1928 őszén (más
források szerint ’29 tavaszán) ismeretlen mozgóképfelvételekre bukkantak egy
Párizs környéki bútorraktár pincéjében: valamelyik ős-filmrendező felvételeire.
Egykori készítőjük, Georges
Méliès nevét és alakját ekkorra már csak néhány emlékező tartja becsben: nem a mozilátogatók,
csak a szakma, a kritikusok ismerik.
Most egyszeriben
kiderül, a tekercsek művésze elszegényedve a Montparnasse pályaudvaron
gyerekjátékokat és trükkös tárgyakat árusít.
Ekkor nagy
ünnepséget rendeznek tiszteletére, s a korabeli tekintélyes filmszaklap, a Ciné-Journal
különszámot szentel neki.
Utána retrospektív
életmű-sorozatot vetítenek egy elegáns filmszínházban. Egyszeriben
nyilvánvalóvá lesz, hogy igazából ez a kecskeszakállas bábszínház-tulajdonos
jött rá először, mi az a filmlátvány.
„Emlékszem, a Holdat (a félholdban ülő nőt) Bleuette
játszotta, egy music-hall énekesnő, a csillagokat a Chatelet-színház
balettkarának lányai, a tudósokat néhány music-hall énekes, meg én magam. A Hold
szörnylakóit a Folies Bergeres akrobatái, de még egyszer mondom, a legtöbb
szerepet én magam játszottam.”
Én voltam a Hold –
mondhatná nyugodtan.
Tizenhét év alatt
ötszázharminckét filmet rendezett. Íme az egyik korai opusza, ahogyan maga
foglalja össze: „A bűvész asztalra
varázsol egy dobozt, abból egy kisfiú bújik elő, akit fejszecsapással máris
kettéhasít. A kisfiú mindkét fele izmos fiatalemberré válik, hogy vadul
megküzdjenek egymással. A bűvésznek nem tetszik a viselkedésük, ezért az
egyiket gyorsan eltünteti. A másik két zászlóvá változik. A bűvész lobogtatja
az angol és amerikai zászlót.”
Ennyi – s ennyi épp
elég is volna egy akciófilmhez ma is, a mozinéző remélem, egyetért velem.
Ötszázharminckét kis bűvészremeklés, és a 20. század első éveiben már nemcsak
műszaki értelemben létezik mozi, hanem a látvány, a fantasztikum is ott
szellemkedik a vásznon.
„Mephisto-Méliès” -
írják hars beharangozóként, amikor újra felfedezik.
Hát hogyne, amikor Faustus doktor elkárhozása címen az
1904-es, akkor rendkívül hosszúnak számító 15 perces filmjére is rábukkannak a
tekercsek között. Számtalan opuszában öltözött Mephisto maszkjába.
Más ördögi nem volt
benne, ahhoz túl vigasztaló a bolond-humora, de a tudomány ördögének szerepében
büszkén tetszelgett.
Másik fő forrása az Ezeregyéjszaka, melynek különböző
motívumait sokszor szabadon kezelve több filmjében is felvillantja,
újrarajzolja.
„Nagy Ezeregyéjszakájának”
sajnos csak fejezetcímei és rajzai készülnek el. Csupán e fejezetcímekből
szinte bárki különös és remekmű-gyanús szöveget kreálhatna. Modern
szövegirodalom sejlik fel belőlük!
E bizarr
szöveggyűjtemény bolond-álmot, szövegen túli értékeket csillantó látványt ígér,
rejt és olykor vetít a vászonra. Pedig mindenben torzót látó képi fantáziájának
csupán melléktermékei az ezeregyéjszakás szavak.
Már a gimnáziumban
gúnyrajzolta tanárait, az embernek Jarry tanárból kreált Übü királya is felrémlik. Hosszabb filmjeinek alapjául szolgáló
művek (Dr. Faustus, Münchausen,
Ezeregyéjszaka) minden fejezetéhez rajzolt: nem Eizenstein, még csak nem is
Fellini-szintű rajzok. De karikaturistának – vélem én – elsőrangú. Több is,
mint karikatúra: olykor Damuier-szerű.
Nem akart kereskedő
lenni, mint dúsgazdag atyja. Gúnyrajzoló akart lenni, a Münchhausen báró
kalandjain gúnyolódó Münchhausen.
Méliès nem a
sikervágy akrobatája, mint Chaplin, de nem is a halálvágyé, mint Buster Keaton.
