává. Pedig Penn is a mítosz újjáteremtésével foglalkozott. Egyrészt „deheroizál”: Jack Nicholson szánalmasan pitiáner lótolvaj benne, akinek egy földre szállt Sátán, egy minden ízében romlott és aberrált szadista az ellenfele (Marlon Brando félelmetesen nagyszabású alakítása). Hasonló ez Leone törekvéseihez, hinnénk, de csak részben, csak kevéssé. Arthur Penn, ellentétben a Cinecitta bűvész-mesterével, hitelesen realista környezetrajzról is gondoskodik, mielőtt a két főhős párbaját kibontakoztatná.

Arthur Penn: Missouri fejvadász (Marlon Brando és Jack Nicholson)

Leone hol a karikatúráig, hol a kosztümös kalandfilm műfajáig tágítja az egykor oly nemesen zárt western-univerzumot. Penn rezignáltabb, sőt kiábrándultabb. A Kis nagy ember című filmje leszámolás a westernt tápláló egész (hamis) mítosszal. Minden másképp volt… 

A moziműsorban még feltűnnek olykor ostoba álwesternek. Bár komolynak álcázzák magukat, semmi közük az igazi westernfilmhez. 

Méltóság

Írta: Inkabringa


A méltóság szó ezredik definícióját nem fogom megfabrikálni. Van már így is elég. A ’méltóság’ szóra mindenféle szinonimát találnak és használnak. Az én értelmezésemben biztosan nem egyenlő a büszkeség, rang, elegancia, önbizalom kifejezésekkel, és a méltóságos úr/asszony megnevezéssel sem, valamint nem igésíthető a méltóztatik szóval.

Nem kell hozzá nagyhatalmú sündisznócskának lenni, hogy méltóság sugározzon valakiből, és persze tudjuk, sok „méltóságosban” mogyorónyi nyomokban sem fedezhető fel.

Az utcán járva-kelve, hétköznapi porba hulló emberként meglepően sok méltóságot láthatunk olyanokban, akiket talán egy „méltóságos” figyelemre sem méltat.

A busz beáll a megállóba. Nagyon idős, törékeny termetű néni áll két botra támaszkodva, a felszállásra várakozik. Alacsony padlójú a jármű és láthatóan gyakorlata is van a tömegközlekedésben, meglepően ügyesen száll fel. Megfigyeléseim szerint legalább háromféle reakciója van az utasoknak hasonló helyzetekben. Van, akinek arcára kiül a bosszankodás: „Minek indul már útnak az ilyen?” (Minden bizonnyal azért, mert senki nincs, aki elindulna helyette.) Van, aki együtt érez, de nem tudja kimutatni, zavartan úgy tesz, mintha észre sem venné. Furcsa, de gyakori az ilyesmi – mintha elfelejtődött volna a magától értetődő segítségnyújtás, avagy szégyen lenne az ilyesmi kinyilvánítása. A harmadik reakció, amikor természetes mozdulattal segítő kezet nyújtanak a rászorulónak.

A buszon nincs nagy tömeg, de minden ülőhely foglalt. A néni megáll, jelét sem adja, hogy szeretne leülni. Derűs az arca. „Bírom én, ne sajnáljatok.” A vezetőfülke mögötti ülés a szokványosnál kicsit szélesebb, de mégsem kétüléses. Az ott ülő fiatal lány azonnal átadja a helyét a néninek. Ő szabadkozva elfogadja, de rögtön hozzáteszi, hogy elférnek itt ketten is, üljön vissza nyugodtan. A lány kedvesen válaszol, így kényelmesebb lesz a néninek, és úgyis mindjárt leszáll. Valóban leszáll hamarosan, helyére egy láthatólag lábfájós hatvan év körüli asszony kerül. Továbbra is minden ülőhely foglalt, de senki nem mozdul. Csak a két bottal utazó nagyon idős néni szólal meg: „Üljön csak ide kedves, elférünk itt ketten is.” Nem lamentálnak, összemosolyognak és egymás mellé telepednek.

Késő délutáni buszozás. Egy idős hölgy ül az ablaknál, én mellé ülök. Kevesen vannak a buszon, de a következő megállónál hirtelen nagy tömeg száll fel. Egy nő három kisgyerekkel, a legidősebb sem lehet több nyolc évesnél, a legkisebb még babakocsiban. Ülőhely egyáltalán nincs, nem is keresik a lehetőséget. Átadom a helyem, hogy le tudjanak ülni. Az anya megköszöni és a helyemre huppanó gyerekét is kéri, köszönje meg szépen. Kedves kis udvariassági ceremónia.

Az ablaknál ülő idős hölgy felháborodott pillantást vet rám („hogy tehetett ilyet?”), majd undorral néz a mellé ülő kisfiúra, és látványosan jelzi minden gesztusával, ezt ő nem bírja elviselni. Megvetést ennél cizelláltabban nem lehet kifejezni. Az anyában és három gyermekében semmi kivetnivalót nem lehet találni. Bár tudom, sokaknak az is elég indok, hogy cigányok, és láthatóan nem jómódúak. Az ablaknál ülő idős hölgyet mélységesen felháborította, hogy „ezek” mellé ültek.

A helyemre ülő kisfiú odaszólt a testvérének, üljön ő is mellé, elférnek. Az anya viszont észrevette az idős nő undorral telt reakcióját és csak ennyit mondott csendesen: „maradj nyugton, jó ez így.” Hányszor mondhatta már ezt? Roppant kínos és szégyenteljes volt az egész szituáció.

A feloldás váratlanul érkezett. A párhuzamos ülésen egy húsz év körüli fiú ült, fülhallgatóval a világot magából kizárva, olyan arccal, mintha egy rolót húztak volna le benne. Látszólag nem is látott, csak nyitva volt a szeme. Azonban mégis észlelte ezt a kínos szituációt, mert ahogy az anya csendben megszólalt, ő rögtön felpattant és egyenesen a kapaszkodó kisgyerekhez intézte szavait: „Ülj le ide.” Majd az anyához fordult, magyarázatként: „Nem lehet itt rendesen kapaszkodni.” Megint a köszönet kedves udvariassági ceremóniája.

Történetesen egyszerre szálltunk le a fiatal fiúval. Az anya mindkettőnknek még egyszer megköszönte a helyet és elfogódottan elköszönt.

Nem fontos definiálni a méltóságot, de lépten-nyomon észrevenni. Sajnos gyakran a hiányát is – a méltatlanságok tengerét. Jó az, ha a méltóságunkat meg tudjuk őrizni, még jobb, ha a másokét is. Anélkül, hogy méltóságosként méltóztatnánk.

Legyen nekünk jazz

Írta: Inkabringa


A jazz jó edzésterv lehet az élet egyéb nyitottságot és értelmezési képességet igénylő területeihez is: egyszóval mindenhez. 

Kölyöklány koromban az egyik unokabátyám vitt el először jazzkoncertre. Lépésről lépésre vezetett be a jazz szabad levegőjű világába. 

Paul Colin: Jazz band

Általános iskolás voltam, amikor egy big band koncert csillogó hangszer kavalkádjától még az akkori dacos kamaszfejem is kegyeskedett elámulni. Elsodort a hangszerek együttzúgása, az egymás után sorra kerülő szólisták bravúrja. Ha valaki a jazzt akarja másokkal megszerettetni, kezdje a big banddel, mert még ebben a külsőséges látszatokra épülő világban is versenytársa bármilyen színpadi produkciónak. 

Az első igazi próbatétel egy Binder Károly-szólókoncerten ért. Egy kis teremben körbeültünk nagyjából ötvenen egy zongorát. Erre a zenére nem lehetett ütemre bólogatni, taktust dobolni, vagy a melódiára ráringani. Széttört dallamok, ütemek. Ijedten ültem ott. Az unokabátyám biztatóan odasúgta: „Csak figyelj! - Mire? – Arra, hogy mikor fűzi be a kendőt a zongorahúrok közé.” Ez a válasz annyira meglepett, hogy tényleg figyelni kezdtem. Az akkori életkoromnak megfelelő útmutatást kaptam arra, hogy a jazz befogadásának alapja, ha koncentrálva követem, ami a zenével történik. És eljött a pillanat, amikor tényleg befűzte a kendőt a zongorahúrok közé. Azt hiszem, ez a koncert volt a vízválasztó. A jazz érdekelni kezdett. Binder Károly ITT hallható.

Azóta számos könyvet, elemzést olvastam a jazzről, mind tágítják az ismereteinket. De egyre biztosabban tudom, hogy a jazzről a legtöbbet mégis az unokabátyámtól tanultam. Egy világot nyitott ki előttem, és ha pár éve fájón nincs is már közöttünk, a jazzt továbbra is az ő szelíd figyelmével hallgatom.

A legfontosabb mondata ez volt: nem kell belőle olyan nagy ügyet csinálni. A jazzt ne úgy hallgassam, hogy általa beavatottá váltam, egy zártkörű szekta tagjává, hanem épp ellenkezőleg: a jazz, ha jól hallgatom, a mindenre nyitott szabadság érzetét adja. A befogadásához csak az ellazultság és koncentráció fura elegye és jókora nyitottság kell. Ha ez megvan, akkor a jazz felszabadít, és az egekbe repít.

Talán ezért, talán, mert kamaszkori dacosságomból valami megmaradt, a szektás jellegű megnyilvánulásoktól menekülök, nem akarok beavatottá válni, mert a világ annál sokkal izgalmasabb, hogy én csak egyetlen szeletére legyek kíváncsi. Őszintén elborzaszt, ha valaki azt mondja, ő csak Wagnert vagy Bachot hallgat, hogy a metál az egyetlen zene, vagy épp a jazz. Tisztában vannak vele, hogy milyen csodálatos zenéktől fosztják meg magukat?

A világ olyan sokrétű, hogy ezernyi kincséről még csak nem is hallunk életünk folyamán, szánt szándékkal miért zárnánk ki a sokszínűségét? 

A jazz nem sznobság, nem a kiválasztottak ízlését dicséri, és a legnagyobb hiba ilyen látszatba keverni. A jazzt nem lehet pózból befogadni. Lerázza magáról az allűröket. Tegyük hozzá, aki jazzt hallgat, az mindent hallgat, hiszen a jazz-zenészek musicaltől a népdalig bármit feldolgoznak, és kedvvel nyúlnak más jazzisták szerzeményeihez is. Újabb és újabb inspirációkat merítenek egymásból és a világból.

Egy improvizáción alapuló zene a befogadóktól is ellazultságot és világra nyitottságot vár el. Intellektuális folyamat a hallgatása, ami gúnyos vagy dölyfös felhangok nélkül annyit jelent, hogy a befogadás teljessé tételéhez mozgatjuk-tekerjük az agyunkat is, ha már a fejünkbe nőtt. A jazz legfőbb lényege az improvizáció. Az ott és akkor születés mámorát és kínját nem csupán a zenészeknek, hanem őket követve és figyelve a közönségnek is meg kell élnie.

Ezért olyan fontos része a jazzkoncertnek a közönség. Ha jó és nyitott a publikum, akkor a zenészek minden rezdülésére reagál. Az improvizációkat megtapsolja, bekiabál, együtt lélegez az épp akkor születő zenével. Izgalmas és magával ragadó a jazz közönségének lenni, és a jazz akkor igazán jó, ha nyitott és figyelmes a közönsége is.

A jazzben kétségtelenül van valami feszültség, vibrálás, polifónia, de áthatja életöröm és szabadságérzet is, amire könnyen ráérezhet bárki, aki nyitott füllel hallgatja. 

Alagútban, zsákkal

Írta: YGergely


Miért nincs az „istenfélő ember” mintájára „nőfélő ember” kifejezés? Don Quijotéra is illenék, meg Don Juanra is. E két urat tudtommal még egyetlen magvas tanulmány vagy esszékötet sem rokonította. Talán, mert kevés alkotó kapcsolta össze a két embertípust. Én egyetlen filmrendezőt ismerek, aki viszont következetesen megtette: Luis Buñuel.

A Buñuel-univerzum egyik legravaszabb őrültje, Don Archibald elismert keramikusművész. Szerelmes egy manökenbe, de az kikosarazza.

Buñuel: Archibald de la Cruz bűnös élete

Már végzi is varázsbosszúját: szerelmének próbababa hasonmását tolja a kemencébe, amikor váratlanul látogatói érkeznek. A szerelmét mintázó meztelen próbabábu már a kemencében, ő meg rémülten dugdossa e báburól leszaggatott ruhákat, nehogy leleplezzék. De hát mitől is fél? Hiszen csak kívánja halálát a lánynak… Gyilkos vagy őrült? Játék vagy rémtett?

Tilos és büntetendő vajon divat-próbababát hűtlen szerelmünk ruhájába öltöztetni, majd elégetni? Bizonyára büntetendő, ha szerelmünket holtan találják e telepatikusan gyilkos ceremónia után. Kenyérből bábut gyúrni, és átszúrni a szívét… az vajon gyilkosság, ha másnapra az illető meghal? Mert Don Archibaldnak mindig sikerül. Voodoo varázslat, ősember álma és hite a mai civilizációban…

Buñuel: Archibald de la Cruz bűnös élete

Hitchcock felöltözteti szereplőit, különösen a nőket. Kultikussá vált, agyonelemzett Vertigójának kulcsjelenete a felöltöztetés nagyáruházi szcénája. Ha nála mégis levetkőzik egy nő, rögtön nagyon nagy veszély fenyegeti. Első hangosfilmjének (Zsarolás) hősnője egy festő műtermében az aktmodellséget előbb visszautasítja, majd meglátva egy balett ruhát, mégis kombinéra vetkőzik – ekkor meg akarják erőszakolni, s ő védekezés közben gyilkossá válik. A Psycbóban a nő méltó büntetést kap levetkőzéséért: zuhanyozás közben ledöfködik, vére zubog a csempén. 

Talán akaratlanul is kifejezi, hogy Hitchcock, ez a felnőttségéig szűz és retardált egykori kisjezsuita zsarolásnak tartja, ha egy nő nem rejti el szexualitását, s e zsarolást keményen meg kell büntetni.

Alfred Hitchcock és Kim Novak a Vertigo forgatásán

Erről Buñuelnek is megvan a maga verziója. Séverine, a Nap szépe sárral dobálandó úri ringyó, helye a bordélyban. 

Buñuel később megbocsátóbb lett: inkább a női meztelenségen felgerjedő férfiakat neveti ki. 

Úgy rémlik, Marx jelentette ki, hogy bármely férfi-nő kapcsolatban az adott társadalom pontosan mintázódik. Vagy Engels? Ők csak tudhatták, hiszen közös szeretőjükként használták a szobalányukat. Ezernyi színes mintázattal gazdag az „adott társadalom”.

Melyik zsarnok is a béklyók ura, a külső vagy a belső? Sok szép nő és sok kukkoló, megannyi kegyetlen remekmű sem ad megnyugtató választ. Freud és Marx találkozása a vágóasztalon: Buñuel minden filmjének minden kockáján a társadalom szoros büntetőhálójában kalimpáló embert látjuk.

Pilinszky, Róma, eső...

Írta: YGergely


Pár napos egyetemi kirándulás után harminc év múltán egy tavaszi napon jutottam el ismét Rómába. Legjobban arra a hatalmasan zuhogó esőre emlékszem, ami a város közepén kapott el. Koradélután hirtelen sötét lett. Tömbökben zuhogott. Tetszett is volna, ha kicsit melegebb. Esernyő nélkül rohantam az utcán, fogalmam sem volt, jó irányban-e, minden kis utca máshova kanyarodott, a nagy zuhatagban látni sem lehetett, s én benne voltam a városban, mint valami magzat. Itt maradok, ha meg nem öl a hideg.

Három napos nagyhideg eső után hatalmas nyár lett. Bejárom Fellini Rómáját, gondoltam nagyravágyóan. Hogy majd látom is Fellini Rómáját. Húsz kilométert is megtettem egy nap gyalogolva, de csak azt éreztem, ősz-tél-tavasz-nyár, nem tudom bejárni mind.

Pilinszky kétszer járt itt, másodszor állítólag egy apácazárdában lakott. Ki sem mozdult cellájából, ott ült egész nap a rácsnál, nézett kifelé. Hol lehetett, melyik zárdában, ennek nyomát kutatnám. Pesten levelet írtam akkori kísérőjének, Sz. F. jezsuita tanárnak. Keresztényi módon nem válaszolt levelemre.

Mindez az első napokban eszembe sem jut, csak a platánokat bámulom. Nem bírok betelni a két Tevere parti platánsorral, hatalmas, sűrű, egészséges fák, védő lombozatuk alatt harmincöt fok körüli melegben is órákig lehet sétálni.

Első májusi vasárnap délelőttömön toronyiránt rohantam a kis Sant Apollinarius templomhoz, hogy ne késsek el a papok gregorián énekéről. Egy akkori útikönyvben szerepelt, hogy ott énekelnek. A templom üres volt, majd előbukkant egy pap. Gregorián éneket nem itt, hanem a Pantheonban hallhatok, mondta jóindulatú csodálkozással. Megint rohantam, Baedeker-balek, feldühödve.

A Pantheon nemzetközi kultúrpályaudvarnak tűnt. Hangzavar. A gregoriánt éneklő papokat kötélkorlát választotta el a tömegtől, hallani semmit sem lehetett belőle. Tolakodás, lökdösődés. A kötélhez nyomódtam. Közben vastag hangon misézett valamilyen vendég főpap mikrofonba és hangszóróval. Most hova meneküljek? Két sarokkal odébb a barokkvilág barokkterére: Piazza Navona. Butító vasárnapi tömeg.

Következő vasárnap az Aventino három templomában is esküvő volt. Bámultam. Óriási tömeg. Félórával előbb a pár, mint valami főpróbán, még egyedül, a pap irányításával gyakorolta a bevonulást. Balettszerűen lépegettek. Vagy, mint akik aknák közt, óvatosan teszik. Újból kezdték, újból előre, lábujjhegy-lépések japán-lassan. Megtelt a templom, kint is álltak, a kertben.

Sant Anselmo - Aventino

Az ünnepi tömeg miatt persze nem tudtam kutatgatni, melyik aventinói kolostorban lakott Pilinszky. Állítólag bencéseknél. A jezsuita atya Pesten talán ezért nem válaszolt? Vagy azért, mert rosszul, világi módon szólítottam meg? „Atyám!” – így kellett volna? Taszít e vallási szó.

Santa Maria Liberatrice - Testaccio

Lejőve a dombról a Testacción mászkáltam. Itt nem volt semmiféle műemlék. „A város határán egy furcsa domb áll, a Monte Testaccio, arra ment fel. Ezt a dombot azért hívják cseréphegynek, mert az egész hegy eltörött cserepekből keletkezett. Itt volt a Római időkben a borpiac.” Természetesen az Utas és holdvilág hőse ment fel arra, nem én. Én sokat mászkáltam tavasszal, ősszel is a Testaccio negyedben, nem igazán turista-látvány, de nem is mocskos külváros. Láttam egy kicsinek álcázott alattomosan nagy téren a Santa Maria Liberatrice nevű mozaikos homlokzatú templomot például, melyről az útikönyv nem szól, meg mindenfélét láttam, labdázó gyereket és játék-könyvesboltot, de a cseréphegynek közelébe sem jutottam. 

Monte Testaccio

Így is figyelőhelyem lett a Testaccio, turista itt nem járt. Onnan indulva egyszer gyalog felmentem a Gianicolóra. Nem szomszédos a két hely, izzasztó menet volt. Hétvégén nem ajánlatos: turista-bazár, cukorka- és bóvliárusok tömege, mint a Gellérthegy augusztus 20-án.

Több száz mellszobor a Garibaldi emlékmű közelében, mind Garibaldi harcostársa. Türr Istvánt nem találtam, pedig többször végigsétáltam a mellszobrok során: vannak ott professzorok és katonák, különös kalpagú szakállas mókusok tucatszám, mindenki ott van, csak Türr István nincs, a leghíresebb olasz magyar. Pedig neki is volt olyan nagy, hegyes bajsza, mint ezeknek itt. Vizsgálatot kérek Türr István ügyében… (Más is kért és nem sokkal később lett bajszos szobra.)

Bámuló helyem lett a Trastevere határát jelentő Porta Settimiana, már-már falusias, de városiasan falusias: középkori kapuboltív, mellette presszó. Az útikönyvek Raffaello szeretőjének és modelljének egykori házáért lelkesednek itt a sarkon, de én inkább a presszót figyelem.

Porta Settimiana

A kapun át a Gianicolo-domb alá lehet jutni, meg a minden útikönyvben megcsillagozott Farnesina palotához, ahova sokáig nem mentem be, csak belestem néha. A közelben van egy roppant híres múzeum, Krisztina királynő szobájával. A múzeum majdnem üres volt, épp akkor senki nem látogatta. Kihalt könyvtártermekbe nyitottam be. Az emeleti folyosóról, ahova modern üvegfalú lift vitt fel, hihetetlenül szép a rálátás a Botanikus Kertre. Visszamentem Krisztina királynő szobájába és onnan is a kertet lestem.

A Trastevere olyan, amilyennek reméltem, de egy kicsit másmilyen, mint régi emlékeimben. Barátságos és természetes. Nem bujkálóan, nem setéten rejtelmes, inkább megtűrő, elnéző, valahogy – bármilyen paradox – csendes. Kerestem könyveket a Trasteveréről. Egy könyvesboltban, valahol a Campo de’Fiori környékén szép fotóalbumot mutattak: a Trastevere fényképei és hosszabb beszélgetés Fellinivel. Tétován azt mondtam, úgy emlékszem, a Rómában nem szerepel a Trastevere. Dehogynem, mondta a könyvárus, a Noiantri ünnepségről hosszú epizód van benne. Elfeledtem. Amikor először láttam, nem mondott semmit az, hogy Trastevere. Az Utas és holdvilág vége is hiába játszódik ott, Róma már önmagában is távol volt, elérhetetlenül. Róma térkép volt és olvasmány, a város sem kapott önálló arcot, nemhogy a kerületei. Ahhoz ide kell jönni.

Sokat panaszkodtam, hogy nem jutok el Rómába. Egy ideig el voltam tiltva a nyugati úttól, de aztán mehettem volna, de valahogy nem mentem. Rómához ide kell jönni, én idejöttem.

Egy májusi szerda koradélutánján érkeztek meg Rómába a fecskék. A magyar Akadémia tetőteraszán ültünk egy társasággal, pompás ebédet ettünk mindenféle könnyű borokkal, amikor hatalmas rajokban megérkeztek. Afrikából? Élesen vijjogtak, vadul keringtek: „helyet keresnek, ideiglenes vagy végleges szállást” – mondta valaki. Tűzött a nap. Innen miért akarnak tovább menni északnak?

Édes tévelygések

Írta: Inkabringa


Közeleg a tavasz, elevickéltünk valahogy március elejéig. Ez még persze nem az a mámoros kikelet, amit szédülten várunk. Ilyenkor Tél úr még visszafordulhat szemöldökét összevonva, de ez már csak erőfitogtatás, netán cinkos odamordulás a tavasznak, hogy ne tollászkodjon tovább, mert eljött a „műszakváltás” ideje. Tél úr lassan távozik, év végén ismét látjuk. Amíg ez a körforgás úgy-ahogy működik, van még némi értelem a világban.

Március első napján mindig koccintunk a tavasz köszöntésére, bár ilyenkor még többnyire csak a képzeletünkben létezik, de mégis érezzük, játékosan lopakodva itt kószál már a kertek alatt.

Az igazán vérpezsdítő, hogy a természet rügyezésével együtt a drótszamaragolás legszebb időszaka is beköszönt, mert az első pompás tavaszi napokat gyönyörű nyár követi, fényárban fürdő hosszú órákkal.

Ilyenkor eljön az édes tévelygések ideje.

Eltévedni bármikor tudok, télben-fagyban is, ám a napsütésben bringázás édes és szeretett tévelygés.

Philippe Loubat

Ismeretlen vagy kevésbé ismerős vidéken ezer százalékosan és előre kalkulálható módon egy kicsit mindig eltévedek. Ha barátokkal bringázunk bele az ismeretlenbe, akkor együtt tévedünk el. Ez egy hendikep, amivel egész jól együtt lehet élni, hiszen minden felismert hibánk közelebb visz másokhoz. Az bizonyos, hogy én nem álltam sorban ott, ahol a térben tájékozódás képességét osztogatták.

Édes tévelygés, amikor egy komolyabb kaptatóra kecmeregve jövünk rá, hogy alant fut a célba vezető kényelmes útvonal, vagy amikor éjnek évadján tekerünk tudj’ isten hova a koromsötét országúton, és amikor egy vadregényes erdőn átvágva olyan helyre keveredünk, amit addig észre sem vettünk a térképen.

Philippe Loubat

A napsütéses bringázás közben a tévelygés sem katasztrofális élmény. Tavasszal és nyáron minden jó, még a rossz is jobb. Helyére döccen a világ. Ezért olyan zsongító, hogy most ez az időszak következik.

Napfényben bringázó édes tévelygéseinkhez segítőnk és vezérlő csillagunk Jacques Tati kajla szelleme (ITT megidézhető). Fényes-árnyas utakon önfeledten gurulunk, nem is sejtve, hogy eltévedtünk, de ha tudjuk, az is örömteli, hiszen máskülönben hogyan is bringázhatnánk végig egy sosem látott szépséges útvonalon.