Árpád Szenes - Vieira da Silva (Lisszabon magyar fénye)

Írta: BikassyGergely

Tavaly lisszaboni utunkon épp csak belelapozni tudtunk egy pompás, nagy portugál-angol albumba, melynek címlapján ez a két név olvasható: Árpád Szenes és Vieira da Silva. Vaskos portugál könyvek olvasásához nem elég öt nap: a buta turisták nyakában ott a „2-3 napos” tábla, mely a „Hülye vagyok” cédulával  egyenlő. Bár, ha a két-három napos hülyeturista csak azért nem válik „30-50” napos (sőt, 300 napos!) utazóvá, mert – bánatos állapot – nincs erre pénze, akkor én leakaszthatom nyakamból a háromnapos butautas-táblát. Más a kényszerhülye, és más az önkéntes hülye. Az önkéntes hülyeturista nem mindig, és általában nem is csupáncsak a pénzhiány miatt tölti azt a bizonyos klasszikussá vált három napot valamely távoli városban. Ha milliomos volna, akkor sem akarna és tudna nagyon mást. Párizsban sorban áll a Mona Lisa előtt, Rómában birkózva tolong a Vatikáni múzeumban, lábát törve, más lábakat taposva nyomul a Colosseumban. Ennyit tud pénztelenül, és ennyit tudna gazdagemberként (csak akkor taxival menne). Az én esetemben egyértelmű, és kizárólagos oka van annak, hogy a fenti tábla rakható a nyakamba. Ledobom a táblát.

Diocletianus termái - Róma

Kis büszkélkedés: Rómában huszonegyszer voltam, és ebből csak kétszer három napra. A második „három nap” alatt végig a Termini és a Diocletianus termái (oda-vissza pár száz méter) csarnokában (igen, a Termininek is csarnokai vannak) - negyven fokos melegben árnyékot és vizet keresve - töltöttem. Sok koldust és csavargót láttam. Sehol máshol nem jártam, mert nem is akartam. És jó volt!... 

Termini pályaudvar - Róma

Ha ez nem elég érv: huszonegy év alatt sem mentem be turistákkal dulakodva, sőt magányosan sem a Vatikáni Múzeumba (végleg kimarad), sem a Colosseumba (végleg kimarad). Van egy szégyenem: a Trevi kutat bevallom, megközelítettem, de szerencsére rituális érembedobás nélkül menekültem onnan, a közeléből is. Michel Butor híres regényének főszereplője adott mindehhez példát. Igen: így, sőt leginkább így tudtam könyvet írni Rómáról (Saját Róma, 2006.)

Vissza Lisszabonba. Mivel a legtöbb  útikönyv, és internet-leírás nem tud Szenes Árpádról, magyar utazó alig vetődik el a Szenes-Vieira alapítvány múzeumába. Nem központi helyen található, bár nincs is annyira eldugva, mint hinnénk – miután órákig keresgélve megtaláljuk. Az sem baj, ha a sokkal nevezetesebb „Vízmúzeum”-hoz jutunk, melyről sok útikönyv ír jogosan, különösen érdekes víztároló-látnivaló…

Víz Múzeum - Lisszabon

Mellette, kicsit jelzéstelenül Szenes Árpád-Vieira da Silva Alapítvány. Nem tudom, ma is eperfák veszik-e körül, de a kis tér neve mindenesetre Eperfák tere. Az emlékmúzeum kívülről szerényen belesimul a kis tér jellegtelennek látszó környezetébe, belépve azonban három szintes, nagy, modern múzeumi tér.

Szenes Árpád és Vieira da Silva múzeuma - Lisszabon

Szenes Árpád alig ismert Magyarországon, amennyire tudom, Kassák Lajos, a modern művészet szigorú figyelője is csak egyszer említi, valamely harmincas évekbeli itthoni nonfigurativ kiállításról szólva, a tőle megszokott szigorú hangon. Szenes akkor már rég Párizsban élt. Festőtanára lett Maria-Helena Vieira da Silva fiatal portugál festőnőnek. Maria-Helena egy ismert diplomata lánya volt, és tizennyolc éves korában Párizsba ment. Hamar elismerte néhány modern szellemű galéria. Összeházasodtak, és művészetükben is sok rokon vonás vált egyértelművé. Mindketten a figurativ és nonfigurativ ábrázolásmód határmezsgyéjén bolyongtak. A tanítvány felülmúlta mesterét: amennyire felületesen, első pillantásra látom, eredetibb és távlatosabb művész volt.

1940-ben a háború elől a semleges Portugáliában akartak letelepedni. Innen kezdve szürreális életrajzi fordulatok következnek: a semleges Salazar-diktatúra nemcsak Szenes Árpádnak nem adott állampolgárságot, de ős-portugál feleségének sem, mert egy eszement törvény szerint, aki hontalan férfi felesége, az maga is hontalan. Párizsban és Budapesten érvényes házasságukat nem ismerik el. Itt nem segíthetett Maria Helena diplomata rokonsága. Portugália semleges ugyan, de Hitler titkos szövetségese. Nincsenek érvényben faji törvények, bár ki tudja, mi lesz a jövőben… Szenes Árpád magyar, zsidó és hontalan. A Vieira rokonság tanácsára kikeresztelkedik, és újból beadják házassági meg állampolgársági kérelmüket. Ismét elutasítják (ismétlem: Vieirától is megtagadják, férje miatt). Letelepedésük Lisszabonban nem kívánatos, műveiket aligha tudnák kiállítani. Salazar nagy ünnepséggel éppen megnyitja a Lisszaboni Világkiállítást. A két festőnek egy párizsi brazil kollégájuk azt tanácsolja, telepedjenek le Brazíliában. Sem Szenes, sem felesége nem járt még ott, ismerőseik, kapcsolataik nincsenek.

Szenes Árpád és Maria Helena Vieira da Silva

Buñuel groteszk, és tragikomikumra, haragra, bősz nevetésre kész szelleme lebeg a történet fölött. A Belém negyedi Lisszaboni Világkiállítás megnyitásának hetében, a kiállításhoz közeli kikötőből elindul velük a hajó Brazíliába. Két Portugáliában teljesen ismeretlen, majdhogynem kiutasított festő. 1940 nyarát írjuk... Hosszú évek múltán térnek csak vissza, de akkor sem Lisszabonba, hanem Párizsba. Ismét francia alkotók.

Szenes Árpád: Minden a művészetről

Csak annyit még, hogy ma minden művészettörténeti szakkönyv Maria Helene Vieira da Silvát nevezi meg a legfontosabb huszadik századi portugál festőnek. Haláluk után a megváltozott, liberális szellemű Lisszabon múzeumot és alapítványt létesített Szenes Árpád és felesége (inkább így: Vieira da Silva és mestere) emlékére. Ebben a nem könnyen elérhető emlékmúzeumban, az Eperfák terén bolyongok 2019 november elején. És remélem, a történet folytatódik...

Elveszett városok

Írta: Inkabringa

A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon mindig valami végtelen otthonosságot érzek.  Ilyenkor elhiszem néhány órára vagy napra, hogy ez az ország képes lehet a másféle és a sokféle megértésére, de legalább elfogadására, netán képes lenne tenni is érte. Annak ellenére érzem így, hogy tudom, nem képes rá. Most nem. Majd egyszer, talán nem túl soká. Mondjuk inkább úgy, sokan azt gondolják, ez most nem praktikus, nem kényelmes és nem is kifizetődő.

A végtelen kínálatból, amit ez a kerek világ nyújt nekünk a dokumentumfilmek tekintetében, két filmet választottam a Verzió vetítéseiből, amelyek valami különös ide-odakapcsolások révén bennem összefonódtak. A Verziónak ez is nagy erénye, hogy a Föld különböző pontjairól szóló teljesen eltérő tematikájú történetek között is találunk valami mély összefüggést.

A város az emberi kultúra egyik alapsejtje. A modern kor bázisa. A város különös metaforája a biztonságnak és a progressziónak, az emberi lelkek működő organizmussá szerveződésének.

Agnès Vardát idén tavasszal vesztettük el, a blogban elbúcsúztunk tőle (ITT). De csak földi halandó személyétől vettünk búcsút, csodálatos és szerteágazó filmes életművétől nem. Az él és virágzik mindörökké.

A Verzió Filmfesztivál Hommage szekciójában, a nem különben feledhetetlen Jonas Mekas (őt is idén vesztettük el, tőle  ITT búcsúztunk) egyik filmje mellett, két Agnès Varda-filmet is láthattak az érdeklődők. Én most csak az egyikről írok.

A Daguerrotípiák (1976) című filmet az 1970-es években forgatta Agnès Varda, akkori párizsi lakhelye utcájában, melynek neve Rue Daguerre. Milyen kalandos játéka az életnek, hogy a filmművészet egyik legemberibb alkotója a Daguerre utcában lakott, hisz a daguerrotípia a legelső képrögzítési eljárás volt. Ezt a párhuzamot tükrözi a film címválasztása is.

A Rue Daguerre csodálatos világ volt az 1970-es években. A film első perceiben beszippantott ez az utca, az apró üzletekkel, a boltok kirakataiban álldogáló tulajdonosokkal, a besiető vásárlókkal. Mai szemmel nézve ez egy tüneményes mesekor, aminek valahai létezését senki másnak, csak Agnès Vardának hiszem el. Rég letűnt cizellált, érzékeny és rebbenékeny világ, amiben az emberi esendőségnek, egyszerűségnek és egyszeriségnek is helye volt. Hiába keresnénk ma már. Agnès Varda Rue Daguerre-je elbűvölő városi tájék, rég eltűnt városi emberekkel, álmokkal, élményekkel.

Bámultam azt a hentest, aki egy szelet báránybordát percekig tartó műgonddal vagdosott tökéletesre a türelmesen várakozó vevők előtt. Láthatóan igénye volt arra, hogy műremeket adjon ki a kezéből. Vagy említhetném a – vélhetően polgárháborúba zuhant - egykori gyarmatokról érkezett boltost, akihez bizalommal fordultak a vevők, akár bort, akár tejet kerestek, hálásak és elégedettek voltak.

Vagy az idős parfümárus házaspár, akiknek élete valami végtelen titok érzetével lepi meg a nézőket, de az együttérző szimpátiánkat azonnal elnyerik. Mély érzelmi kötelék, szeretetteljes egymásra utaltság van köztük. Mennyi mindenen mehettek át, amíg idős korukra ebben a rendetlen, de barátságos kis boltban nyugalmat találtak. Ám ebben a látszólagos rendetlenségben tökéletes biztonsággal találnak meg olyan apróságokat, mint egy gomb vagy egy rúzs. És mennyi báj volt abban, ahogy a fogyasztói társadalom békéjébe született fiatal lánynak a parfümkínálatot mutatja a mosolygós idős ember, akinek a fiatalsága a háború dúlásában telt.

Mert háborút megélt emberek a Rue Daguerre üzlettulajdonosai. Ám a filmben szó sem esik a háborúról. Ez az emberi megbékélés filmje. A filmben szereplők többsége felnőttként vagy gyerekként találkozhatott az emberi természet kiirthatatlan szörnyetegével. Talán ezért is becsülik meg a Rue Daguerre apró boltjainak békéjét, a hivalkodástól mentes, szelíd haszonszerzés és a bűvésztrükkök adta szórakozás nyugalmát. Az ország különböző pontjairól és az egykori gyarmatokról érkeztek ebbe a párizsi utcába nyugalmat találni. Úgy tűnik, még a rosszindulatot is a lelkük mélyébe zárták. Ha ilyen egyáltalán lehetséges. Örülnek, hogy élnek, és másokat is élni hagynak. 

A film egy párizsi utca apoteózisa idealizálás és retusálás nélkül. Tétova emberi lelkek céltudatos, szorgos élete folyik a szemeink előtt. A tétovaságot egyféle szívélyes és mélyen beivódott udvariasság egyenlíti ki. Varda kamerája mély empátiával és objektív tisztánlátással követi nyomon az utca lakóinak életét. Nincs semmi extravagáns, semmi szemkápráztató, vagy szenzációs, még megható vagy felkavaró sem ebben a filmben. Agnès Varda filmje egyszerű keresetlenséggel tudja azt, ami a legnehezebb: őszinte és szívmelengető.

A másik film Szíriába vezet minket. A Még mindig forog című dokumentumfilmet két szír fiatal forgatta arról, amit minden bizonnyal a Rue Daguerre üzleteiben olyannyira feledni akartak: a háborúról. Ha már nincs eszük és lelkük elfogadni mások létjogosultságát, akkor megölik egymást az emberek. A Rue Daguerre lakói megtanulták, hogy ez a teljes pusztulásba vezet, és helyette a békés együttélést választották. A szír dokumentumfilm pedig a háborús pusztulásba vezető utat mutatja meg nekünk megrázóan őszinte szembenézéssel. 

Saeed Al Batal és Ghiath Ayoub

A film fő helyszíne a porig rombolt szíriai Dúma, ahol fiatal fiúk egy csoportja szembeszáll Aszad katonáival. Ott van egy város, aminek a kihalt utcái és romos épületei között is érezni az egykori nyüzsgő jólétet, ahol mulatni, szórakozni, boldogulni tudtak az emberek. Ez elmúlt, elveszett. Egyik pillanatról a másikra.

Most két fiú - az egyik filmművészettel foglalkozik, a másik képzőművész - kamerával és fegyverrel a kezükben harcolni mennek. Mert nem lehet megbocsátani ártatlan gyermekek ezreinek kínhalálát, mondja a kamerába egyikük magyarázatként.

Van egy jelenete a filmnek, amikor huszonéves fiúk csoportban állva viccelődnek a kamera előtt. Mintha csak egy görbe éjszakára készülő baráti társaság lennének. Egy békés országban végtelen bulizásban vezetnék le fölös energiáikat. De nekik a háború jut. A háború pedig halállal jár: ölniük kell és vállalni saját halálukat is. Miért teszik? Mert nem tudnak kilépni ebből a gonosz logikából. Nincs más választási lehetőségük. Megkérgesednek, legalábbis ezt mutatják, hogy túléljék a háborút és a világ közönyét.

Az agresszióra duhaj agresszióval válaszolnak. Pedig ott motoz bennük a régi életük utáni vágy: futóedzéseket tartanak a romok között, zenélnek, énekelnek, táncolnak. Sóvárognak egy békés élet után, naponta telefonon beszélnek az édesanyjukkal, miközben fegyverük távcsövében egy kioltásra váró emberi lelket keresnek. Fiatalok és nincs választási lehetőségük.

A két fiatal filmes kamerája megmutatja, ahogy ezek a huszonéves életerős fiúk a háború csapdájába kerülnek és ez lesz a végzetük.

A film végén azt éreztem, hogy ettől a buta rémtől, a háborútól, mint a végső megoldás révületétől soha nem fog megszabadulni az emberiség. Pedig ennek a filmnek a naturális, fésületlen háborúábrázolásából igazán okulhatna. De milyen sok más példából sem okult eddig semmit. Talán az ember képtelen nagyobb léptékben gondolkodni, hiába hiszi az egyetlen értelmes lénynek önmagát. Kisszerű akarnokságán, korlátoltságán és mohóságán nem tud felülkerekedni és időről időre a poklok mélyére ránt másokat is. 

De eszembe jut a Rue Daguerre egyszerű békéje, és arra gondolok, hogy ha beülhetnék egy időgépbe, nem sorsfordítónak mondott történelmi eseményekre, nevezetes emberekre vagy korokra lennék kíváncsi. Inkább Agnès Varda Rue Daguerre-jén vennék bort, parfümöt és két szelet báránybordát. Olyanoktól, akik szembenéztek a háború pusztító rémével és le tudták győzni magukban.

A Liget és a libido dominandi

Írta: Inkabringa


Minap egy lerobbant trolin ültem, ami csöppet sem kivételes eset Budapesten. Míg arra vártunk, hogy talán mégis elindulunk, arra lettem figyelmes, hogy a mellettünk levő sávban álló autóból kipattan egy dúlt ábrázatú férfi és nekitámad a mögötte levő autóban ülő férfinak. Hangos szóváltás, fenyegetőzés, vérben forgó szemek, ütésre kész öklök rázása és némi rugdosódás által vélték megtalálni saját igazukat. Ez a jelenet sem számít kivételesnek manapság.

Rácsodálkoztam, milyen vegytiszta megjelenési formája ez a Pierre Bourdieu által megírt libido dominandi fogalmának, mely - félmondatban összefoglalva - a másokon való felülkerekedés kényszerítő vágyát jelenti. (Bővebben Bourdieu elméletéről és annak kritikájáról: ITT) Hála az égnek, ennél cizelláltabb a szocializációs skála. Mindazonáltal nekem úgy tűnik, ebben az országban elég sokan vannak, akik a libido dominandit követendő mintának tartják.

Történetesen e perpatvar a Városliget sarkán történt, és eszembe ötlött, hogy tulajdonképpen a Liget is a libido dominandi áldozatává vált. (A közönséges kapzsi haszonlesésről nem is beszélve.) A „csak azért is úgy lesz” és az „úgyis én vagyok az erősebb” együgyűségének és kevély erőfitogtatásának áldozata lett ez a zöldterület, ami mesés lélekőrző helye lehetne Budapestnek. Egy megbízott főember azt mondta nemrég, semmi nem akadályozhatja meg, hogy a Városliget kulturális negyeddé váljon. Finoman arra célozva ezzel, hogy akik a beépítéseket ellenzik, azok a kultúra és haladás ellenségei.

Nos. A korízlés szerint elhibázottnak tekinthető családi neveltetésem és a társadalmi elvárásoknak véletlenül sem megfelelő felsőfokú tanulmányaim okán, a kultúrát végtelenül, hogy ne mondjam, életbevágóan fontosnak tartom egy társadalomban. Ámde. A kultúrának az emberi agysejtekbe kell beépülnie és nem a főváros kevés számú fás-bokros helyeire. Sőt, úgy vélem, a kultúra nem egyenlő az intézményesített kultúrafogyasztással, ami a széles látókörű és világra nyitott szemléletet leszűkíti a trendkövetés zárt horizontjára. Az én ízlésem szerint nagyobb teret kellene kapnia az ún. alulról jövő szerveződéseknek, a kultúra alternatív, experimentális és a mainstremtől független csatornáinak, mert dacos fejemmel nem hiszem el sem az államnak, sem a mainstream kultúra korifeusainak, hogy mindent jobban tudnak széles e hazában. A kultúra a sokszínűség és sokvéleményűség letéteményese, az pedig az emberi szabadság alapja.

Kulturális negyed itt is, ott is van már a városban, ami csodálatos, legyen még több, ebből soha nem elég. De relaxációra alkalmas zöld terület már lassan se itt, se ott nem lesz Budapesten, márpedig ilyesmire nagy szüksége van e város lakóinak. Bizony kell olyan hely, ahol kipihenhetjük trendkövető kultúrafogyasztásunkat és a totalitásra törekvő állami gyámkodást. Legalább ott hagyjanak békén minket. Erre még a legelszántabb kultúrafogyasztó városi népnek is szüksége van.

A Városligetnek a természeti kultúra részének kellene lennie. Az meg még jobb, ha a természet a város szerves része. Budapesten ez még nem magától értetődő. Néhány díjnyertes (de legalábbis profitábilis), világszámnak szánt épület reményéért könnyű szívvel beáldozunk erdőt, ligetet, vízpartot. Az épített kultúrának továbbra is nagyobb a respektje a fővárosban, mint a megőrzött természeti kultúrának. A városi természeti kultúra védői így könnyen-gyorsan kerülnek a kultúra- és haladásellenesség és/vagy a lesajnált álmodozók kategóriájába.
A Városliget fái túl szépek ahhoz, hogy a nyugalmukat, és azt a nyugalmat, amit nekünk adnak, a profitot hozó high-tech épületmonstrumok körüli fárasztó turistanyüzsgésért felcseréljük. A mindenből pénzt csinálás árt a mentális egészségnek. Épp elég kárt okoztak már a Városligetnek a korábbi évtizedekben is, nagy hiba volt ezt tovább fokozni. Most már viselni kell következményeit. 

A természet és a város szembeállítása mellett zavar, sőt, felháborít a vidék-főváros szembenállásának szítása is. Vannak, akik belesétálnak ebbe a csapdába, de egyre több vidéki és fővárosi lát át a szitán. A mindenkori regnáló hatalom mindig is táplálta ezt az ellentétet az „oszd meg és uralkodj” elvének érvényesítéséhez. Maradjunk annyiban, hogy a tendenciózus áskálódás és manipulatív befolyásolás helytelen emberi viselkedés.

És beszéljünk az idős és beteg emberek mélységes, szívbe markoló kiszolgáltatottságáról, akiknek vidéken is és a fővárosban is egyre nehezebb megőrizni emberi méltóságukat. Beszéljünk a szülők tökéletes magára hagyatottságáról, hogy miként tudnak egészséges, nyitott lelkű embert nevelni gyermekeikből egy szigorúan tekintélyelvű, gyanakvó és fragmentált társadalomban. A mélyszegénységben élő fővárosiak és vidékiek reménytelensége és a sorsukkal szembeni társadalmi közöny az egyik legnagyobb szégyene ennek az országnak. Ahogy a nemi, vallási és etnikai kisebbségek iránti otromba diszkrimináció és ellenszenv is az.

Egészen más szemléletre van szükség a problémák megoldásához: szembenállás helyett szóba állásra. Rengetegféle tudás és tapasztalat van ebben az országban, már csak nyitottság kell a befogadásához.

Ennek az országnak a civil kurázsi, az állampolgári aktivitás és a társadalmi felelősségvállalás még fel nem tárt kincsei. Dölyfös korlátoltságtól, szolgalelkűségtől, lusta önzéstől és nyegle nemtörődömségtől kell megszabadulni az eléréséhez. Ez hosszú tanulási folyamat és a társadalom eddig mindig elbliccelte a tanulás fáradtságát. Talán lassacskán megérik rá. A kirakatban állóknak pedig figyelembe kell vennie és méltányolnia kell a civil szféra véleményét. Aki erre képes, máris sokat tett ezért a társadalomért milliárdok nélkül is.

Kicsi ország vagyunk, hatalmas meg nem értésekkel. Van hova fejlődni.

Napfényes, varázslatosan szép őszünk volt. Szinte kikelet. Legalább a fejekbe ne engedjük be a téli sötétséget.

Kapcsolódó bejegyzés: Nyáridő

Az élő Vekerdy Tamás

Írta: BikassyGergely


Október kilencedikén meghalt Vekerdy Tamás. Különleges ember volt, bár nyilván tiltakozna ez ellen. A legnagyobb magyar gyermekpszichológus. Ezt is elutasítaná. Szerencsére nemcsak nincs közöm a gyermekpedagógiához- és pszichológiához, hanem semmit nem is értek hozzá.

Vekerdy Tamást csak későn ismertem meg személyesen, hosszú évekig, mint a "nagyközönség", tévés és rádiós előadásait hallgattam. Azért hallgattam egyre nagyobb érdeklődéssel, mert nem dicsérte az iskolát, hanem az iskolák hibáit, sőt egyenesen a bűneit hangsúlyozta: a magyar nyilvánosságban ő mondta ki először, hogy az iskola általában káros, kártékony, rosszat tesz a gyerekeknek.

Vekerdy Tamás (1935-2019)

Sok gyermekneveléssel foglalkozó könyve van, mindegyiket nagyon sok szülő olvasta, sajnos, talán nem elegen. És egyáltalán nem értett vele egyet minden szülő. Nyilván rég jártak iskolába. Igaz, én még régebben - és így sem tudom feledni károkozásait. Nálam, sértett embernél, nincs bocsánat.