A játék megszállottja; ő az a gyerek, aki szétszedi a zsebórát, és hol eldobja,
hol érdekesebben rakja össze.
Filozófiája
egyáltalán nincs, még annyi sem, mint Chaplinnek – ő a kaleidoszkóp gyártója és
rabja. Egy feltaláló, akit Verne találhatott volna ki. Méliès legszívesebben le
sem szállna a holdrakétáról.
„Mélièsnél a trükk cél és nem kifejezési
eszköz” – találja meg Sadoul a lényeget.
Az ördögi lakó című hatperces filmje már a dadaista René Clairt, a Felvonásköz rafinált bolondériáit
előlegezi: egy férfi a bőröndjéből bútorokat, egész lakást varázsol elő, s a
végén sült csirkét felszolgáló cselédlányt is. Falatozik, majd mindent
visszapakol a bőröndbe.
A filmtörténet első
látványrendezője a fikciós mozilátvány eredendő antirealizmusát jelképezné? –
sokan így tartják.
Méliès holdrakétáján
csillagjósnak öltözött csillagászok utaznak – akár képi metafora is lehetne e
kétfajta hivatás jelmezét vegyítő maskarájuk. Orfeumba tévedt tudósok és
tudományba szabadult bohócok egy személyben.
Persze a visszatérés
után sem akadémikusok, hanem a Folies Bergère görljei fogadják a diadalmas
Hold-utasokat. Mintegy véletlenül Méliès filmgyárának jelvényeit viselik:
„Star-Film”- lobogtatják reklám-zászlócskáikat, mire a gondülte és Hold-látta vén
szakállasok táncra perdülnek. (Állítólag a mai értelemben használt „sztár” szó
ekkor születik.)
Ritkán kell félni
ebben a mesevilágban, még az önreklám is csecsemősen mulattató.
A koldusszegény
pályaudvari árus „megtalálása” után alig két évvel, hetvenedik születésnapján
hatalmas bankettel, gálaesttel ünneplik, maga Lumière nyújtja át neki a
becsületrendet, s ő nevezi el „a mozilátvány megteremtőjének – „Créateur du
spectacle cinématographique” –.
Állandó jelzőjévé
lesz: Pere Lachaise-beli sírjára is ezt vésték.
Realista
valamiképpen a „mozilátvány megteremtője”, vagy hiábavaló buzgólkodás annak
vélni, és tekintsük csupán a realizmust félresöprő szabad bohócképzelet
bajnokának. „Csupán”? De hisz a komolyabb képű Vernét is lekezelik az
irodalomtörténészek.
A gumifejű ember: ez is ő, több feje is van, a saját fejét bámulja. Az ő feje volt a
Hold is, Hold-apó, akinek bal szemébe rakétát lőttek, másutt őt, Méliès-t
fejezik le, majd labdáznak a fejével, sőt ő maga labdázik vele, és így tovább,
olyan ez nála, mint Chaplin korai opuszaiban a farbarúgás-sorozatok.
Osztott képernyőt
varázsol a néző elé, elsőként a mozgókép történetében, sőt az osztott képernyő
részei egymással feleselnek, mai szóval „interaktív” bohóckodás a vetítővásznon,
pedig nem avatkozhatunk be a képbe gombnyomásokkal.
Mégis: ott a bűvész,
azt teszi, amire mi épp csak gondolni kezdegetünk: ezerféle módon tudja
manipulálni a valóságot manipuláló fikciót, beleavatkozik a saját
ötleteibe... fejeket vág, de minden fej a sajátja, minden fej a miénk:
megsemmisíti, megkérdőjelezi, kineveti egyik bajszos-kopasz feje a másik
bajszos-kopaszét... A fejlevágás játékká nemesül, a játék meg dokumentummá:
most fedezik fel a mozgókép lényegét.
A báb és a lepke. Az első (1901-es) ecsettel színezett francia film. Persze, Méliès műhelyében
tervezték, mozgatták és színezték.
Ez is oly szép,
metaforikus cím, ha a filmművészetre, a mozgókép látványára értjük. Selyemhernyó
vagy már pompás pillangó?
A mozilátvány felfedezője a depresszió, a melankólia gyógyító bolond-tudora. Vidám szörnyek ostorpattogtató zenetanára.
A mozilátvány felfedezője a depresszió, a melankólia gyógyító bolond-tudora. Vidám szörnyek ostorpattogtató zenetanára.
Méliès felülmúlhatatlan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése