Néhány hónapja tévéinterjúban egy
vajdasági idős asszonyt századik születésnapján köszöntötték. Elmesélte, hogy
számos katonai alakulat és politikai rezsim fosztotta már meg utolsó falatjától
is, több ország állampolgára volt, miközben ő mind a száz évét ugyanannak a
falunak ugyanabban az utcájában élte le.
Ahogy ilyenkor szokás,
megkérdezték tőle, mit tanácsol a következő nemzedékeknek? A válasza egyértelmű
volt: „Tanuljatok meg minél többet a világból.” Aztán a fejére mutatott: „Mert
ami itt van, azt más soha nem veheti el tőletek.”
Az elmúlt ezredévekben bölcsek, tudósok
is leírtak már hasonlót. Más kérdés, hogy néha olybá tűnik, materialitást
bálványozó túlérett világunkban nem ez a fontos. A vajdasági néni mégis ugyanerre
jutott száz évének tapasztalatával.
Hétvégén a Szimbiózis Napokon (mely sorrendben már a kilencedik volt)
sokszor eszembe jutott ez a mondat.
A tanulás nagyon fontos az
intézményi keretek között is. De a világra kíváncsiság, a tudásra nyitottság nem
lehet lezárt fejezet az életünkben, ezt a
mentalitást nem szabad elengedni. Olyan nincs, hogy én már eleget tudok.
A Szimbiózis Napok évről évre
bizsergető élményt ad az odalátogatóknak. Kutatónak, érdeklődőnek, tudósnak és diáknak,
felnőttnek és gyereknek egyaránt.
Az élmény primer valóságában
értendő. Se csinnadratta, se sztárparádé, sem bódító és tudatmódosító szerek nem
kellenek hozzá.
Akik odamennek, kíváncsiak
másokra, egymásra, a világra. Ez már önmagában is bódító és feltétlenül tágítja
és módosítja a tudatot. Továbbmegyek, addiktív is, mert aki egyszer ott járt,
évről évre visszamegy.
Olyannyira, hogy akik az első
Szimbiózis Napokon gyerekként hallgatták, rajzolták, játszották a népek meséit,
most felcseperedve már lelkes önkéntesként segítették a szervezők munkáját.
Az egyik ok, ami üde színfolttá
teszi ezt a rendezvényt, hogy bár vannak előadók
meg hallgatók, de az ilyen helyzetekben szokásos alá- fölérendeltségnek nyoma
sincs.
A hallgatóság kérdez, véleményt
mond, időnként értékes információt ad hozzá az elhangzottakhoz, mert amellett, hogy kulturális
antropológus, még közgazdász, informatikus, matematikus, egészségügyi meg sok
minden egyéb végzettsége van, netán civil egyesületben tevékenykedik.
A Szimbiózis Napok varázsát,
kötetlenségét és lazaságát épp ez adja meg: nem tekintélyelvű kinyilatkoztatások
folynak, hanem pezsgő tapasztalatcserék.
A kulturális antropológusokról a
legszellemesebben vitriolos megállapításokat maguk a kulturális antropológusok szokták
mondani. Elég csak fellapozni a szakirodalmat. Afféle (ön)kritikus, (ön)ironikus,
(ön)reflexív, empátiával áldott/vert társaság.
Sajátossága, hogy a saját
kutatáson belüli és a tudománytörténeten átvonuló tévedéseket, bizonytalanságokat,
félreértelmezéseket legalább olyan becsben tartja, mint a nagy felfedezéseket,
világmeglátásokat, elméleti és gyakorlati horizontnyitásokat.
Csupáncsak azért, mert a
kulturális antropológus önmagát helyezi a kutatott térbe. Minden bakugrásból,
hasra esésből, hirtelen felfedezésből, váratlan megoldásból tanulhatnak a
többiek.
Ennek számtalan példáját adták ezen
a két eseménydús napon az előadók. A Fogasház
színes falai között, egykorvolt napközis széken ülve vagy sokat látott fotelbe
mélyedve, más-más megközelítésben magát a kutatás folyamatát is elemezték.
A Hagyomány és emlékezet
szekció keretében például Tóth Gábor Budapest ostromának emlékezetéről tartott
előadást. Frissen végzett diplomás fiatalként kilencven év fölötti emberekkel beszélgetett 1944/45
megpróbáltatásairól. Az emberek spontán
emlékhelyeket hoznak létre a mindenkori hivatalos állami szcéna mellett. Például egy budai utca kapualjában
minden év decemberében (idén hetven éve lesz) képeslapot találunk egy szál virággal.
Egy ki tudja kitől jött eltévedt golyó megölt itt egy családapát az ostrom
idején, és gyermekei, unokái mostanáig emlékeznek rá. Nincs az a köztéri pompa,
ami ezt a személyes emlékhelyet felülmúlná.
Az Így kutatunk mi
szekció keretében terepmunkáikról számoltak be kutatók. Más-más témakörben
kutattak, de a kulturális antropológia egyik alapkövének számító résztvevő
megfigyelés módszere szerint. Odamentek, körbejártak, beköltöztek, kérdeztek és
értelmeztek.
Bakó Boglárka egy falusi cigány közösségbe
költözött be. A ’rakli’ a serdületlen gyereklányt jelenti a nyelvükön. Ő ezt a
státuszt háromgyermekes családanyaként, diplomás kutatóként kapta meg. Idővel
rájött, miért. Ugyanis – akárcsak egy gyereklány - állandóan kérdezett és
mindenre meg kellett tanítani a közösségen belül.
Schiller Katalin arról beszélt,
milyen nehéz sok ezer kilométerről meghatározni egy emberi közösségben
folytatott kutatás témáját. Ő Mexikóba érve, egy totonák indián közösségben
jött rá, hogy eredeti témájánál sokkal érdekesebb kínálkozik számára, amit csak
ott, abban a közegben élve ismerhetett meg. Kezdte elölről, már a terepen. Értette
a nyelvüket, de meg kellett ismerni a gondolkodásmódjukat is. Mert például a
’kapu’ szót ők egész máshogy értelmezik, és ámulva kérdezgették tőle, hogy mit esznek
Európában, ha nincs minden nap az asztalon tortilla?
A kulturális antropológus azért
megy el a terepre, hogy ott a saját kultúrájához képest Mást megismerje, és
képessé váljon annak értelmezésére és közvetítésére. A Más nem baj, nem hiba,
nem bűn – csak más. Aztán mindenki megtapasztalja, hogy a terepen a kutató a Más.
Valójában minden kulturális
antropológus ’rakli’.
Nem árt tudatosítani, hogy a
biztonságot jelentő kulturális közegéből kiszakadva mindenki Más. Aki mindig csak
egyféleképpen hajlandó látni a világot, az képtelen megérteni, beleilleszkedni.
Az emberi kultúra annyira kusza, hogy rendelvűséggel és
dobozolással nem belátható. A kultúrák között a sablonok és végleges
következtetések gyakran önigazoló agresszióhoz, stigmatizáláshoz és
korlátoltsághoz vezetnek.
A korlátokat és a különbségeket
meg kell ismerni, és főként el kell ismerni. Elsőként magunkban, akár kutatóként
is.
Bakó Boglárka említette, hogy a
cigány közösségbe érve szállásának ablakát nyitva találta. Rekkenő nyár volt, nyilván
mindig nyitva tartották. Ő azonban bezárta. Hamarosan kopogtak, az ajtóban egy
fiatal lány állt tányéron süteményt tartva. Neki hozta. Ránézett az ablakra és csak
ennyit mondott: „Nincs mitől félned.”
Onnantól nyitva volt az ablak.
„Ember” és „Társadalomkutatás”
címen folyt dialógus a társadalomtudományok képviselői között. Kulturális antropológus,
szociológus, közgazdász vitázott arról, hogy melyik tudományág milyen mértékben
tudja feltárni ember és társadalom viszonyát. Komolykodó karót nyeltség csöppet
sem jellemezte azonban a vita résztvevőit. Szellemes riposzt folyt, afféle „virágok
vetélkedése”, mely gondolatébresztő, továbbrágcsálásra ingerlő témákat vetett
fel.
A hangulatot csak fokozta egy cigányzenekar érkezése makulátlan öltönyben, csillogó cimbalommal,
nagybőgővel és prímással. A kertben üldögélőknek játszani kezdtek, és hamarosan
muzsikaszó festette alá az amúgy sem hamvába holt vitatkozást. A zenészek észre sem vették, hogy
a Fogasház egyik félhomályos sarkában tudományos elméletek csatájára gyűlt
össze az emberi populáció egy kicsinyke kupaca.
A Szimbiózis Napok a maga lazaságában
és sokszínűségében arra vezet rá minket, mennyire különbözően tudjuk látni,
érezni, átélni ugyanazt.
Az benne a jó, ami nehéz is, hogy
a folyamatos, változásokhoz igazodó, sok szempontú, korlátok közé nem szorított
értelmezéssel, mondhatni nyitottsággal, el lehet viselni mások másságát. Sőt, vágyottan
érdekes lehet ez a sokféleség.
A Szimbiózis (köz- és tulajdonnév értelmében is) éltető elemünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése