Az évek hogyha...
Az évek ahogy múlnak mint a fátyol
válladra omlik lassan hangtalan
kibomlik immár minden önmagától
az aszfalt fénylik kinn az utca hallgat
a gyertyaláng sábesz shálom alatt
sötétebb lett a tűnő csillogástól
az arcod nevetése elszakadt
az ablaküvegre ráver a zápor
és elmosódva könnyed itt szaladt
el érkezik a Királynő
rágófoltok holdfény lábnyomat
az ónpohár lehull az asztaláról
a szék lábáról csúszik le árnyéka
és az aranyszál is
végül elszakad
nehéz azt mondani hogy nem
és nehéz azt mondani hogy igen
válladra omlik lassan hangtalan
egy évtized a borzalmak havából
a szív nem érez semmit önmagából
mert nincs is benne semmi
csak anyag
izmok kötegbe fonva
mint a haj
parkettaminta rajta könnyű sál
válladra omló évek a súly alatt
míg a szinuszcsomó gépiesen
elektromos impulzusokat ad
így múlik el a sábesz
mint a csillag az égre dermed
Ég veled Királynő
áldott aki elmegy.
A költészet már
A költészet már régóta halott
a versek már a nyelvet át nem írják
csak verset írnak át a verstelenbe
az egyik formából a másik formát
az alakokkal leplezett mögöttes
formát a beszélgetésből kibontják
az áthatolhatatlant nem remélik
a forma mögött lévő tiszta formák
hogy megszólaljanak és elbeszéljék
megismerését annak ami formát
ad minden elbeszélhető beszédnek
a versben elbeszélhető valóság
amely még nincs csak lesz alakja majdan
a költészetben nem találja formát.
a versek már a nyelvet át nem írják
csak verset írnak át a verstelenbe
az egyik formából a másik formát
az alakokkal leplezett mögöttes
formát a beszélgetésből kibontják
az áthatolhatatlant nem remélik
a forma mögött lévő tiszta formák
hogy megszólaljanak és elbeszéljék
megismerését annak ami formát
ad minden elbeszélhető beszédnek
a versben elbeszélhető valóság
amely még nincs csak lesz alakja majdan
a költészetben nem találja formát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése