Írta: YGergely
Örkény a rövid próza nagy megújítója és mestere volt. Meg más rövid műfajoknak is mestere. Örkény pársoros jegyzeteit ámulva olvassuk.
Örkény a rövid próza nagy megújítója és mestere volt. Meg más rövid műfajoknak is mestere. Örkény pársoros jegyzeteit ámulva olvassuk.
Magánlevél és „közlevél” nem
válik el élesen Örkénynél. Bár ő maga joggal figyelmeztetett interjúkban is: az
író kétlaki lény. Van egy magánember, aki ugyanolyan esendő magánlény, mint
más; az író nem házikabátban, hanem műveiben akar igazán tehetséges lenni.
Az írás életforma ugyan,
mint Osvát intette szigorúan a Nyugat ifjait, de az író általában csak
írásaiban tehetséges, nem a karácsonyfa díszítéskor vagy a sarki fűszeresnél.
Örkény István sem volt kivétel ez alól.
Mégis kivételesnek látom,
ahogyan apró jegyzeteiben, magánleveleiben, kis alkalmi, nem az utókornak, sőt
nem is olvasónak szánt feljegyzéseiben, leveleiben azonnal ráismerünk.
Ez a pátosz- és pózmentes,
de bújtatott, lappangó, kicsit titkolt érzelmesség, a végtelen egyszerűség és
természetes önirónia, az empátiának, nyitottságnak számomra elképesztő
adottsága… minden köznapi szavában megnyerő, nemcsak novelláiban s drámáiban.
Végleg úgy érzem, Örkény
marad a legrokonszenvesebb, legszeretetreméltóbb magyar író a „nagyok” közül. Ő
magánleveleiben, tréfás cetlijeiben, alkalmi rögtönzéseivel, legodavetettebb
jegyzeteivel is megelevenedik. Nem érezzük kínosan illetéktelennek magunkat, ha
néhány levelét elolvashatjuk.
Ha mondjuk francia író
lenne, évente új és új kiadásban, a legfinomabb papíron adnák ki mosócéduláit
is…
Magánleveleiben olyan
egyszerű és közvetlen, mint írásaiban. Azonban ez az egyszerűség és
közvetlenség sohasem a gondolattalan boldogság vagy az együgyű panasz
unalmát árasztja.
Köznapi ember érzéseiben, de
nem köznapi érzéseinek s gondolatainak színvonalában, minőségében.
Az önéletrajzzá összeálló
töredékekből fölrajzolódik az író életét ismerőknek persze jól tudott, mégis haragot
keltő pályakép.
1958-tól nem közlik, nem tud
írásaiból megélni, mert „önkritikus” (nyilván: meakulpázó, önfeladó, hamis)
írással kellene vezekelnie soha el nem követett vétkeiért. A diktatúra
kultúrpolitikáját irányító hatalmassághoz fordul, hogy vegyészmérnöki
diplomáját hasznosítva legalább gyárban dolgozhasson, mert magas ajánlás nélkül
ide sem vennék föl.
Elgondolkodtató, s talán
nemcsak Örkény, de egy egész kor, s az egész magyar értelmiség és kultúra 1956
utáni történetére nézvést jelképes, hogy a súlyosan beteg író halála előtt, már
feleségének diktálva ugyanehhez a hatalmassághoz, Aczél Györgyhöz ír baráti
munkalevelet „Kedves Gyuri” megszólítással utolsó műve, a Forgatókönyv publikálásának
lehetőségeiről is véleményét kérve.
A kötetben olvasható egy
valódi káderlap is. „Jellemzés Örkény
István vegyészmérnökről” a címe. Olyan, mintha egy egyperces novella volna,
jegyzi meg találóan Radnóti Zsuzsa. Egyetlen, bár nem lényegtelen különbséggel.
Az Örkény-ötpercesek (még a
szó szerint leírt híres villamos-átszállójegy is) tragikomikus, sokszor idétlen
bárgyúságra világítanak, a társadalom meg az egész emberi létezés vigasztalan
és elképesztő értelmetlenségére, mégis, „fekete humorukkal” valamiképpen derűt
adó, néhányszor szinte „felemelő” érzést keltenek.
Ez a káderjelentés nem
különösebben gonosz, nem feltűnően rosszindulatú, nem a legbutább, talán még
segítő szándékkal is íródott. Örkény maga jegyezte a sorok alá: „Ezzel az
összefoglalóval egyetértek.” A káderjelentés tehát nem rosszindulatú, sem
akkori, sem mai szemmel, mégis szívet s öklöt szorító olvasni:
„Helyes
lenne, ha felülvizsgálná az 1956–57-es eseményekkel kapcsolatban kialakított
véleményét, s írói tehetségét a szocialista kultúra fejlesztésének érdekében
gyümölcsöztetné”.
Meg ilyenek: „A jövőben az osztály életéből
adottságaihoz mérten jobban ki kell venni a részét, munkakörét bővíteni kell,
és az eddig végzett egyedi munkák mellett rutinmunkát is kell végeznie.”
Rutinmunka. Na ja…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése