Farsangi ugyan már

 Írta: Inkabringa

Ma van a karneváli időszak vége, Húshagyókedd. Évek óta írok ebben az időszakban a világ valamely pontján élő karneváli hagyományról. Hol erről, hol arról a kontinensről hozok példát. Tavaly épp Ukrajnát. Nem sokkal a háború előtt. Már érezhető volt a szele, de még senki nem akarta elhinni, hogy megtörténhet.

Mindig olyan karneválokat mutatok be, ahol a helyiek, a hétköznapi emberek saját maguk kedvére csinálják a farsangolást, és nem csak turisztikai árucikk, vagy felülről irányított illedelmesség. Kis hazánk nem karneváli ország. Mégis arra gondoltam, hogy idén megmutatom, milyen is volt réges-régen az a régi népi hagyomány, amit farsangolásnak hívtak, és amit Csokonai Vitéz Mihály és a kétszáz éves Petőfi még jól ismerhetett. 

A karnevál szelleme nincs már jelen ebben az országban. Ahhoz kellene jó adag önirónia és a szolidaritás érzése, az egymással keveredés öröme. Csúfolódás a basáskodókon és együttérzés az alávetettekkel. Az önteltség, önimádás, a komfortzónába ragadás nem táptalaja a karnevál szellemének.  A világ minden táján a hatalom birtokosainak kijut a fricskákból és élcelődésből ezen a pezsgő humorú fiesztán. 

Olyan fityiszt mutatást, politikusokat és egyéb hatalmasságokat kifigurázást, ami sok más helyén a világnak bevett formulája a karneválnak, nem is várnék el ebben az országban. De az idei farsang farka megmutatta, hogy ez a fieszta is a feudális "alászolgája tekintetes úr" eszközévé vált e honban. Alulról szerveződő virgonc hatalomkritika helyett a hatalmon levők által irányított szervilis gazsulálás újabb terepe lett. Így aztán kis hazánk - sok egyéb mellett - immáron a karnevál szellemét is elárulta. Elment a kedvem attól, hogy az egykori magyarországi farsangokról írjak.

Jövőre újabb remek karnevált idézek meg a világból. A magyar farsangnak nyoma sincs, elillant innen a karnevál szelleme. 

Talán apró nyomát fedezhetjük fel abban a 17. századi kanásztánc dallamban, aminek szövege egyre aktuálisabb lesz ebben a honban: „Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol…”

Korábbi bejegyzések a világ karneváljairól:

Malanka (Ukrajna)

Torres Vedras karneválja (Portugália)

Cape Verde karnelválja (Zöld-foki Köztársaság)

Componidori (Olaszország)

Mardi Gras (Amerikai Egyesült Államok)

 

Európai otthonosság

 Írta: Inkabringa

Ha már az előző bejegyzésben Gergely Lisszabonról írt, folytatom tovább ezt a témát, tavaszvárásunk közben. Borzalmak folynak körülöttünk a világban, öntelt pitiánerségek kis hazánkban, ezért egyre fontosabbá válnak Italo Calvino sorai: „megkeresni és felismerni tudni, ki és mi az, a pokol közepette, aki, és ami nem pokol, s ezt tartóssá tenni, annak teret adni”.

Európában szívesen tévelygek. Ebben a totálisan elmeháborodottá vált országban, ahol az európaiság már szitokszó lesz lassan, pompás élmény arról írni, hogy milyen jó is Európában otthonosnak lenni.

Az európai otthonosságot sokféleképpen lehet elérni. Szerintem a legjobb Gergellyel utazni. Főként azért, mert ő minden sablonos turista allűrt messzire elkerül. Vele olyan egy utazás, mint egy új otthon megtalálása. Nem érezzük kötelezőnek a nevezetességek kényszeres kipipálását, vagy a kötelező turista rongyrázás abszolválását. Inkább a helyiek helyeit keressük, és kerüljük a turistarezervátumokat. A nevezetességeket persze mi is megnézzük, de elképzelhetetlen, hogy nevezetes műemlékek előtt fotózkodjunk. Nem úgy viselkedünk, mint a turisták, akik célra tartva gyorsan meg akarnak szerezni valamit, majd továbbállni, hanem, úgy, mint aki véletlenül odavetődött, és többé el sem akar onnan menni. Többször kértek már tőlünk útbaigazítást. Nem is csodálom, mert, ahogy Gergely tud ülni egy kis presszó teraszán Európa valamely városában, bárki elhiszi neki, hogy harminc éve az a törzshelye. Remek mulatság. Játék, kaland.

Gergely remekül tájékozódik, és én remekül viselem, hogy folyton eltévedek. Ha néhányszor használok egy útvonalat, megjegyzem, és mint a kis boci, végigmegyek rajta hibátlanul. De elsőre (másodjára is) azt sem tudom, hol vagyok. Reményeim szerint e hiányosságom feltárásával mások saját tökéletességükbe vetett hitét erősíthetem.

Egyszer Rómának olyan kerületében laktunk, amit Gergely sem ismert túlzottan. Habár Gergely a tenyerében hordja Róma térképét. Busszal mentünk a szállásunkat adó lakásig, hosszan, nagyon hosszan. Időnként felvetettem, hogy kérdezzük meg a buszsofőrt, hol kell leszállni. De Gergely a legnagyobb nyugalommal állította, hogy rá fog ismerni az utcára, mert tíz évvel ezelőtt járt már erre. Tíz éve… Én tíz nappal később sem ismerném fel a helyet, legfeljebb, ha addig naponta jártam arra. Én olyan vagyok, aki bízik az emberekben. Amíg embert látok, kérdezni is tudok, hogy merre van az akármerre. Így aztán nyugodtan buszoztunk bele a római végtelenbe, ami ugyancsak szépecske volt. Mígnem Gergely meg nem szólalt: itt vagyunk. Biztos? Hogyne lenne biztos, hiszen tíz évvel ezelőtt járt már erre egyszer. Na, igen. Ez a képesség számomra egy soha fel nem táruló misztikum. Leszálltunk a buszról és pontosan szemben volt az a bájos utca, ahol épp akkor rómaiak lettünk egy időre. Ámultam és bámultam.

Gergely nemcsak Rómában tud ilyen könnyedén tájékozódni, bár az Örök Várost tényleg úgy ismeri, mint a tenyerét. Egyszer például elvesztem Athénban. Az Akropoliszon nézelődtünk, Gergely nem bírta a napsütést és a turistahömpölygést, megbeszéltük, hogy ott fog várni, ahol bejöttünk. Bóklásztam önfeledten az időszámítás előtti évszázadokban, majd Periklészről ábrándozva kimentem egy kapun, de rögtön tudtam, nem azon, ahol Gergely vár. A kapu csak kijárat volt, visszamenni nem tudtam. Nyüzsgő utcán találtam magam, ahol dolguk után futó derék emberek loholtak roppant céltudatosan. Nyomban felhívtam Gergelyt és elújságoltam neki, hogy már megint elvesztem. Láttam egy utcatáblát, összeolvastam valahogy a görög betűket, és Gergely megnyugtatott, biztosan tudja, hol vagyok. Abban az utcában van egy metróállomás, keressem meg.  Elindultam a nyüzsgő emberrengetegben, ahol rajtam kívül mindenki, kivétel nélkül mindenki tudta, hol van, és hova tart. Amíg baktattam a metrót keresve, azon gondolkodtam, szereznem kellene egy bringát, úgy mégis vidámabb elveszni. Rövid séta után ott volt a metró. Latin betűs feliratokkal. Mintha csak a gyermekkori szobámba lépnék be.  Mi minden tudja az otthonosság érzetet nyújtani. Felhívtam Gergelyt, ő mondott egy megállóhelyet, ahol ki kell szállnom, és ott találkozunk. Gergely GPS és egyéb segédeszközök nélkül navigált engem. Sosem használ ilyesmit, hiszen egy helybelinek nincs erre szüksége. Azt mondta, a fejében volt ez városrész, mert utazás előtt – még Budapesten – sokat nézegette a térképet. Ó, egek ura, én aztán nézegethetném. Repesve feljöttem a metróból, körülnéztem, nem láttam. Megint átfutott rajtam, hogy jó lenne egy bringa, de ekkor észrevettem, hogy Gergely az utca másik oldaláról integet egy kávézó teraszáról. Addigra már rendelt is nekem egy limonádét, és úgy ült ott, mintha harminc éve törzsvendég lenne.

Róma kaotikus, bűbájos, magával ragadó vadregény. Gergely mellett főként az. Mi ott igazi rómaiak vagyunk. Még én is. Egyik római utunkon, egy verőfényes napon, Gergely sziesztázott, gondoltam, sétálok egyet. Azért mertem ilyet tenni, mert nyílegyenes utca állt előttem és vezetett a római végtelenségbe. Úgy döntöttem, sehova le nem térve, csak a nyílegyenes utcán sétálok valameddig, majd ugyanúgy vissza. Így baj nem történhet. Természetesen semmiféle turista attribútum nem volt nálam.  Igyekeztem észnél lenni, minden mellékutca nevét elolvastam haladtomban, és nem csak embertársaim, kutyák, madarak és tekintetvonzó épületrészletek nézegetésével töltöttem az időt, ahogy általában szoktam. És ekkor megtörtént. Egy pár megszólított. Útbaigazítást kértek. Tőlem! Rómában! Ebben a kaotikus dzsungelben. Csodálkozó tekintettel néztem rájuk. Hogyan lehetséges, hogy egy ekkora városban éppen tőlem kérnek útbaigazítást, aki általában azt sem tudja, hol van? De ekkor megütötte fülemet az utca neve, amit kerestek. Hiszen éppen akkor jöttem el mellette. Vettem egy nagy levegőt, „égtek lelkemben kis rőzse-dalok” (ilyet Rómában is érezni) és mint egy őshonos, megmutattam nekik az utat: balra az első sarok. Hálálkodva elköszöntek, hogy ilyen közel a cél. Megilletődve álltam, és vártam, dobogó szívvel. A saroknál felnéztek az utcatáblára, és mosolyogva intettek köszönetet, megtalálták. Az ő örömük semmi nem volt az én boldogságomhoz képest. Útbaigazítást adtam! Én, az örökös eltévedő. Rómában!

Van egy európai város, ahol sosem aggódtam amiatt, hogy eltévedek. Ez a város megérkezésünk első pillanatától kezdve befogadott minket barátságosan, magától értetődően. Lisszabon. Zegzugos utcáiban el lehet tévedni, de nem bánjuk, mert olyat találunk, amire nem is számítottunk, majd váratlanul azt is megtaláljuk, amit kerestünk. Lisszabonban már az első nap úgy szaladtam el reggelit vásárolni, mintha csak otthon lennék, pedig azt sem tudtam, hol van élelmiszerbolt. Lisszabon úgy tud viselkedni, mint egy szívélyes, nagyvonalú vendéglátó, aki minden tévelygőnek feltárja labirintusait és egyben otthonossá is teszi azokat. Amikor érezni kezdeném, hogy eltévedtem, ezer és egy csodát gurít elém, hogy már nem is az eltévedésre, hanem a felfedezésre figyelek.

Ez a mai napra szánt bejegyzésem Gergelyről és az európai otthonosságról.

 

 

Portugál tél

Írta: BikassyGergely

Természetesen a portugál tavasz és nyár vonz. Addig azonban várni kell. Ha van hely, ahova még el szeretnék menni, az nem valamely nagyon távoli szigetvilág, hanem Portugália. 

Bánom, hogy csak háromszor voltam, abból is az elsőt szinte teljesen elfelejtettem. Igaz, nem Lisszabon volt az akkori úticél, hanem a coimbrai filmfesztivál. A vonat másfél-két órát késett Lisszabonból Coimbrába: 1982-ben Portugália kicsit (nagyon?) őrizte még gazdasági elmaradottságát.

Egyetem (Coimbra)

A főváros azóta elképesztő módon fejlődött, ez sok szakkönyvben ellenőrizhető, még jobb azonban az életben ellenőrizni. Coimbra egyébként a régi főváros, és a leghíresebb, legjobb egyetemi város, a fesztiválnak is azért lett helyszíne. Nem sok mindenre emlékszem belőle: örültem, hogy odafelé útközben fél napot megálltam Lisszabonban. Szinte csak arra volt időm, hogy felbuszozzak a híres Várba. Ott az ember lába mellett díszes pávák sétálgattak házigazdai öntudattal. 

Pávák a Szent György várban (Lisszabon)

Azóta, nemrég még kétszer voltam, most már a nagyon megújult Lisszabonban. Egyszer Inkabringával, majd egyedül. Sajnos, rövid ideig mindkétszer. A kötelező turistalátványosságok mellett (mindenkit óva intek a legkötelezőbb 28-as villamostól, fél napot elrabol bárki idejéből feleslegesen) csak néhány nem kötelezőt és "nem-turistát" azért meglátogattam. Mondom máris. 

Először is a Néprajzi Muzeumot (útikönyvekben nem szerepel). A Belém negyedben található, nem turistakötelezvény, nem is láttam turistákat. Maga a múzeum érdekes is, meg nem is: az érdekes része Afrika, látszik, hogy Angola sokáig portugál gyarmat volt, jó anyaguk van kiállítva az ottani népszokásokról. Nem vagyok múzeumrajongó, így jobban megcsodáltam az épület szép parkját, novemberi narancsfáit. 

Etnográfiai Múzeum (Lisszabon)

Másodszor, és különösképpen sokáig bolyongva kerestem, nagy nehezen megtaláltam a Szenes-Vieira Alapítvány képtárát. Szenes Árpád nevét talán már hallottam régebben is (rövid ideig Kassákkal állt kapcsolatban), azt viszont egyáltalán nem tudtam, hogy feleségét a legnagyobb portugál festők közé számítják. Párizsban ismerkedtek meg, de 1940-ben hosszú évekre Braziliába kellett emigrálniuk, holott Portugália semleges állam maradt, s bár Szenes Árpádra sok országban a zsidótörvények vonatkoztak, épp Lisszabonban ezért nem üldözték volna. Párizsban kötött házasságukat azonban nem ismerték el, ez mindenféle korlátozottsággal járt. 

Szenes Árpád és Maria Vieira da Silva

Lisszabon kivagyi világkiállítást rendezett, hivalkodva semlegességével 1940-ben(!), a diktátori propaganda ellenére a világ alig figyelt rá. Épp a kiállítás megnyitásának hetében szállt hajóra Szenes Árpád és Vieira, a Belém negyedhez közeli állomáson - Braziliába. A festőpár életét és művészetét tárgyaló szakirodalom (magyar nyelven ilyen nincs!) hangsúlyozza, hogy a brazil számúzetés a vártnál jobban sikerült, értékes műveik születtek ott... Hazatérve sem telepedtek le Lisszabonban, Párizs visszavárta őket. Mégis, végakaratuk szerint minden alkotásuk a portugál állam tulajdona, a francia múzeumokban maradt múveik is. 

Írtam már róluk korábban is ITT.

Szenes-Vieira múzeum (Lisszabon)

Lisszabonban az Alapítvány gyűjteményén kívül több múzeumban is látható Szenes és Vieira-festmény - nem tudok róla, hogy a magyar művészettörténet és kulturális közvélemény erről igazán akarna tudni. Nem baj... aki akarja, meglátogatja (magyarként) az alapítványt, egy hatalmas (és érdekes) Víztároló közelében. Mindenesetre az alapítvány vendégkönyvében egyetlen magyar nevet sem láttam. Legalább most, három év múltán és ilyen röviden felidézem. Szenes Árpád és Vieira élete meg életműve van olyan érdekes, hogy akár kalandregény hősei is legyenek. De még csak magyar művészetikönyv sincs róluk. Ha mégis, az én hibám is, hogy nem ismerem... 

"Az ám, hazám!" - valahogy így kellene befejezni, bár nagyon remélem, hogy itt és így még semmi nem fejeződött be. Majd talán nyáron, Lisszabonban...

Kapcsolódó bejegyzés:

Árpád Szenes - Vieira da Silva

Start! Mindjárt…

Új év, új bejegyzések.

Hamarosan érkeznek.

Talán már holnap, vagy utána bármikor.

Az sem kedvező körülmény, hogy többnyire sötétség van, és langyos sárban caplatunk. Kis hazánk metaforája eddig az idei tél.

Mondják, jön a hó. Mondjuk, jön az új bejegyzés.

Addig is ajánljuk olvasgatásra a jobb oldali sávban a 2023-ra szánt citátumgyűjteményt, és most frissített válogatásunkat korábbi bejegyzéseinkből (pl. Italo Calvino, Kafka, Britten, Penderecki, Gyergyai, Queneau, hogy csak a kerek születésnaposokat említsük).  

Egyébként meg várjuk a tavaszt. 

U.i.: Az új bejegyzésre nem kell tavaszig várni. Csak még egy kicsit.

Fotó: André Kertész

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Fehéren fehérrel

Óévi tánclépések az új évért

 Írta: Inkabringa

Mit is mondhatnánk ilyen viharvert év végén? Boronghatnánk, epésen megjegyzéseket tehetnénk, és persze sírva vigadhatnánk, ahogy állítólag egy derék magyar embernek viselkedni illik. Egyikhez sincs kedvünk. Nem volt ez könnyű év. 

Valami reményt és szépséget mégis találni kell az életben, mert akkor mi értelme van az egésznek?

Óévi táncrendünket e kies hazában is ismert Zaz dalával kezdjük (Qué vendrá). Táncba hívó ritmus. Pedig nem épp táncba ringató volt ez az év. Ez a dal azokért a nőkért szól, akik Ukrajnában és a világ más háborús helyein küzdenek a családjukért, gyermekeikért, szüleikért, férjükért, a szeretteikért és az elvesztett nyugalomért. Azokért a nőkért, akik két kezünkben tartják a szeretni tudást egy olyan közömbös, kapzsi és kegyetlen világban, amilyenné a miénket tettük.

Öröm, hogy pedzegetni kezdik egyre többen a civil szféra megerősödésének fontosságát kis hazánkban. Évek óta ezt epedem én is, írtam róla megannyiszor. Az érzi ennek az erejét, aki megtapasztalta már, hogy milyen pozitív energiák vannak a fedő alatt tartott civil szférában. Csodálatos dolog lenne, ha több mint harminc év után eljutna ez a társadalom addig, hogy a levegőben lógó (épp ezért rendkívül labilis) demokratikus jogi-politikai intézményrendszer alapjainak megteremtésére is hajlandóvá válna. Ez pedig Toqueville és Kant óta sem más, mint a civil szféra. A hétköznapi emberek közös célokért való szervezkedése. E nélkül lehet akármilyen a jogrendszer és az intézményi struktúra, inkább előbb, mint utóbb hordószónokok, Cipollák és egyéb válogatott gazemberek játékszerei lesz örökkön örökké ez a drága nép.

Ha a civil emberek egymásra figyelnek végre, felszáll a köd a fejekben, és képes lesz az ország népe szolidárisan viszonyulni egymáshoz és az egész kerek világhoz. Ez nagy feladat, nem ismerős terep mifelénk, energia kell hozzá, hogy belefogjunk. Úgyhogy a legjobb kezdőgyakorlat Gogol Bordello energiaébresztő Shot of solidaritine szerzeményére ugrálni teljes odaadással ott, ahol éppen vagyunk.

Jövőre újra koncertezik a Fekete Vonat. Lehetnének egy újabb szimbolikus nyitás a cigányok és nem cigányok között, ami majdnem elkezdődött az 1990-es években. Mostanra nagyon visszaestünk ebben az egymás felé fordulásban, de mégis úgy van, hogy a Forró a vérem mindenkihez szól ebben az országban. 

Folytatva eklektikus óévtől szabaduló zenei kalandozásunkat, gondoljunk arra a játékos, virtuóz és eredeti zeneszerzőre, akinek a napokon belül megérkező új esztendőben lesz a születési centenáriuma. Ligeti György elment ebből az országból, de sosem szakadt el ettől a kultúrától. Mindvégig teremtő ember maradt. Élete végén csodás játékba keveredett Weöres Sándor (a másik teremtő ember) verseivel. A Síppal, dobbal, nádihegedűvel pompásan guruló kreativitását már egyszer megidéztük a blogban, és most itt az ideje, hogy ismét felidézzük. Tanuljunk Ligeti Györgytől kreatív játékosságot, könnyed teremtőerőt ebben az elnehezült, lomha erejű, magába forduló országban. Ránk férne a játékos könnyedség.

Végül pedig emlékezzünk arra az emberre, aki a brazil szambát bevitte a futballpályára. Pelét most elveszítette a világ, de hagyott hátra nekünk egy tudást, hogy a merev izomzatú erőből akarnokság helyett a laza könnyedség világhódító lehet. 

Kívánjuk mindenkinek, hogy játékos teremtőerő, a másokkal együttműködés energiája, és a szamba lazasága vezesse az új esztendőben! Legyen mindenkinek nyugalma és egészsége!

Ahogy a népdal mondja: "mitől félünk, mentsen meg, amit várunk, legyen meg"!

Egyben megköszönjük szertefutó témájú blogunk határon inneni és túli olvasóinak egész éves figyelmét!

Boldog Új Évet Kívánunk!