Kulcskereső - Milan Kundera

Írta: YGergely

Kundera olyan gondolkodó, amilyet a francia felvilágosodás nagybetűs Észben hívő utópistái képzeltek a huszadik századba talán, vagy Platón képzelt magának ezredévekkel későbbre. Szókratész nem: az ő tanítványokkal körbevett sétái bizonyára érzelmesebbek voltak.

Kundera nevet az érzelmeken. Az ő regényhőseinek inkább gondolataik vannak, meg biológiai vágyaik.

Milan Kundera

„Az, hogy elbeszélő művészete ennyire elvont, vajon nem jár-e azzal a kockázattal, hogy hősei nem lesznek eléggé elevenek?” – kérdi tőle egy tisztán látó amerikai kritikus.

Kundera feltehetően nem először hallja ezt az észrevételt. Válaszában Kafka és Musil példájára hivatkozik: „Musilnak… roppant művelt férfiak is szemére vetették, hogy nem igazi regényíró. Walter Benjamin bámulta az eszét, művészetét viszont nem” – feleli. 

Semmi kétség, itt Milan Kundera regényírásának legfőbb sajátosságáról van szó: ha Musillal példálózik, valójában önmagát magyarázza.

A fenti beszélgetésrészlet A regény művészete című esszékötetében olvasható. Olvastán biztosabban, világosabban látjuk Kundera nagy tehetségét és tehetségének minden korlátját is. Analitikus, hibátlanul elemző író.

Milan Kundera egyetemi tanároknál, esztétáknál világosabban és tudatosabban látja a modern regény problémáit, s ráadásul élvezetesen, egyszerűen beszél. A regény (és a regényírás) problémáiról már eddig is jó néhány érdekes esszé- meg tanulmánykötetet olvashattunk. Kundera tud annyit, mint ők, s habár főként saját könyveinek kulcsait mutatja meg, általánosabb tanulságokkal is szolgál.

Olvasói amúgy is tapasztalhatták, hogy minden regényében érdekes esszék olvashatók, hogy könyvei a regény és az esszé ötvözetei. Halványabb műveiben talán nem is eléggé szervesen ötvöződnek; e művek épp ezért olykor tételesebb, direktebb hatást keltenek, gondolati illusztrációnak hatnak, szereplői egy érdekes írói kísérlet szócsöveinek.

Kundera nem általában beszél a regényről, e „műfajtalan”, szabályokba nem, vagy alig szorítható műfajról. Ő a „sajátlagosan regényszerű esszé művészetéről” mondja el rendkívül gazdag gondolatait.

Kundera a lélektani regény hanyatlása vagy legalább (viszonylagos? átmeneti? végleges?) érdektelenségének korszakában alkot: kevéssé érdekli a hős belülről ábrázolt lélekrajza. A Stendhal, majd Flaubert művelte hagyományos lélektani regény már Flaubert tollán túllépett önmagán, és átalakult, de Prousttal a huszadik század elején már véglegesen elérte nehezen meghaladható csúcsait. 

Az 1910-es évek körül az izmusok színre lépése is jelezte, hogy felélte önmaga lehetőségeit, Breton és a szürrealisták kiáltványaikban s írói gyakorlatukban is elvetették. 

A Kunderával beszélgető már idézett kritikus felfigyel arra, hogy a belső monológ is ismeretlen írónknál. „Nem mutatom meg, mi történik Jaromil fejében, inkább azt mutatom, ami az én fejemben történik” – jellemzi maga Kundera a munkamódszerét. Majd, még pontosabban: „Az elmélkedő kérdezés (kérdező elmélkedés) az alap, melyre valamennyi regényemet fölépítettem.” 

A lélektani regény csúcspontja Proust és Joyce a számára, s Kafka (meg részben Musil) nem annyira velük rokon, mint a lélektani regény utáni lehetőségek előfutára.

Legjobb esszéi a regényeiben olvashatóak. „A regény nem az elmélet, hanem a humor szelleméből született” – írja valahol, s sajátos, kicsit talán hűvös, inkább gondolati, mint érzékletes fogantatású humorát minden könyvében megcsodálhatjuk, didaktikusabb, tételesebb könyveiben is. Talán legjobb esszéje kimagaslóan legjobb regényében, A lét elviselhetetlen könnyűségében olvasható. 

A nagybetűs, mindent legyőzni s legyűrni látszó Giccsről szól. Okos és ijesztő írás. Akár minden esszéje.

„Az érzelem elválaszthatatlan az embertől, de veszélyessé válik, mihelyt értéknek, az igazság ismérvének, a tett igazolásának tartják. A nemzeti érzelem, még a legfennköltebb is, a legnagyobb szörnyűségeket is képes bármikor igazolni; és a lírai érzelmektől duzzadó keblű ember gazemberségeket követ el a szeretet szent nevében.”