Keresés ebben a blogban

2014. május 21., szerda

Outsiderek (Szimbiózis Napok – 2014. máj. 16-17.)

Írta: Inkabringa



A kívülállás lehet önkéntes és lehet kényszerű. Az önként vállalt kívülállás egy tudatos döntés, ha egy személy (vagy csoport) nem akar egy társadalmi csoporthoz, esetleg magához a társadalomhoz csatlakozni. Kívülről figyeli a történéseket, még ha egyetértő figyelemmel is, avagy épp lázadásból.

Van azonban egy másik csoportja a kívülállóknak, akik ilyen-olyan okokból nem felelnek meg a társadalmi elvárásoknak, nem tudnak a normál sablonba illeszkedni, még ha önhibájukon kívül történik is ez.

Ezeket a csoportokat minden társadalom „kitermeli”: fogyatékkal élők, betegek, idősek, hajléktalanok, etnikai kisebbségek stb.

Rájuk gyakran feleslegként, problémaként tekintenek, a „normális” emberektől való elkülönítésük tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak.
Forrás: Raw Vision

A „normalitás” keretei pedig lassacskán egyre lustább és bárgyúbb hozzáállást eredményeznek a társadalom derék polgáraitól.

Ügyetlenné, tehetetlenné válnak outsider társaikhoz való viszonyulásukban, nem tudják, hogyan viselkedjenek, elfelejtik a segítségnyújtás és az odafordulás képességét.

Inkább elkerülik az outsidereket, ami lassacskán olyan izolációvá válik, ami már szinte bűnként tekint a normalitás sablonjából kilógókra.
Türelmes munkával természetesen megfordítható ez a nézőpont. Elérhető, hogy a „normálisok” rádöbbenjenek, hogy a kívülállóknak tekintettek ugyanolyan emberi képességekkel rendelkeznek, és a megoldást nem az izoláció, hanem a normalitás szempontjainak megváltoztatása fogja jelenteni.
Vagyis a „normálisoknak” kell változniuk.

Hosszadalmas folyamat, de az utóbbi években/évtizedekben világszerte elindult kezdeményezéseknek több országban már eredménye van.
Az elkülönítés helyett a társadalom mainstream csoportjai az integráció mellett teszik le a voksukat. Odafordulnak és befogadnak a korábbi elutasítás és elkülönítés helyett.
Forrás: Raw Vision
Erre mutatott példát a Szimbiózis Napokon a Társadalom és művészet szekció.

Tóth Eszter az outsider art társadalmi vonatkozásait vázolta. A fogyatékkal élők művészet révén történő társadalmi integrációja a 20. század közepétől kezdődött el az USA-ban és a nyugat-európai országokban.

A 20. század első felében a pszichiátriai intézetek pácienseinek gyógykezeléséhez a művészetterápiát alkalmazták. Az eredménye az orvosokat is meglepte. Döbbenetes erejű, expresszív alkotások kerültek ki az addig csupán vegetálásra képesnek tartott emberek kezei közül.

Ezeknek a műveknek az avantgárd művészekre is hatása volt. André Breton, Paul Klee, Max Ernst, Jean Dubuffet és mások felkarolták ezen műveknek a világ elé tárását.

Jean Dubuffet megalkotta az 'art brut' fogalmát, és 1972-ben Lausenne-ban létrehozott egy múzeumot számukra. Angolszász megfelelőjét teremtette meg Roger Cardinal a hetvenes években az ’outsider art’ fogalmával.
Amit ezen fogalmak jelölnek, a művészeti iskoláktól, mesterségbeli eljárásoktól érintetlen, úgy is mondhatnánk tanulatlan, nyers, naturális alkotásoknak az összefoglalása.

Az outsider art művészek azonban nemcsak a kortárs művészeti színtértől, hanem magától a társadalomtól is elkülönülve élnek. Pszichiátriai betegek, fogyatékkal élők, szociálisan peremre szorult alkotók.

Számukra az alkotás az önkifejezés része. Verbálisan képtelenek magukat kifejezni, szociális kapcsolataikban rendkívül korlátozottak, ezért sokáig nem is tudta senki, milyen gazdag gondolati és képi világ van a fejükben. Dawn-kórosak, autisták, egyéb szociális nehézségekkel küzdő csoportok, de a mozgáskorlátozottak is önkifejezési terephez jutottak.
Forrás: Raw Vision
A művészeti alkotások segítségével a közönség számára is feltárult a világuk. A művészetek iránt érdeklődő publikum pedig egyre nagyobb érdeklődést mutatott.

Ez bizonyítéka annak, hogy a művészet nem csupán élveteg haszontalanság, afféle luxus, amit státuszszimbólumként tűzhet magára a társadalom néhány kiválasztott csoportja, hanem az emberi élet teljessé tételének elengedhetetlen része.

A nyugati közönség épp azért fordult olyan heves érdeklődéssel a 20. század második felétől az outsider art művek felé, mert az addigra iparággá váló műkereskedelem, ízlést diktáló galériák és művészetteoretikusok befolyásoló divathullámai helyett arra találtak rá ezekben a művekben, ami a tiszta önkifejezést, a professzionális irányzatoktól független natúr művészeteszményt jelentette.

A nagy pszichiátriai intézetek sorra átalakultak galériává, melyeknek kiállításaira tódul a közönség.

Napjainkban számos nyugat-európai és amerikai államban vannak outsider art kiállítóhelyek, a nyolcvanas évek végén önálló művészeti lapjuk is lett, a Raw Vision magazin.

Talán senkit nem fog meglepni a hír, hogy ez az érdeklődés Magyarországon még gyerekcipőben jár. Üdítő és követésre méltó kezdeményezések már itt is vannak, amilyen a Tárt Kapu Galéria is.
A hazai közönség érdeklődése még nem olyan elsöprő erejű, mint a nyugat-európai országokban.

Az egyik ok az lehet, amiről Csatlós Judit előadása szólt. A részvételi művészet szintén a nyugati országokból indult útjára. Lényege, hogy a nézők nemcsak az alkotás befogadásában, hanem a létrehozásában is érdekeltek. A művészek indikátorként vesznek részt ezekben a kezdeményezésekben és a nézők aktív közreműködésével jön létre a tulajdonképpeni műalkotás.

Erre volt példa a Csettegők versenye, melyről dokumentumfilm is készült. De megemlítette a dunaújvárosi Garázsfesztivált, vagy a Városligeti fasoron lévő virágbolt összművészeti és alternatív találkozóhellyé avatását.
A pozitív példák nálunk egyelőre szórványosak. Számos projekt kudarccal végződött, aminek példái azok a köztéren elhelyezett „gondolatbuborék” szobrok, melyek akkor válhattak volna műalkotássá, ha a járókelők ráírják, rárajzolják gondolataikat. Egy új szemlélete a köztéri szobornak.

A kísérletnek komikus, de jellemző vége szakadt. Az első firkákat a rendőrség rongálásnak nyilvánította és lezárta a területet, mondván ’veszélyes’.
Rend a lelke mindennek.

Valahol itt lehet a legmélyebb baj, hogy a társadalmunk ún. outsider csoportjai nem találnak utat az elfogadásukhoz. Nincs még meg (vagy már? vagy sosem volt?) a képessége a társadalmunknak a sokat emlegetett alulról jövő szerveződésekhez. Ez nem jelenti, hogy egyáltalán nincs ilyen, de fontosságukhoz mérten aránytalanul kevés a számuk és gyakran csak ideig-óráig léteznek sajnos.

Talán nálunk erősebb hagyományai vannak a tekintélytiszteletnek. Ha egy olimpiai bajnok vagy egyéb köztiszteletben álló személy áll ki ilyen ügyek mellett, arra odafigyelnek.

Az alulról jövő kezdeményezésnek azonban épp ez a lényege: hétköznapiságukban egyenrangú emberek hoznak létre egy lokális térben vagy onnan induló értéket. Mintha a szomszéd szava kevésbé számítana, mint egy személyesen sosem látott közszereplőé.

Pedig a társadalom outsidereinek a hétköznapokban kell megküzdeniük az elismertségükért. Ahhoz pedig a hétköznapi emberek tevékeny összefogására van szükség, nem tévéreklámokra.
Az outsider témához kapcsolódik a cigány művészek társadalmi befogadása is. Erről beszélgettek Az identitásvállalás megjelenése a kultúrában című kerekasztal-beszélgetés résztvevői.

Lakatos Klára diplomás ember, tanár, író, újságíró. Ebben még nincs semmi outsider. Ám ha hozzátesszük, hogy cigány származású, akkor küzdelmes, százszorosan megszenvedett életpálya áll előttünk.
Cigány identitását büszkén vállalja. Tanult ember, mégis sokkal nehezebb volt bizonyítania rátermettségét származása miatt.

Szerinte a cigány művészek identitása is nagyon képlékeny a társadalomban. Gyakran számon kérik rajtuk, hogy miért nem cigány témát dolgoznak fel? Mintha származásuk eleve kijelölné művészi útjukat, témáikat.

Egy igazán egészséges lelkű társadalom nem várná ezt el tőlük. A művészetük, az alkotásaik alapján fordulna feléjük, és nem a származásuk mérlegelése szerint.
Ahogy a mindennapok szintjén is ezt az utat kellene járnunk már réges rég. Egyelőre egy meglehetős primitív szociometria mentén a bőrszín és származás alapján döntenek sokan emberi képességekről.
Kalányos Gyöngyi
Talán meglepő, hogy idesorolom, de számomra ez is outsiderség bizonyos értelemben: a virtuális világ. Ez nem a társadalmon kívülállást jelenti, hanem magától az élettől való távolságtartást.

Rettentő-roppant felnőtt magánszemélyként nem használom a közösségi oldalakat, állítólagos megkerülhetetlenségével és mérvadó jelenlétével is dacolok. Ezt tekinthetjük egy tudatosan vállalt outsiderségnek. Az internet persze rendkívül hasznos, de egészen más szempontból.

A Digitális addikció: újabb drog a gyerekeknek? címmel Márványkövi Ferenc a Z-generáció világát járta körül.  Felmérések szerint a mai fiatalok életük jelentős részét a virtuális térben töltik, társas kapcsolataikat is ide koncentrálják. Ami a súlytalanság állapota.
Hiszen a közösségi oldalakon bárkit lehet lájkolni, ismerőssé és baráttá tenni, üzenetet küldeni neki minden különösebb következmény nélkül. A virtuális térben csak egy kattintás a „barátom vagy - már nem vagy a barátom” folyamata.

Egy-két szavas üzenetekkel, készen kínált hangulatjelekkel adják tudtul véleményüket, amit aztán visszavonhatnak, negligálhatnak. Nem kell a személyes konfliktus terhét magukra venni.

A saját szobába kerülő televízió és számítógép hajnalokba nyúló virtuális életet ad a fiataloknak chat-szobákban, közösségi oldalakon, online játékokban.

Kialakul egy saját világ, aminek semmi köze a valósághoz. A felmérések szerint nem akarnak felnőni, ám sok pénzt akarnak keresni, küzdés nélkül. Hiszen lúzerek a szüleik, a tanáraik, akik éhbérért küszködnek a semmiért.

Sokat töltenek ellenőrizetlen virtuális térben a tehetős és a kevésbé tehetős családok gyermekei is. Egy azonban közös bennük, minimális a szülői kontroll, mert nincs rá idejük.

A virtuális világ árnyoldalai kétségtelenül a most felnövő generációt fenyegetik a leginkább, de ez a folyamat már a felnőtt korosztályt is beszippantotta. A Z-generáció szüleinek (esetleg nagyszüleinek) a korosztálya is egyre jobban belefeledkezik a közösségi oldalak kirakat-világába.
Ha egy érettségi előtt álló fiatal éjszakákat tölt az online-játékok és közösségi oldalak mámorában (állítólag flow-érzést ad), az ugyanolyan addikciót okoz, mint a drog vagy az alkohol. Ennek kezelésére jelenleg még csak szórványos próbálkozások vannak.

Hiszen egy tizenéves esetében a droggal vagy alkohollal szemben a tiltásnak még van alapja. Az internet azonban nem csak veszélyeket rejt. A 21. századunk szerves része, nagyon hasznos és előremutató dolgokat adhat.

Itt nem kell, sőt nem is szabad tiltani, csak mederbe kell terelni az érdeklődésüket, hogy ne csak a szörnygyilkolós játékok és a háromszavas üzenetváltások legyenek a horizontjukon. Miközben kisiskolásként többet tudnak már az informatikáról, mint a felnőttek túlnyomó része.

Ehhez azonban a felnőtteknek is meg kell tanulni bánni a virtuális térrel, hogy bizonyítsák, cuki állatok és családi fotók közszemlére tétele mellett munkához, tanuláshoz, önműveléshez alkalmas végtelen tér lehet az internet világa.

Az élet alapjában úgysem változik: a gyerekek mintákat követnek. A személyes kapcsolat, az egymás szemébe néző beszélgetés, az élet megélése még mindig jó tud lenni.
Vagy lassacskán ez teszi majd őket outsiderré?




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése