Antikváriumban találtam egy
könyvet. Belelapoztam, hazavittem. Jezsuiták és szabadkőművesek
(Universum Kiadó, Szeged, 1990). Amennyire tudom, semmi visszhangja nem támadt.
Poros polcon hevert.
Íróját, Nagy Töhötöm egykori
jezsuita főpapot ki ismeri itthon? És ki ismeri Argentínában, Uruguayban, élete
másik színpadán? Az egykori fő-jezsuita Argentínában írta emlékezéseit, és már
nem jezsuita, amikor megírja.
„Képtelen vagyok élni
magasabb ideál és életcél nélkül. Világosan látom, hogy fizikailag
elviselhetetlenné lesz az életem, ha nem érzem, hogy egy magasabb eszméért
küzdenem kell, mégpedig nem egyedül, hanem szervezetten, másokkal együtt.”
Ezt akkor mondja, amikor
hitét vesztve Argentínában elbocsáttatását kéri a jezsuita rendből, és
megáhítja csillapíthatatlan vággyal a szabadkőművesek életét.
 |
| Nagy Töhötöm |
Ha van valami, ami már nem
lehet idegenebb tőlem, az vészesen hasonlít emez olthatatlan vágyhoz:
„szervezetten küzdeni egy nagy eszméért”.
Mások a példaképeim, én is
lehetek tán büszke rájuk, nem csak a magasabb eszmékért szervezetten tenni
vágyók. Vágyott volna efféle tenni vágyásra Szókratész? Platón? Montaigne? De
ha legalább Pascal vágyott volna, aki egyházi rendben tanult! Mondjunk másokat.
Shakespeare? Cervantes? Swift például püspök volt, és nem minden becsvágy
nélkül: vágyott ő nemes eszméért cohorsban küzdeni?
Nekem akkor lenne
elviselhetetlenné az életem, ha ez történne velem, ha hadoszlopban (véres
haha-hadoszlopban), izzó hittel közösen küzdenék valakikkel.
A nagy Eszme! Küzdeni érette! Nagybetűvel mindent, akkor nagyra
növünk, törpék. Egyik Nagy Eszme után a Másikért! Csak Eszme legyen, és
csiholják, kovácsolják fényesre, vakítóra őket nagy meg zárt és titkos
műhelyekben komor gyertyafénynél…
Brr. Mégis így érdekes a
világ, így van ez jól, ez is kell a világba, a titkos és zárt eszmeműhelyek.
Csak hatalomra ne jussatok,
ti komor gyertyák. Felmentésemet kérem, osztályfőnök és tornatanár úr, ne
várjon rám komoran egyetlen Nagy Eszme sem, még az antipólusa sem, még az
ősrégi sem, meg a holnaputáni sem…
Ennél már csak a
„megszervezettségét áhító ember” idegenebb tőlem, a falanxba vágyó – a
kultúrtörténetté nemespenészült eszmék még okosíthatnak.
De jól van, legyenek
falanxáhítók és csoportban küzdeni vágyók is: lehetnek ott, ahol én nem,
virágozzanak összegyülekezve, de csak ha én messze vagyok tőlük.
Miként Montaigne mondta,
rádöbbenve előbb, mint a tudósok: egy ember egy másik embertől sokkal inkább
tud különbözni, mint valamely állatfaj egyede egy másik állatfajétól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése