Orson és Othello

Írta: YGergely

A filmtörténet legendás óriáscsecsemője nemcsak termete és színészi adottságai révén érdemelte ki e titulust: minden filmje lelkileg is csecsemőkorban leledző, jóságukban vagy gonoszságukban egyaránt védtelen hősökről szól. Született és gyógyíthatatlan naivakról. Önmaguk után nyomozó, agyaglábon álló, kisebbrendűségi érzéssel gyötrődő kolosszusokról.

Természetes tehát, hogy az Orson Welles-hősök önmaguktól megrettenve vagy megundorodva fejezik be az életüket. Természetes, hogy Shakespeare vonzásából nem tudott, nem is akart szabadulni.

Welles Othello-változata 1952-ben, a filmművészet nagykorúságának hajnalán, a neorealizmus zenitje idején készült.

Érlelődik valami másfelé vezető filmirányzat, ösvények nyílnak, új távlatok.

Welles mindenben újít: amihez hozzányúl, arannyá változik. Nemcsak óriáscsecsemő, de ő a film Midas királya is.

Ennek a titánnak Shakespeare kell, hogy kitombolja magát. A producereknek viszont legkevésbé sem kell tomboló titán-óriáscsecsemő. Orson Welles pályája majdnem olyan vesszőfutás, mint Erich von Stroheimé volt.

Csoda, hogy azért a Macbeth meg az Othello elkészült. De ez utóbbit majdnem négy évig készítette, rendkívüli akadályokkal. Mivel azonban Midas király, természetes hát, hogy a rendkívüli akadályok mind kapóra jöttek a számára.

Az Othello az eredetinél gyorsabb és zsúfoltabb, mintha egy nap alatt zajlana le benne minden. Tér és időszemlélete egészen furcsa.

André Bazin kiváló Orson Welles-portréjában hosszan végigkíséri a film viszontagságos elkészültét, a forgatási nehézségeket. „Amikor háttal látják az egyik főszereplőt fekete lepelben, biztos, hogy dublőrt látnak”- vallotta be maga a rendező.

Állandóan hiányzott vagy pénz, vagy a másik két főszereplő közül valamelyik. Említsük meg mindenesetre a dublini színházi színész nevét, aki első filmszerepét játszotta itt (később sem vált neves sztárrá): Michael McLiammoir a filmtörténet egyik magas színvonalú teljesítménye Jágóként.

Welles-nek az Aranypolgárban és a Macbeth-ben megcsodált hosszú beállításokról azért kellett lemondania, mert nem uralhatta zsarnokként a stábot, és a helyszínt, a jeleneteket nem lehetett pontosan megtervezni.

Zsarnokként tehát a vágószobába vonult. Azon kevés filmjeinek egyike ez, melynek ún. „végső vágását” ő maga végezhette. Meg is látszik: ha vágást tanítanak valamelyik főiskolán, ez az egyik alapanyag lehetne oktatóknak, teoretikusoknak, diákoknak egyaránt.

A film díszleteit Trauner jegyzi, s a díszletekkel vetekszenek a kiválasztott természetes külsők: a Marokkóban forgatott „sziklafehér távlatok”, meg a tervezett belsők, egy boltíves, folyosós, labirintusos víz alatti világ ellentéte meghatározza az egész filmet.

A boltívek alatt térdig érő vízben gázolnak a figurák, gőzök gomolyognak, hirtelen valami kútba bámul mindenki (velük a néző): a „kút” mélyén a vizes helyszín egy síkkal alanti rétege, ott fény vetül, ott másik víztükör, mint színpadi szcéna, s felülről, mint kútkáva mellől figyelik az alant dulakodókat. Dühödt, nehezen hüvelyezhető rémálom.

Az Othello egyik legérdekesebb és technikailag, térszemléletben, érdekességben kimagasló jelenete, amikor Jágo meggyilkolja előbb Cassiót, majd bűntársát, Rodrigót.

A képsor egy török fürdőben játszódik. Welles nem talált megfelelő hagyományos helyszínt, a sok drága jelmez nem érkezett meg, fogyott az idő és a pénz, ezért döntött a fürdő mellett.

„Itt elég lesz néhány törülköző” - mondta állítólag aranypolgári dölyffel.

Midas király amihez kényszerűségből nyúl, abból is arany lesz. Ez a gyilkosság-szcéna káprázatos. Még akkor is, ha a döntő pontokon olyan túl rövid snitteket vág, hogy alig lehet felismerni, ki kicsoda, ki kit gyilkol meg, ki merre bujkál a rácsok között a gőzben.

Máshol is gyakran a kamera mozgásába vág rendkívül rövid snitteket. Ez is szokatlan, kevéssé hagyományos és majdhogynem sokkoló, értelmezhetetlen, alig követhető. Tegyük még hozzá, a mozgásba belevágó rövid snittek gyakran át is tűnnek egy másik hasonlóan rövidbe...

Maga Welles vallotta be, hogy a vágóasztalnál döntött a rövid snittes eljárás mellett. Feltételezem, már forgatáskor is gondolnia kellett erre, az egyre több színészegyeztetési, anyagi nehézség miatt maga a koncepció is menet közben valamiképp „testet öltött”.

Egyetlen hosszú, másfél perces vágás nélküli Jágo-Othello séta kivételével a filmtörténet legrövidebb snittjeiből álló remeke született meg, hasonló formai megoldásokban csak Resnais Murielje vetekedhet vele.

Minden remekmű a jövő felé, a filmművészet „nagykorúsága” felé mutat. Az Othello azonban inkább vissza, a filmművészet csodálatos gyerekkora, Griffith, Eizenstein és a Jeanne d’Arc-ot forgató Dreyer felé. Talán ez a legérdekesebb benne. Olyasvalaki forgatta, aki elölről akarta elkezdeni a filmtörténetet, miként a csecsemő kezdi elölről: nem a mások, a saját életét.