Gombrowicz ideje

Írta: YGergely

„És nosza Nevetésről Nevetésre, Nevetéssel Puff, Nevetéssel puff, paff, bruh…”

A Transz-Atlantik fejeződik be így, fuldokolva. Ebben egy lengyel író 1939 őszén megfutamodik a hazatérő hajóról, nem tér haza a harcoló Lengyelhonba, és Argentínában röhögi a lengyeleket meg az argentinokat.

Üvöltve, fuldokolva röhög. „Menjetek csak ahhoz a szent és alighanem elátkozott Nemzethez! Menjetek csak, hogy titeket se Élni, se Megdögleni ne engedjen, hanem csak a Lét és Nemlét közé mindörökre felfeszítsen.”

Gombrowicz bizonyára az utóbbi fél évszázad legnagyobb és legmagasabb színvonalú botrányokozója. Azzal a gesztussal, magatartással, hangon ír, mintha előtte senki más nem írt volna, s csecsemő szemszögből, élesen sivító csecsemő- meg mutáló kamaszhangon szól művészetről, zenéről, könyvről. Mintha senki más nem szólt volna még semmiről előtte, és ha mégis szólt, azt sürgősen el kell feledni, meg kell majmolni, túl kell harsogni.

Witold Gombrowicz

E kamasz például Dantéról kis könyvecskében harsogta el, hogy értéktelen fércművecske álmosítóan ostoba szerzője volt. Lett is röhögtető zúgás.

„Gombrowicz Naplóját forgatom” – jegyezte fel Pilinszky (1971. március, Új Ember). Ördög tudja (vagy filológus), hogy említették-e előtte Gombrowiczot és Naplóját magyarul.

Pilinszky egy későbbi nyilatkozatban a saját négy legfontosabb XX. századi írója közé sorolja. Ezt nemcsak azért említem, mert tán kevesen tudják, de azért is, mert tán meglepő. Ég és föld választja el a két író világszemléletét. De úgy látszik, a teljesen öntörvényű és szabad egyéniségek egymás vonzerejét hamar felismerik.

Gombrowicz valójában önmagán is fuldokolva és dühöngve röhög.

Háborús megfutamodása előtt írt egy regényt, a Ferdydurkét, mely óriási sikert aratott a varsói kávéházi elitértelmiség köreiben, és súlyos bukás lett a közönségnél meg a „szélesebb” és komoly mértékadó körökben.

Tegyük fel, hogy Határ Győzőnek már az 1948-as Heliane nagyon hasonló sorsa után sikerül megfutamodnia, és Nyugaton bősz haraggal és bősz humorral megírja a benne ágaskodó remekműveket, akkor nekünk nagy szerencsénk volna, mert másmilyen lenne kicsit a magyar irodalom, és mellékesen jobban értenénk Gombrowiczot.

„Elvesztette a hazáját? Micsoda szerencséje van.” Cioran kiáltott fel e szavakkal, amikor Koestlerrel vagy Fejtő Ferenccel megismerkedett.

Cioranról Gombrowicz is ír, rögtön a Napló elején. Érdekes, hogy Gombrowicz 1953 táján elszigetelten Argentínában azokat olvassa, kikkel mi 1989 után ismerkedtünk magyarul.

Camus filozófiai könyveit, Ciorant, Miloszt. Mert azért talált haragjához, ellentmondásaihoz, vitakedvéhez, vad röhögéséhez méltó ellenfeleket.

Főként Miloszt: a Gombrowicz–Milosz-vitából évtizedekig táplálkozhatna a lengyel, a magyar, a kelet-európai értelmiség, ha volna esze és jó kamaszízlése.

Witold Gombrowicz és Czeslaw Milosz

Mi, Mi, Mi, Mi! 

Bárcsak támadt volna az emigrációban dühödt és termékeny Márai–Cs. Szabó-levelezés és szembenállás. Határ Győző kellett volna hozzá. Határ, akinek helyzete és szelleme amúgy is rokon kicsit a Ferdydurke írójáéval, legtöbbször Gombrowiczhoz hasonló módon elmélkedik a nemzeti literatúráról, korlátairól, bilincseiről, megtagadni, megrúgni ingerlő bumfordi bájáról. 

Engedtessék meg egy saját emlékem. „Ön sohasem fogja megérteni” – mondta nekem Krakkóban 1981 lelkes tavaszán bizonyos szigorral egy fiatal lány, börtönviselt Szolidaritás-aktivista. Gombrowicz Naplójáról volt szó. A jelen levő lengyelek mind szemrehányóan néztek rám: hogyan is gondolhattam…

Párizsban aztán utolsó pénzemen megvettem a teljes Naplót franciául. Lengyel utalások? „A »Lengyelország« szó helyébe tegyétek Kanadát, Argentínát, Romániát stb.” – ad használati utasítást gyógyító italához Gombrowicz.

A könyvet áthálózó bonyolult lengyel történelmi és kulturális összefüggéseket persze valóban nem mind értettem, s ha a bő lábjegyzetekből megtanultam is, holt lexikonanyag maradt – de a dallamot, a hangot, a szokatlanul görcsös humort, a szöveg dühös „bukfenceit”, az ámulandót igen, azt felfogtam. A szolidaritásos fiatal lány tévedett. 

Magánepizódom, úgy érzem, általános tanulságú: ezer és ezer nemzeti utalás, a nemzeti történelem mítoszaiba zárt titkok és követhetetlen részletek nem ismerete sem lehet akadály egy átütő erejű, rendkívüli jelentőségű író vagy mű befogadásához és „értéséhez” – tanulság a „soha meg nem értett” magyar irodalom panaszszavához.

Luis Buñuel

Kevés nagy huszadik századi művész olyan mélyen rokon, mint Gombrowicz és Buñuel. Szabálytalan és elképesztő életsorsuk is azzá teszi őket, még inkább a szabálytalanság és szentképzúzás dühödt örömében fogant tehetségük és műveik.

Buñuelnek García Lorcához és Rafael Albertihoz fűződő barátsága sokban hasonló Gombrowicz és Bruno Schulz kapcsolatához. A bohócmagatartás kegyetlen komolysága, a hasonló dühök, az elutasítások, az eredetiség megharcolt igénye és kínja teszik e két alkotót rokonná.

Garcia Lorca és Luis Buñuel

Gombrowicz őrjöngve pukkasztó lengyel–argentin botrányairól az olvasó értesülhetett a Transz-Atlantik lapjain. A spanyol–mexikói Buñuel sem utolsó botránykeltés ügyében.

Gyilkos humor. Ha van értelme a klisének, Buñuelnél és Gombrowicznál bizonyára van.

Gombrowicz életének külső és belső fordulatairól, gondolkodásmódjának lassú vagy hirtelen jött változásairól sokat beszél a Testamentumban.

Fontos szó esik például műveinek ismertetésén és fogadtatásán túl a különállásáról: utálkozó szembefordulásáról az elismert, híres vagy ünnepelt „személyiségekkel”. Borges-szel például, akit nagyon nem szeretett, márpedig Argentínában szeretni, de főleg áhítatosan csodálni illett. Nem szerette Sartre-ot, és divatnak vélte a strukturalizmust.

Gombrowicz egy felhúzható kakukkos óra és ládába zárt rugós krampusz menetrendszerű haragjával ront minden „elfogadott értékre”.

Bemutatja, miként ötvöződik a kamaszlét magasabbrendűsége, fölénye és az éretlenség csököttsége a kelet-európai tehetségek esetében, sőt miért és miképpen jellemző – ha van ilyesmi – a „tehetséges kis népekre” általában. Nem nőttünk fel; kamasztehetségünkre hol büszkék vagyunk, hol idétlenül szégyelljük és takargatjuk.

Gombrowicz 1909-ben

* Érdemes elolvasni! rovatunkban a Jelenkor folyóirat 2014 januári számából ajánljuk Witold Gombrowicz Naplójának részletét (fordította: Pályi András)

Übervágta - Witold Gombrowicz

Írta: YGergely

1939. augusztus végén a varsói irodalmi köröknek a Ferdydurke megjelenése óta fenegyereke, de a nagyközönség előtt teljesen ismeretlen író az utolsó pillanatban valaki helyett felkerül egy Argentínába induló óceánjáróra. Alig hogy kikötnek Buenos Airesben, Hitler (majd a hadjárat végén Sztálin) megtámadja Lengyelországot. Gombrowicz legtöbb utastársa visszaindul hősi harcra. Ő huszonhárom évig nem jön vissza Európába, Lengyelországba soha többé.

Ez sem érdektelen. Még érdekesebb, hogy első novelláinak egyikében az elbeszélő véletlenül egy Dél-Amerikába tartó hajóra kerül. A hajón vért és tejet isznak, mindenki dühöngő elmebeteg, maga a történet is.

Természetesen a novellát jóval előbb írta, még hazájában.

Gombrowicz olyan író, akinek dühöngése a tőle függetlennek látszó történet és figurák dühöngő elmebetegségével felesel. A külső, „objektív” világ levetette álarcát, s mint Örkény első novellájában (Forradalom – később Tengertánc) – a világ dühöngve, röhögve, ádázul elmebeteg. Gombrowicz vidor dühöngéssel vetekszik a valóság őrületével. Nem tűri, nem engedheti, hogy szemléleténél, szeménél, indulatánál őrültebb legyen az a bizonyos valóság.

Felbosszantja az olvasót, s mintha a hibbant valóságot is: a dühöngő történelem elé odabukfencezik a nála tehetségesebb bohóc.

„Bakakai”, novelláskötetének eredeti címe afrikai szóként hangzik, de nem: Gombrowicz találta ki. Éles, torokkaparó hang. Egy bohócból lett Überkirály übervágtája. 

Gombrowicz a nyolcvanas évek elejétől derekasan kísérti a magyar kultúrát. Mintha csak ijesztgetné, jótékony röhögést igen, de termékeny rémületet nem okoz.

Pedig kár volna félelem nélkül fogadni e besorolhatatlanul kellemetlen író ördögiségét, bosszantásait, kínosságát. Ellenkezését. Mindennel ellenkezik, minden dührohamra gerjeszti.

A Cselédlépcsőn című novelláskötete javarészt fiatalkori írásokat tartalmaz. Később nem írt rövid prózát. Az elképesztően friss és eredeti szövegek közül számomra kicsit avulékonynak hat az arisztokraták, nemesek, hazafiak és gazdag emberek daliás ostobaságának rajza, még akkor is, ha e daliás nemzetfenntartók iránti ambivalens érzés (bámulat és gyűlölet) fűti e rajzokat.

Másokat gúnyolt, vagy önmagát, vagy főként a tanulságosan tünetértékű korabeli lengyel értelmiségi érzületeket? Eszmék és ábrándok hódolásába röhögött bele csikorogva? Többször elolvasva is könyveit, nehéz kideríteni, ugyanis a szövegekben ő maga roppant ravaszul rejtőzködik. Univerzális paródia? Talán más szó és fogalom kellene Gombrowicz találmányára.

Gombrowicz mindig érdekes, de akkor igazán súlyos és jelentős, ha paródiája elszakad mindenfajta konkrét indíttatástól és tárgytól, ha már világlátássá válik, amikor nem paródiát ír, hanem egységes és lüktető ördögdélibábként jelenik meg előtte a világ és az emberek. 

Ekkor már nem az ad absurdummá spekulált helyzetek paródiája, hanem – rögtönzöm keresetten: – világörvény, és azon kell igyekeznie, hogy ne nyelje el böffenve őt magát a kifordult világ.

A létezés, a világ abszurduma az író számára fontosabb, méltóbb, nagyobb dolog a társadalmi igazságtalanság vagy az Európát és a lengyel meg az európai szellemet elrabló, megerőszakoló bolsevizmus lemeztelenítésénél, átvilágításánál.

A novellák sokak szerint fő művei. Magam csak kettőt vélek annak, a Szüzességet és a Cselédlépcsőnt. Élesen remek olvasmányok, de igazán a Ferdydurke vagy a Napló olvasója érzi meg a benne rejlő, feltáruló világlátás eredeti erejét.

A Szüzesség a tabuk, öncsalás, a szokás, a (beszélt) nyelv hamissága és butasága. A Cselédlépcsőn a zsigeri vágyak és a belénk épült, ivódott, sajátunkká vált külső (s máris nagyrészt belső) vágyak groteszk birkózása.

S mindkettő a Ferdydurke fő témáját pedzi, az éretlenség tragikomikus helyzetét. Az éretlenségét, melyben az a borzongató, hogy – miként a csecsemő- vagy a kamaszlétnek is – idétlen gyönyöre mellett ráadásul megőrzendő értékei is vannak. De nem lehet megőrizni. Az éretlenséggel szemben a felnőtt tucatlét, unalomundoros vegetálás marad.

Az elbeszélő helyzete azért bravúros és nehezen is meghatározható, mert az elbeszélő felnőttebb az éretlenség vonzóan zöld kamaszállapotánál, de szabadabb - épp mert éretlen – a rossz felnőttségnél. E szemhatárról csak ő lát, s így valahogy überolja a teremtőt is meg annak párját, az ördögöt is. Mindenesetre kibújt a neki rendelt „emberi” szemhatár alól.

Lucifer vagy Luci Ferkó? Inkább az utóbbi. Sartre sokat idézett mondása – Isten nem regényíró – mintájára talán elmondható: Lucifer sem regényíró; én legalábbis éppoly rosszkedvvel volnék olvasója, mint vagyok az Úristené.

Gombrowicz kiszámíthatatlan: soha nem oda fut, megy, pattan labdája, ahova klisészerűen várjuk. Csípősen szoktat le a klisészerű olvasásról és gondolkodásról. Hol paródia – a klasszikusok, irodalmi műfajok (utazási-. kaland- vagy erkölcsregények) paródiája –, hol a piszkosan masszív butaság ellen daloló vízágyú. (Bohócsipkával a vízágyú csövén.)

Gombrowicznak a drámákon kívül igazán soha nem a szerkesztés, nem a tömörítés a fő erénye, inkább az aránytalanságok bravúros merészsége, a törés, roncsolás, kimerevítés, kihagyás, fejenállás, az ellen-szerkesztés.

Mariano Betelu karikatúrája Gombrowicz-ról

Több nemzedéknek legnagyobb és legfájóbb, kínzó, rokkantó élménye, a felnőni nem tudás, az éretlenség – ez a ráismerés akkor is egyre közelebb hozza majd, ha nehéz, pimasz, sőt bántó, olykor kibogozhatatlan olvasmány, s ha lengyel utalásai és összefüggései java részét jobb esetben is külső érdeklődéssel, s nem a megélt kultúra személyessé vált izgalmával fogadjuk.

Pedig a leglengyelebb Gombrowicz-szöveg is rögtön személyessé válhat, ha érzékenyen és öncsalásainkat, egész éretlen életünket le nem tagadva olvassuk.

Ezt a kamasz-luciferi übervágtára hívó írót magát is az éretlenség tette érdekessé – de az éretlenség kiokádása tette naggyá.