Bűnregény, bűnfilm - Patricia Highsmith

Írta: YGergely

„Patricia Highsmith úgy ír az emberekről, mint ahogy a pók írhatna a legyekről” – ez a ki tudja már, kitől származó hasonlat jobban megismerteti A balek íróját, mint bármely lexikon-szócikk. (Annál is inkább, mert egyetlen magyar irodalmi vagy más lexikonban sem szerepel a neve).

Patricia Highsmith

Könyvei magyarul krimi- és ponyvasorozatokban, detektívregények társaságában, csúnya küllemű, eldobhatónak szánt kiadásokban jelennek meg. Patricia Highsmith-t ”krimi írónak” álcázva.

Franciaországban igazán nagy becsben áll a detektívregény, számtalan sorozatban látnak napvilágot e műfaj legjobb darabjai: Godard és Truffaut nemzedéke (vagy még előbb Boris Vian) megszállott olvasói voltak e könyveknek. Highsmith-nek azonban egyetlen kötete sem jelent meg ezekben a sorozatokban. Ő ugyanis nem krimi író. Remélem, e szótól is viszolyog, titkon remélem, ugyanannyira, mint magam.

Boldogult emlékezetű Jácint atya. Elfelejtettük? A hatvanas évek elején bűnözött vagy nyomozott, vagy ártatlankodott a Magyar Televízió egy keletnémet bűnügyi sorozatában. A „krimi” szó ekkor kezdett meghonosodni, a rádióújságból indulva diadalútra. Addig senki sem használta, csak német nyelvterületen értették. Tóth Árpád úgy fordította le a bűnügyi regény egyik páratlanul érdekes klasszikusát, Gaston Leroux A sárga szoba titka című remekművét, Babits úgy írt olvasónaplójában a detektívregények védelmében, hogy ezt az öklendeztető szót, „krimi”, tán nem is hallotta.

Elmúlt idők. Ma nemcsak a detektívregény „krimi”, de minden kalandregény. Az üldözéses film: krimi. Az akciófilm: krimi. Krimi minden, ami mozog, s nézőtömegek felkentje, Derrick lett a krimikirály.

A butaságnak mindig van valami oka s magyarázata meg következménye. Ilyen Highsmith nem-léte a magyar lexikonokban. Ilyen, hogy a „krimi”-zuhatagban megjelent remekművei, például a Huhog a bagoly nemigen keltettek feltűnést.

Bukott jó tanulók, lexikon- és folyóirat-szerkesztők, világirodalom-professzorok, említsük meg mindig Babits meg Tóth Árpád példáját, idézzük néha Ottlikot: „Van egy detektívregény-író, hamarjában nem tudom, Abbottnak hívják-e vagy Latimernek, aki szakasztott azzal a nyers, kifejező párbeszédtechnikával dolgozik, mint Hemingway, s hősét is ábrándok nélkül mutatja meg minden hősiesség híján, iszákosán és alapjában tunyán, gyarlón; s ha közben nem pergetne le egy kifogástalan bűnügyi regényt, akkor nem tudom, mi különböztetné meg az Akiért a harang szól írójától.”

Ottlik még 1947 táján írta ezt. Nemcsak Hemingwayről mondja meg, hogy félmeztelen, de Chandlert se nagyon becsüli.

Ha nem volna a Patricia Highsmith-féle bűnügyi regény, én is szeretném Chandlert. Ő volt ugyanis, aki érdektelenné tette az alapkérdést: „Ki a gyilkos?” Az ő magándetektívje bizonyította be, hogy teljesen mindegy, ki a gyilkos. Philip Marlowe ugyan becsülettel kideríti az igazságot, ám az igazságnak csak mellékes, szinte lényegtelen része, hogy épp ez a gazdag gazfickó a gyilkos, vagy egy másik gazdag gazfickó a felbujtó, az igazság lényegi része, hogy bármelyik gazdag gazfickó lehet felbujtó és bármelyik szegény gazfickó gyilkos.

Az egész világ rohadt, Philip Marlowe túl van az undoron, neki a világból egyetlen értelmes feladat maradt, hogy derítse fel, ki a gyilkos. De ez se igazán értelmes feladat. Amíg nincs értelmesebb (és sohase lesz), ő ezt csinálja.

A műfaj feltalálójánál, Conan Doyle-nál valaki (a bűnöző) meg akarja sérteni a világ rendjét. Sherlock Holmes nem engedi megsérteni: leleplezi a gyilkost. Ráadásul tiszta logikával leplezi le. Sherlock Holmes az ép világrend, az értelmes emberi lét zseniálisan naiv védelmezője. Sherlock Holmes: himnusz az értelmes, embernek való világrendhez. Pusztulása előtt percekkel.

Chandler és Hammett detektívje már nem hihet a logikában meg az emberi értelem fényes igazában. Ők is csalással, hazugsággal, zsarolással, fenyegetéssel leplezik le a bűnözőt, vagyis a bűnöző eszközeivel. Ebben a világban semmiféle értelem és erkölcs nem létezik. Csak amatőrök (dilettánsok) és profik.

Chandler és Hammett világa az öncélú profik, a szakma megszállottjai, egy mesterség megdicsőülésének világa. Nagyot röhögnének Sherlock Holmes-on. Bevallom, bármennyire viszolygok tőlük, velük kell röhögnöm.

Conan Doyle után már csak egy makacs úriasszony, Agatha Christie hitt a világrend meg az erkölcs visszanyerésében, s csak Hercule Poirot mester lehetett büszke a logikájára. Múzeum – így lépünk be, kalaplevéve, de nevetőgörcsöt elfojtva Sherlock Holmes és Poirot mester históriáiba.

Ki a gyilkos? Mindegy. Legyél te magad a gyilkos, próbáld meg, legyél amatőrgyilkos, utáld ne csak az erkölcsöt, de utáld a „profikat is”, mondja egy hang. Ez a hang Patricia Higshmith-é. Ez a hang Hitchcocké. Patricia Highsmith legközelebbi rokona Hitchcock. Mintha egyek volnának: ugyanazt mondják, s ami még fontosabb: hasonló módon mondják.

Chandlert és Hammettet nemigen érdekelték az áldozatok, ezek az istenáldotta dilettánsok. Patricia Highsmith még náluk is mélyebb nézőpontból szemlélődik. Vagy épp magasabbról? Nehéz megmondani, hiszen azon igyekszik, hogy hőseit ne embernek, hanem vizsgálandó kísérleti állatnak láttassa. Riasztó. Nem ez az irodalom célja, tanultuk.

Azt tanultuk, hogy a nagy írók szeretik az embert, sőt az emberiséget is szeretik. Mi Sherlock Holmes zsenialitásához méltó ostobaságokat tanultunk, sajnos. A nagy filmrendezők is szeretik az embert. Kivéve Hitchcockot, merthogy ő viszont hivalkodva utálja. (Fúj! Nem művészet...)

A leggyűlöletesebb, bár jelentéktelen figurák őnáluk a nyomozók. A felügyelők, detektívek, rendőrök. Szerencsére tökéletesen érdektelenek és súlytalanok. Jó néhány Hitchcock-filmben és Highsmith-regényben egyszerűen meg sem jelennek.

Csak A balekban játszik nagyobb szerepet egy rendőrfelügyelő. Ez viszont szadista: önként, kéjjel és minden szabályt megszegve kínozza a gyilkost, az áldozatot, a balekot és a hétpróbást, mindenkit. Méltó arra, hogy a regény harmadik főszereplőjévé váljék.

Ellent kell mondanom önmagamnak. Highsmith mégiscsak főhősét, az áldozatot veti meg leginkább: a balekot. Minden remekműve ugyanarra a kaptafára épül. Egy teljesen jelentéktelen, köznapi fiatalember alig észrevehetően, tetten érhetetlenül szinte, de egyszer másképp viselkedik, mint ahogy azt a jelentéktelen, fantáziátlan és köznapi fiatalemberek szokták.

Mindegyik hőse szörnyű gyilkosságokba keveredik, s teljesen mindegy, maga is gyilkossá válik, vagy végig áldozat marad, szörnyű halállal pusztul: balekhoz méltó élete után balekhoz méltó a halála is.

Mindebből egy kemény, harsány, kalandos cselekményű regényfajta képe sejlik föl, sok gyilkossággal? Teljesen hamis a kép. Patricia Highsmith így is tud írni, s néha, leplezve művészete lényegét, így ír.

Első olvasatra ilyenek a Ripley-regényei. A Ripley-sorozat egyik darabjából készült Wenders filmje, Az amerikai barát. De a filmet látva már gyanút foghatunk. Wenders egészen finom és mély beleérző tehetséggel alakította át és őrizte meg a Highsmith-mű lényegét.

Dennis Hopper az Amerikai barátban

Az amerikai barátban Ripley és bűntársai egy halálos beteg figurát szemelnek ki a gyilkosságra. Kicsit meghamisítják a kórházi leleteit is, hogy még halálosabb legyen ez a betegség. A becsületben megbetegedett kisember vállalja, hogy gyilkos lesz. Ez félig-meddig még bűnügyi séma.

Bruno Ganz az Amerikai barátban

Az viszont már kevésbé, hogy hősünk lelke mélyén nem közelgő halála miatt és az óriási pénzért válik gyilkossá, hanem azért, mert imponál neki minden bűnöző, nagyra becsüli a gyilkosokat, s Ripley-hez egyre inkább izzó érzelem, afféle bevallatlan imádat fűzi: örömmel adja életét is érte a könyv végén.

Ezt a vonulatot, ezt a lélektani réteget Wenders kísérteties, nem tolakodó módon, filmje fő tartalmává tette.

Az Idegenek a vonaton úri középosztálybeli hőse ugyanilyen boldog izgalommal kerül gyanús múltú (és jövőjű) kalandor-szélhámos barátja varázskörébe. Érzelmileg, lelkileg majd minden Highsmith-férfihősnek méltatlan barátjához van köze, nem feleségéhez vagy partnernőjéhez.

A feleséggyilkosság a bűnügyi film és regény egyik fő motívuma. Highsmith azonban kicsit mélyebbre tekint, le a terrárium iszaprétegébe. Mert egy férfi csak egy másik férfiben lelhet méltó társra (főképp, ha ez a társ méltatlan hozzá!).

A Highsmith-ről szóló minden tanulmány, a vele készült minden interjú firtatja regényhőseinek feltételezhető homoszexualitását. Nem biztos, hogy jogosan: inkább aszexualitás, hidegség, vagy hamu alá szorított érzelmi élet jellemzi őket.

Ahhoz, hogy Patricia Highsmith könyveiből bűnügyi filmet lehessen csinálni, erőszakosan meg kell változtatni kamarajellegüket, a belső történetre szándékosan ráfestett, kisrealista, szürke pepecselést.

Hitchcock szereti ilyen látszólagos szürke unalommal behálózni a gyanútlan nézőt, de nem véletlen, hogy az Idegenek a vonaton forgatókönyvét épp Chandlerrel íratta meg, aki Highsmithtől teljesen eltérő módon a világ külső rothadásában ábrázolja gyilkossá és gazemberré szennyeződő hőseit.

Hitchcock Chandler segítségével felrobbantja Highsmith kamarajátékát, feledhetetlenül hatásos és vizuális antológiadarabbá nemesült vidámparki feleséggyilkossági csúcsjelenetet kreálva.

Ahhoz persze már Hitchcock és nem Chandler tehetségére volt szükség, hogy mégis megmaradjon a szétrobbantott kamaradráma mély belső feszültsége is.

 „Gyalázat... Ocsmányság... Szégyen...” szavakkal méltatta az írónő a műveiből készült filmeket. Ne legyünk ilyen igényesek.

Highsmith bután tolakodó és jelentéktelen rendőrfelügyelőit taszító névvel bélyegezte meg. Lassan belenyugszunk, hogy ma az életben nem Hamlet, de Rosencrantz és Guilderstein a főszereplő.

De hogy nemcsak az életben, hanem a bűnügyi művekben is? A „krimirajongók” ma mindenütt őket kapják főhősül.

Hódolat illet minden filmrendezőt, aki filmre próbálja vinni Patricia Highsmith valamelyik könyvét.