Keresés ebben a blogban

2014. május 5., hétfő

Holdbéli utas - Georges Méliès

Írta: YGergely



1928 őszén (más források szerint ’29 tavaszán) ismeretlen mozgóképfelvételekre bukkantak egy Párizs környéki bútorraktár pincéjében: valamelyik ős-filmrendező felvételeire.

Egykori készítőjük, Georges Méliès nevét és alakját ekkorra már csak néhány emlékező tartja becsben: nem a mozilátogatók, csak a szakma, a kritikusok ismerik.
Most egyszeriben kiderül, a tekercsek művésze elszegényedve a Montparnasse pályaudvaron gyerekjátékokat és trükkös tárgyakat árusít.
Ekkor nagy ünnepséget rendeznek tiszteletére, s a korabeli tekintélyes filmszaklap, a Ciné-Journal különszámot szentel neki.

Utána retrospektív életmű-sorozatot vetítenek egy elegáns filmszínházban. Egyszeriben nyilvánvalóvá lesz, hogy igazából ez a kecskeszakállas bábszínház-tulajdonos jött rá először, mi az a filmlátvány.
Emlékszem, a Holdat (a félholdban ülő nőt) Bleuette játszotta, egy music-hall énekesnő, a csillagokat a Chatelet-színház balettkarának lányai, a tudósokat néhány music-hall énekes, meg én magam. A Hold szörnylakóit a Folies Bergeres akrobatái, de még egyszer mondom, a legtöbb szerepet én magam játszottam.

Én voltam a Hold – mondhatná nyugodtan. 
Tizenhét év alatt ötszázharminckét filmet rendezett. Íme az egyik korai opusza, ahogyan maga foglalja össze: „A bűvész asztalra varázsol egy dobozt, abból egy kisfiú bújik elő, akit fejszecsapással máris kettéhasít. A kisfiú mindkét fele izmos fiatalemberré válik, hogy vadul megküzdjenek egymással. A bűvésznek nem tetszik a viselkedésük, ezért az egyiket gyorsan eltünteti. A másik két zászlóvá változik. A bűvész lobogtatja az angol és amerikai zászlót.

Ennyi – s ennyi épp elég is volna egy akciófilmhez ma is, a mozinéző remélem, egyetért velem. Ötszázharminckét kis bűvészremeklés, és a 20. század első éveiben már nemcsak műszaki értelemben létezik mozi, hanem a látvány, a fantasztikum is ott szellemkedik a vásznon.

„Mephisto-Méliès” - írják hars beharangozóként, amikor újra felfedezik.
Hát hogyne, amikor Faustus doktor elkárhozása címen az 1904-es, akkor rendkívül hosszúnak számító 15 perces filmjére is rábukkannak a tekercsek között. Számtalan opuszában öltözött Mephisto maszkjába.

Más ördögi nem volt benne, ahhoz túl vigasztaló a bolond-humora, de a tudomány ördögének szerepében büszkén tetszelgett.

Másik fő forrása az Ezeregyéjszaka, melynek különböző motívumait sokszor szabadon kezelve több filmjében is felvillantja, újrarajzolja.

„Nagy Ezeregyéjszakájának” sajnos csak fejezetcímei és rajzai készülnek el. Csupán e fejezetcímekből szinte bárki különös és remekmű-gyanús szöveget kreálhatna. Modern szövegirodalom sejlik fel belőlük!
E bizarr szöveggyűjtemény bolond-álmot, szövegen túli értékeket csillantó látványt ígér, rejt és olykor vetít a vászonra. Pedig mindenben torzót látó képi fantáziájának csupán melléktermékei az ezeregyéjszakás szavak.

Már a gimnáziumban gúnyrajzolta tanárait, az embernek Jarry tanárból kreált Übü királya is felrémlik. Hosszabb filmjeinek alapjául szolgáló művek (Dr. Faustus, Münchausen, Ezeregyéjszaka) minden fejezetéhez rajzolt: nem Eizenstein, még csak nem is Fellini-szintű rajzok. De karikaturistának – vélem én – elsőrangú. Több is, mint karikatúra: olykor Damuier-szerű.
Nem akart kereskedő lenni, mint dúsgazdag atyja. Gúnyrajzoló akart lenni, a Münchhausen báró kalandjain gúnyolódó Münchhausen.

Méliès nem a sikervágy akrobatája, mint Chaplin, de nem is a halálvágyé, mint Buster Keaton. A játék megszállottja; ő az a gyerek, aki szétszedi a zsebórát, és hol eldobja, hol érdekesebben rakja össze.

Filozófiája egyáltalán nincs, még annyi sem, mint Chaplinnek – ő a kaleidoszkóp gyártója és rabja. Egy feltaláló, akit Verne találhatott volna ki. Méliès legszívesebben le sem szállna a holdrakétáról.

Mélièsnél a trükk cél és nem kifejezési eszköz” – találja meg Sadoul a lényeget.
Az ördögi lakó című hatperces filmje már a dadaista René Clairt, a Felvonásköz rafinált bolondériáit előlegezi: egy férfi a bőröndjéből bútorokat, egész lakást varázsol elő, s a végén sült csirkét felszolgáló cselédlányt is. Falatozik, majd mindent visszapakol a bőröndbe.
  
A filmtörténet első látványrendezője a fikciós mozilátvány eredendő antirealizmusát jelképezné? – sokan így tartják.

Méliès holdrakétáján csillagjósnak öltözött csillagászok utaznak – akár képi metafora is lehetne e kétfajta hivatás jelmezét vegyítő maskarájuk. Orfeumba tévedt tudósok és tudományba szabadult bohócok egy személyben.
Persze a visszatérés után sem akadémikusok, hanem a Folies Bergère görljei fogadják a diadalmas Hold-utasokat. Mintegy véletlenül Méliès filmgyárának jelvényeit viselik: „Star-Film”- lobogtatják reklám-zászlócskáikat, mire a gondülte és Hold-látta vén szakállasok táncra perdülnek. (Állítólag a mai értelemben használt „sztár” szó ekkor születik.)

Ritkán kell félni ebben a mesevilágban, még az önreklám is csecsemősen mulattató.
A koldusszegény pályaudvari árus „megtalálása” után alig két évvel, hetvenedik születésnapján hatalmas bankettel, gálaesttel ünneplik, maga Lumière nyújtja át neki a becsületrendet, s ő nevezi el „a mozilátvány megteremtőjének – „Créateur du spectacle cinématographique” –.
Állandó jelzőjévé lesz: Pere Lachaise-beli sírjára is ezt vésték.

Realista valamiképpen a „mozilátvány megteremtője”, vagy hiábavaló buzgólkodás annak vélni, és tekintsük csupán a realizmust félresöprő szabad bohócképzelet bajnokának. „Csupán”? De hisz a komolyabb képű Vernét is lekezelik az irodalomtörténészek.

A gumifejű ember: ez is ő, több feje is van, a saját fejét bámulja. Az ő feje volt a Hold is, Hold-apó, akinek bal szemébe rakétát lőttek, másutt őt, Méliès-t fejezik le, majd labdáznak a fejével, sőt ő maga labdázik vele, és így tovább, olyan ez nála, mint Chaplin korai opuszaiban a farbarúgás-sorozatok.

Osztott képernyőt varázsol a néző elé, elsőként a mozgókép történetében, sőt az osztott képernyő részei egymással feleselnek, mai szóval „interaktív” bohóckodás a vetítővásznon, pedig nem avatkozhatunk be a képbe gombnyomásokkal.

Mégis: ott a bűvész, azt teszi, amire mi épp csak gondolni kezdegetünk: ezerféle módon tudja manipulálni a valóságot manipuláló fikciót, beleavatkozik a saját ötleteibe... fejeket vág, de minden fej a sajátja, minden fej a miénk: megsemmisíti, megkérdőjelezi, kineveti egyik bajszos-kopasz feje a másik bajszos-kopaszét... A fejlevágás játékká nemesül, a játék meg dokumentummá: most fedezik fel a mozgókép lényegét.
A báb és a lepke. Az első (1901-es) ecsettel színezett francia film. Persze, Méliès műhelyében tervezték, mozgatták és színezték.

Ez is oly szép, metaforikus cím, ha a filmművészetre, a mozgókép látványára értjük. Selyemhernyó vagy már pompás pillangó? 

A mozilátvány felfedezője a depresszió, a melankólia gyógyító bolond-tudora. Vidám szörnyek ostorpattogtató zenetanára.

Méliès felülmúlhatatlan.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése