A gonosz érintése - Orson Welles

Írta: YGergely

Shakespeare tudta, hogy a gonoszok tehetségesek, a gonoszok érdekesek. A jók unalmasak, kivéve az a jó, aki gonosszá válik. Vagy az a jó, aki szent epilepsziás, és imád egy vad gonoszt. 

Dosztojevszkije nincs a filmművészetnek – leginkább Kuroszava közelíti meg –, de a film egyik legkülönösebb zsenije, Orson Welles megszállottja volt ennek a borzongató tudásnak. Vagy naiv, becsapható jóemberek alakjába bújt, akiket valamely gonosz zseni szörnyű tettekbe, gyilkosságba hajszol, vagy félelmesen gonosz zseniket formált.

A mozi legendás „óriáscsecsemője” nemcsak termete és színészi adottságai révén érdemelte ki ezt a titulust: minden filmje lelkileg is csecsemőkorban leledző, jóságukban vagy gonoszságukban egyaránt védtelen hősökről szól. 

Született és gyógyíthatatlan naivakat vetített elénk. Önmaguk homályba vesző múltját firtató, agyaglábon álló, kisebbrendűségi érzéssel gyötrődő kolosszusokat.

Az Aranypolgár sajátos ikerdarabja, a Bizalmas jelentés (ismertebb, francia címén: Mr. Arkadin), melyből később ő maga regényt is publikált, arról szól, hogy egy feddhetetlennek tartott nagyfőnök nem ismeri saját múltját, de az az érzése, csakis gátlástalan bűnöző lehet. Saját homályos sorsa után nyomoztat tehát, mint valami bűnbe hibbant Oidipusz.

Az Aranypolgárban Kane polgártárs homályos előélete után Amerika összes újságírója nyomoz, alighogy meghalt.

A velejéig romlott főnyomozó után fiatal és pimasz detektívek, és naivok falkája liheg A gonosz érintésében. Ők nyilván később válnak a szokott gonosszá. Egyelőre leleplezik a nagyhasú gazfickót. Nagy fejével és nagy hasával maga Orson játssza: annyira aljas, hogy még a végén a hatalmába ránt.

Mintha egy rendkívül okos, de a tudatalattiról, Freud tanairól még sohasem hallott nagyfejű csodagyerek rettegő gyanakvással kutatna saját születése és saját vágyai után. 

Ismer a filmtörténet még egy karikatúraszerűen vén és csecsemő küllemű zsenit. Welles bérceket hágó óriás a mozi nagy játszóterén – Hitchcock, e másik, szorgosan homokozó jól nevelt óvodás, aki sírás és átkozódás helyett cserkészdalt dúdol, és kacsintva magázódik a homokozó köré gyűlt gyilkosokkal. 

Minden fílmértő Hitchcock-rajongót megborzongat a thriller mesterének furcsa, belső rokonsága a mennydörgő, nagyzenekari képzuhatagok mesterével, Wellesszel. Megfordítva is érezhető e kapcsolat, mely látszólag megmagyarázhatatlan, hiszen stílusuk, képi nyelvük, egész univerzumuk különbözik egymástól.

Mélyebb a rokonság: a jezsuita iskolában kisdiákoskodó Hitchcock is egy mindörökre gyermeknek megmaradó bölcs és félénk hátulgombolós szemével rettegte a világot. 

Hitchcock vigyori cinizmussal védekezett, az óriásnak, titánnak született Welles meg színfalhasogató, csodálkozó zokogással. (Nem mindennapi filmesztétika születne meg kettejük művészetének párhuzamos elemzéséből. Truffaut lett volna rá alkalmas, ha kritikus marad.) 

Természetes tehát, hogy az Orson Welles-hősök önmaguktól megrettenve vagy megundorodva fejezik be az életüket. Természetes, hogy Shakespeare vonzásából nem tudott, nem is akart szabadulni.

Eizenstein a filmművészet legnagyobb formaművésze volt. Tehetsége töredékét sem valósította meg, néhány remekműve csak ízelítő ebből az óceánból. Pénzéhes és minden hájjal megkent hollywoodi filmcézárok csapták be, otthon meg Sztálin várta „jóságos” szigorral…

Szergej Mihajlovics Eisenstein

A filmkönyvek izgatott borzongással tárgyalják egy másik nagy alkotó, Erich von Stroheim művészi pályáját is. Őt ugyancsak nem fogadta kegyeibe sem a Történelem, sem a Tizedik múzsa.

Óriás-becsvágyú, tizennégy órás művét (Gyilkos arany) hollywoodi producerek csonkították a felismerhetetlenségig. Fennmaradt, másfél órás mivoltában ez a film nem igazolja alkotójának rendezői zsenialitását, becsületszóra kell elhinnünk tudós kommentárainak. Félő, hogy Stroheimből csak a nagyszerű színész marad fenn.

Erich von Stroheim

Orson Wellesnek akad halványabb filmje, például a rossz díszletek ködébe fúlt Macbeth, de nem félsikerei, hanem inkább a valóban nagy Aranypolgár szakadatlan győzelmi sorozata árt neki a legtöbbet.

„Minden idők legjobb filmje”, s más ilyen hangzatos címek zsongítják a néző képzelmét. Biflázandó klasszikussá vált. A világ szaklapjaiban legtöbbször erről az egy opuszáról értekeznek, akárcsak Renoir esetében a Nagy ábrándról, holott mindkét rendezőnek van izgalmasabb filmje. 

A Sanghaji asszony érdekesebb. Az Ambersonok szövevényesebb. S főleg az Othello: a nyers erő csiszolt, vakító gyémántvillanása.

Az Aranypolgár előtti iskolai ünnepségekre emlékeztető ásíttató tisztelgés helyett bámuljuk a Sanghaji asszony végső, revolveres tükörjelenetét.

Vagy az Ambersonok barokk-western lépcsőházát: egy értelmesebb Elfújta a szél felnőtteknek.

Orson Welles önpusztító pályájáról olvashatunk figyelemre méltó dokumentumokat. Nagytermészetű Falstaff és utópiákat kergető Don Quijote egy személyben – ilyesmire is csak ő lehetett képes.

Falstaffja dagadt elefánttestben lakozó mimózalelkű széplélek, aki belehal csalódásaiba. Don Quijotéból talán vérnősző barmot formázott volna – a zseninek nincsenek kiszámítható útjai.

Tehetségét nem tudta igazán mederbe szorítani (ebben Eizensteinhez hasonlít). Minden érdekelte, mindenbe belekapott.

Legtöbbször szerencsénkre: a maga idejében kissé poros Kafka-fantáziája (Per) mai szemmel nagyon érdekes. Várható még más efféle újrafelfedezés is.

A film első félévszázadában valószínűleg több mozgóképgéniusz alkotott, mint a másodikban. Őket kevésbé ismerjük, mint a „második félidő” nagyjait, Fellinit, Buñuelt vagy Kuroszavát. 

Bár ördög tudja… Őket sem ismerjük jól. A film évszázados, a néző meg újszülött. Vele legalább még minden megtörténhet, s ezt a filmről már nem lehet elmondani.