Írta: Inkabringa
A kívülállás lehet önkéntes és
lehet kényszerű. Az önként vállalt kívülállás egy tudatos döntés, ha egy
személy (vagy csoport) nem akar egy társadalmi csoporthoz, esetleg magához a
társadalomhoz csatlakozni. Kívülről figyeli a történéseket, még ha egyetértő
figyelemmel is, avagy épp lázadásból.
Van azonban egy másik csoportja a
kívülállóknak, akik ilyen-olyan okokból nem felelnek meg a társadalmi
elvárásoknak, nem tudnak a normál sablonba illeszkedni, még ha önhibájukon
kívül történik is ez.
Ezeket a csoportokat minden
társadalom „kitermeli”: fogyatékkal élők, betegek, idősek, hajléktalanok, etnikai
kisebbségek stb.
Rájuk gyakran feleslegként,
problémaként tekintenek, a „normális” emberektől való elkülönítésük tűnik a
legkézenfekvőbb megoldásnak.
 | ||
| Forrás: Raw Vision |
A „normalitás” keretei pedig
lassacskán egyre lustább és bárgyúbb hozzáállást eredményeznek a társadalom
derék polgáraitól.
Ügyetlenné, tehetetlenné válnak
outsider társaikhoz való viszonyulásukban, nem tudják, hogyan viselkedjenek,
elfelejtik a segítségnyújtás és az odafordulás képességét.
Inkább elkerülik az outsidereket,
ami lassacskán olyan izolációvá válik, ami már szinte bűnként tekint a
normalitás sablonjából kilógókra.
Türelmes munkával természetesen
megfordítható ez a nézőpont. Elérhető, hogy a „normálisok” rádöbbenjenek, hogy
a kívülállóknak tekintettek ugyanolyan emberi képességekkel rendelkeznek, és a
megoldást nem az izoláció, hanem a normalitás szempontjainak megváltoztatása
fogja jelenteni.
Vagyis a „normálisoknak” kell
változniuk.
Hosszadalmas folyamat, de az
utóbbi években/évtizedekben világszerte elindult kezdeményezéseknek több országban
már eredménye van.
Az elkülönítés helyett a
társadalom mainstream csoportjai az integráció mellett teszik le a voksukat. Odafordulnak
és befogadnak a korábbi elutasítás és elkülönítés helyett.
 |
| Forrás: Raw Vision |
Erre mutatott példát a Szimbiózis Napokon a Társadalom és művészet szekció.
Tóth Eszter az outsider art társadalmi vonatkozásait
vázolta. A fogyatékkal élők művészet révén történő társadalmi integrációja a
20. század közepétől kezdődött el az USA-ban és a nyugat-európai országokban.
A 20. század első felében a
pszichiátriai intézetek pácienseinek gyógykezeléséhez a művészetterápiát
alkalmazták. Az eredménye az orvosokat is meglepte. Döbbenetes erejű,
expresszív alkotások kerültek ki az addig csupán vegetálásra képesnek tartott
emberek kezei közül.
Ezeknek a műveknek az avantgárd
művészekre is hatása volt. André Breton, Paul Klee, Max Ernst, Jean Dubuffet és
mások felkarolták ezen műveknek a világ elé tárását.
Jean Dubuffet megalkotta az 'art brut'
fogalmát, és 1972-ben Lausenne-ban létrehozott egy múzeumot számukra. Angolszász
megfelelőjét teremtette meg Roger Cardinal a hetvenes években az ’outsider art’
fogalmával.
Amit ezen fogalmak jelölnek, a
művészeti iskoláktól, mesterségbeli eljárásoktól érintetlen, úgy is mondhatnánk
tanulatlan, nyers, naturális alkotásoknak az összefoglalása.
Az outsider art művészek azonban
nemcsak a kortárs művészeti színtértől, hanem magától a társadalomtól is
elkülönülve élnek. Pszichiátriai betegek, fogyatékkal élők, szociálisan peremre
szorult alkotók.
Számukra az alkotás az
önkifejezés része. Verbálisan képtelenek magukat kifejezni, szociális
kapcsolataikban rendkívül korlátozottak, ezért sokáig nem is tudta senki,
milyen gazdag gondolati és képi világ van a fejükben. Dawn-kórosak, autisták,
egyéb szociális nehézségekkel küzdő csoportok, de a mozgáskorlátozottak is
önkifejezési terephez jutottak.
 |
| Forrás: Raw Vision |
A művészeti alkotások
segítségével a közönség számára is feltárult a világuk. A művészetek iránt
érdeklődő publikum pedig egyre nagyobb érdeklődést mutatott.
Ez bizonyítéka annak, hogy a
művészet nem csupán élveteg haszontalanság, afféle luxus, amit
státuszszimbólumként tűzhet magára a társadalom néhány kiválasztott csoportja,
hanem az emberi élet teljessé tételének elengedhetetlen része.
A nyugati közönség épp azért
fordult olyan heves érdeklődéssel a 20. század második felétől az outsider art
művek felé, mert az addigra iparággá váló műkereskedelem, ízlést diktáló
galériák és művészetteoretikusok befolyásoló divathullámai helyett arra
találtak rá ezekben a művekben, ami a tiszta önkifejezést, a professzionális
irányzatoktól független natúr művészeteszményt jelentette.
A nagy pszichiátriai intézetek
sorra átalakultak galériává, melyeknek kiállításaira tódul a közönség.
Napjainkban számos nyugat-európai
és amerikai államban vannak outsider art kiállítóhelyek, a nyolcvanas évek
végén önálló művészeti lapjuk is lett, a Raw Vision magazin.
Talán senkit nem fog meglepni a
hír, hogy ez az érdeklődés Magyarországon még gyerekcipőben jár. Üdítő és
követésre méltó kezdeményezések már itt is vannak, amilyen a Tárt Kapu Galéria is.
A hazai közönség érdeklődése még
nem olyan elsöprő erejű, mint a nyugat-európai országokban.
Az egyik ok az lehet, amiről Csatlós Judit előadása szólt. A
részvételi művészet szintén a nyugati országokból indult útjára. Lényege, hogy a nézők nemcsak az alkotás befogadásában, hanem a létrehozásában is
érdekeltek. A művészek indikátorként vesznek részt ezekben a kezdeményezésekben
és a nézők aktív közreműködésével jön létre a tulajdonképpeni műalkotás.
Erre volt példa a Csettegők versenye, melyről
dokumentumfilm is készült. De megemlítette a dunaújvárosi Garázsfesztivált,
vagy a Városligeti fasoron lévő virágbolt összművészeti és alternatív
találkozóhellyé avatását.
A pozitív példák nálunk egyelőre
szórványosak. Számos projekt kudarccal végződött, aminek példái azok a köztéren
elhelyezett „gondolatbuborék” szobrok, melyek akkor válhattak volna műalkotássá, ha
a járókelők ráírják, rárajzolják gondolataikat. Egy új szemlélete a köztéri
szobornak.
A kísérletnek komikus, de
jellemző vége szakadt. Az első firkákat a rendőrség rongálásnak nyilvánította
és lezárta a területet, mondván ’veszélyes’.
Rend a lelke mindennek.
Valahol itt lehet a legmélyebb
baj, hogy a társadalmunk ún. outsider csoportjai nem találnak utat az
elfogadásukhoz. Nincs még meg (vagy már? vagy sosem volt?) a képessége a
társadalmunknak a sokat emlegetett alulról jövő szerveződésekhez. Ez nem
jelenti, hogy egyáltalán nincs ilyen, de fontosságukhoz mérten aránytalanul
kevés a számuk és gyakran csak ideig-óráig léteznek sajnos.
Talán nálunk erősebb hagyományai
vannak a tekintélytiszteletnek. Ha egy olimpiai bajnok vagy egyéb köztiszteletben
álló személy áll ki ilyen ügyek mellett, arra odafigyelnek.
Az alulról jövő kezdeményezésnek
azonban épp ez a lényege: hétköznapiságukban egyenrangú emberek hoznak létre
egy lokális térben vagy onnan induló értéket. Mintha a szomszéd szava kevésbé
számítana, mint egy személyesen sosem látott közszereplőé.
Pedig a társadalom outsidereinek
a hétköznapokban kell megküzdeniük az elismertségükért. Ahhoz pedig a hétköznapi
emberek tevékeny összefogására van szükség, nem tévéreklámokra.
Az outsider témához kapcsolódik a
cigány művészek társadalmi befogadása is. Erről beszélgettek Az identitásvállalás megjelenése a kultúrában című kerekasztal-beszélgetés
résztvevői.
Lakatos Klára diplomás ember,
tanár, író, újságíró. Ebben még nincs semmi outsider. Ám ha hozzátesszük, hogy
cigány származású, akkor küzdelmes, százszorosan megszenvedett életpálya áll
előttünk.
Cigány identitását büszkén
vállalja. Tanult ember, mégis sokkal nehezebb volt bizonyítania rátermettségét
származása miatt.
Szerinte a cigány művészek
identitása is nagyon képlékeny a társadalomban. Gyakran számon kérik rajtuk,
hogy miért nem cigány témát dolgoznak fel? Mintha származásuk eleve kijelölné
művészi útjukat, témáikat.
Egy igazán egészséges lelkű
társadalom nem várná ezt el tőlük. A művészetük, az alkotásaik alapján fordulna
feléjük, és nem a származásuk mérlegelése szerint.
Ahogy a mindennapok szintjén is
ezt az utat kellene járnunk már réges rég. Egyelőre egy meglehetős primitív
szociometria mentén a bőrszín és származás alapján döntenek sokan emberi
képességekről.
 |
| Kalányos Gyöngyi |
Talán meglepő, hogy idesorolom,
de számomra ez is outsiderség bizonyos értelemben: a virtuális világ. Ez nem a
társadalmon kívülállást jelenti, hanem magától az élettől való távolságtartást.
Rettentő-roppant felnőtt magánszemélyként nem használom a
közösségi oldalakat, állítólagos megkerülhetetlenségével és mérvadó jelenlétével
is dacolok. Ezt tekinthetjük egy tudatosan vállalt outsiderségnek. Az internet persze rendkívül hasznos, de egészen más
szempontból.
A Digitális addikció: újabb drog a gyerekeknek? címmel Márványkövi Ferenc a Z-generáció világát járta körül. Felmérések
szerint a mai fiatalok életük jelentős részét a virtuális térben töltik, társas
kapcsolataikat is ide koncentrálják. Ami a súlytalanság állapota.
Hiszen a közösségi oldalakon
bárkit lehet lájkolni, ismerőssé és baráttá tenni, üzenetet küldeni neki minden
különösebb következmény nélkül. A virtuális térben csak egy kattintás a
„barátom vagy - már nem vagy a barátom” folyamata.
Egy-két szavas üzenetekkel,
készen kínált hangulatjelekkel adják tudtul véleményüket, amit aztán
visszavonhatnak, negligálhatnak. Nem kell a személyes konfliktus terhét magukra
venni.
A saját szobába kerülő televízió és számítógép hajnalokba nyúló virtuális életet ad a fiataloknak
chat-szobákban, közösségi oldalakon, online játékokban.
Kialakul egy saját világ, aminek
semmi köze a valósághoz. A felmérések szerint nem akarnak felnőni, ám sok pénzt
akarnak keresni, küzdés nélkül. Hiszen lúzerek a szüleik, a tanáraik, akik
éhbérért küszködnek a semmiért.
Sokat töltenek ellenőrizetlen
virtuális térben a tehetős és a kevésbé tehetős családok gyermekei is. Egy
azonban közös bennük, minimális a szülői kontroll, mert nincs rá idejük.
A virtuális világ árnyoldalai
kétségtelenül a most felnövő generációt fenyegetik a leginkább, de ez a
folyamat már a felnőtt korosztályt is beszippantotta. A Z-generáció szüleinek
(esetleg nagyszüleinek) a korosztálya is egyre jobban belefeledkezik a
közösségi oldalak kirakat-világába.
Ha egy érettségi előtt álló
fiatal éjszakákat tölt az online-játékok és közösségi oldalak mámorában
(állítólag flow-érzést ad), az ugyanolyan addikciót okoz, mint a drog vagy az
alkohol. Ennek kezelésére jelenleg még csak szórványos próbálkozások vannak.
Hiszen egy tizenéves esetében a droggal
vagy alkohollal szemben a tiltásnak még van alapja. Az internet azonban nem
csak veszélyeket rejt. A 21. századunk szerves része, nagyon hasznos és
előremutató dolgokat adhat.
Itt nem kell, sőt nem is szabad
tiltani, csak mederbe kell terelni az érdeklődésüket, hogy ne csak a
szörnygyilkolós játékok és a háromszavas üzenetváltások legyenek a
horizontjukon. Miközben kisiskolásként többet tudnak már az informatikáról, mint a felnőttek túlnyomó része.
Ehhez azonban a felnőtteknek is
meg kell tanulni bánni a virtuális térrel, hogy bizonyítsák, cuki állatok és
családi fotók közszemlére tétele mellett munkához, tanuláshoz, önműveléshez
alkalmas végtelen tér lehet az internet világa.
Az élet alapjában úgysem
változik: a gyerekek mintákat követnek. A személyes kapcsolat, az egymás
szemébe néző beszélgetés, az élet megélése még mindig jó tud lenni.
Vagy lassacskán ez teszi majd őket outsiderré?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése