Mesterkedők

Írta: Inkabringa

Mi nem tartozunk azok közé, akik ütvefúrót a vállukra vetve lezseren végigsétálnak egy barkácsdiszkonton.

Ennél fogva hatványozott próbatétel elé állít minket egy lakásfelújítás és költözés.

Hányattatásaink elmesélésére egy teljes hősi eposzra lenne szükség, úgy amúgy in medias res, invokációval, enumerációval, nem is egy retardációval és némi deus ex machinával.

Most csak egyetlen tényezőt emelek ki, mely már önmagában elég ahhoz, hogy egy lakásfelújítás során viszonylag gyakran érezzük azt, hogy ripsz-ropsz megháborodunk.

A mesteremberekről lesz szó.

Egy megbízható, jól dolgozó mesterember elérhetőségeit egymásnak ajándékozzák az emberek, mint az élet megoldásának kulcsát.

Nem is értem, miért nem jutott még eszébe a minden trendi kacatra fogékony ajándékboltosoknak, hogy hercig kis díszdobozkákat gyártsanak, amiben születésnapra, karácsonyra villanyszerelők vagy szobafestők telefonszámait adhatnák egymásnak az emberek.

„A tökéletes vízszerelő” vagy „Életed legjobb hidegburkolója” felirattal lehetne mindenféle ízlés szerinti ez a díszdobozka, Hello Kitty meg Mortal Combat is, rózsaszín pamacsos vagy decens márványhatású.

A mesterembereken ugyanis nagyon sok múlik. Nemcsak a lakás komfortossá tétele, hanem az ép eszünk megőrzése is.

Kaptunk baráti beajánlásból olyan földre szállt angyalt, akinek égett a keze alatt a munka, nem késett, nem vacillált, nem sunnyogott, hanem tökéletesre és még annál tökéletesebbre varázsolta, amit a keze ügyébe adtunk.

Ilyenkor azt éreztük, hogy alsó hangon is az élet császárai vagyunk.

Aztán ezek az áldott emlékű mesterek továbbállnak - újabb munkálatokhoz újabb mester kell. Sajnos van olyan, hogy nincs ötlete a barátoknak, ismerősöknek, vagy nem ér rá a mester, netán hét határon túl van. Ilyenkor keresgélni kezdünk.

Elkezdődik a vesszőfutás és a csalódások véget nem érő sora.

Mert a mesterek bizony kelletik magukat. Nem érnek rá akármikor, hiányzik egy alkatrész, ő még ilyet nem látott, olyat ő nem tud csinálni meg biztos nem is lehet…

Van az a típus, aki folyton beszél, és kizárólag csak kifogásokat sorol: mit miért nem lehet megcsinálni. Véletlenül sem ejti meg annak lehetősége, hogy eltöprengjen azon, hogyan lehetne megcsinálni. Vagy hogy egyáltalán csináljon valamit.

Kedvvel használnak magyarázatukban egymásra halmozva olyan szavakat, amit még kacskaringós életünkben sosem hallottunk, ráérezve, ezen szavak sorjázásánál még a mondat végét sem ismerjük fel. Mondjuk ilyesmiket: „a snapli csuszpejza bestandolt a feldli bunderjába”.

Kezdetben kértük a fordítást, majd taktikát váltottunk és az általunk ismert terminus technicus készletből kreáltunk válaszul hasonló katyvaszokat. A nyelvészet igazi kincsesbányának bizonyult. Például az ’uvuláris tremuláns’ valamiért hatott. Hirtelen minden bűvszónak megtalálták a köznapi változatát.

Amikor már a telefonban megéreztem a ragadós, pénzhajhász sündörgést, kínomban csak ennyit nyögtem: „Ha a szüleinktől ilyen órabért kértek volna a tanáraink, még mindig analfabéták lennénk.”

Ilyen dzsungelharccal végül is lehet nyerni kisebb csatákat. De sekély e kéj.

Van egy könyvem, amiben egy amerikai leírja Rómába költözésének viszontagságait. A római mesteremberek behozhatatlanok kelekótyaságban és pontatlanságban. De még az amerikai is elismeri, van bennük valami ellenállhatatlan báj.

Mi van akkor, ha ez sincs?

A legnagyobb problémát az jelentette, hogy ha a szerelő szakik a megszokottól eltérővel találkoztak, teljesen és tökéletesen alkalmatlannak bizonyultak annak megoldására.

Mintha valaki utolsó betűig lemásolná Tolsztojt tízujjas vakon írással, betűhibát sem vétve, és azt mondaná, hogy ő író. Ám ha elé tesszük az ábécé betűit, hogy ezekből fabrikáljon valamit, hisz itt van minden, ami kell hozzá, akkor felháborodva kikéri magának.

Ha végre megjelent a küszöbön egy tettre fogható mesterember, aki értette, szerelte, varázsolta, akkor úgy néztünk rá, mint a talált cica, aki nem tudja, hogy kiteszik a szűrét, vagy enni adnak neki. El sem akartuk hinni a szerencsénket.

Esterházy Péter mondatai a legkülönbözőbb - fennkölt vagy triviális - élethelyzetekben eszembe jutnak, menedéket adnak. Mint most ez is:

„Az emberek hamar megelégelik a jót, keresik a jobbat, meglelik a rosszat, és ehhez azután ragaszkodnak – tartva a rosszabbtól.”

Végső upanisadként megjegyzem, hogy amíg a fenti idézet csak az ajtón időnként betoppanó mesteremberekről jut eszünkbe, addig egyértelműen elégedettek lehetünk az életünkkel.