A blogban nemsokára majd közzé teszem egy fiatalkori regényéről írt, a Népszabadságban is megjelent írásomat.Az a bizonyos regény nem gyerekekről, nem az iskoláról, és nem a pedagógiáról szól.  Vekerdy írónak és költőnek készült, van például egy hosszú és szabálytalan Széchenyi-drámája. Regény, versfolyam, drámatöredékek. Remekmű. Alig méltatták, épp hogy (elkésve) megjelent, játszani nem akarták, eszébe sem jut senkinek. Ismétlem: remekmű.

Mint mondtam, semmi közöm a gyermekneveléshez és a kisiskolásokhoz. Csak annyi közöm van, hogy engem is meggyötört, főleg a gimnázium. Pedig semmi különlegesen, kirívóan rossz nem is történt velem, nem buktattak meg, kirúgni sem akartak. Akkor is rossz volt minden. A tanárok is rosszak voltak, de az iskola maga, az iskolarendszer még rosszabb. Több híres és kiváló ember írt erről a budai Rákóczi Gimnáziumról ünnepi és hálásan köszöntő, zengedelmes emlékezést. Én hálátlan vagyok, bár sok gyötrés után az utolsó hónapokban (vagy csak hetekben?) már a jó példák közé "emeltek": éppen ezért vagyok hálátlan, hogy a kései dicshimnuszra is fütyülve felszabadultan szidhatom és utálhatom ezt az iskolát. Meg az összes többit.

Ezzel köszöntöm a halála után is élő Vekerdy Tamást.

Kukovetz Nana tehetsége és halála

Írta: BikassyGergely

Nem volt szép halála. Horthy vitéz tisztjei száz éve, augusztus elején gyilkolták meg. Két hónappal túl vagyunk a bestiális tett századik évfordulóján, de emléke bármikor főhajtást érdemel.

Nana, a fiatal festőnő egy ideig Párizsban élt és tanult, festett. Nemrég érkezett haza Párizsból. Szeged mellett, talán Szatymaz közelében telepedett le, és festőiskolát alapított nála is fiatalabb tehetségeknek. Szegeden a várost megszálló francia főhatalmasság már tavasztól engedélyezte a fehérterror későbbi vitézeinek gyülekezését, az „ideiglenes fehér kormány” katonai vezérkarának ottlétét. Nyáron, több előző ideiglenesek után Horthy vette át a parancsnoklatot. Most még a városban sincs semmi hatalmuk, minden percüket a franciák ellenőrzik. Majd ők, a franciák adnak vitéz Horthynak engedélyt, hogy mikor induljanak. Hova majd hát? Budapestre, ha a megszálló románok kivonulnak onnan. Pest és Buda messze van, főleg, ha a kivonuló román katonák útvonalát el kell kerülni. Nem, nem, katonákkal, más fegyveresekkel nem akarnak találkozni. Azok még visszalőhetnének...

Kukovetz Nana:Városrész

Nana, a festőnő még május elsején (és talán máskor is) bejárt Szegedre, és röpcédulákat osztott, meg forradalmi plakátokat festett az utcákon, a francia megszálló csapatok észak-afrikai katonáit zavarta velük. Sokan megbámulták. A francia parancsnok néha elküldte, a Horthy-katonák csak nézték, és káromkodva gyalázták. Nekik a káromkodásra volt csak engedélyük. Macsók, munka nélkül...

Augusztus másodikán, amikor a románok megszállják Budapestet, a szegedi magyar tiszt urak végre engedélyt kapnak, hogy induljanak. Lelkes nemzeti tenni vágyással el is indulnak: első útjuk a közeli Szatymazra vezet, valamelyik nemzeti érzelemtől túlbuzgó tiszt (talán maga a híres Prónay?) javasolja, hogy büntessék meg kicsit a pimasz festőnőt. Most már nem ellenőrzik őket a franciák, suhogjon a korbács, a bikacsök, szúrjon az a nemzeti szurony!

Horthy Miklós Szegeden

Ellenálló katona sehol, tehát minden faluban és kisvárosban civileket „büntetnek”. Erről sokat írtak, sok tanú beszámolt róluk. Azt talán alig tudják, sem történészek, sem olvasók, sem senki, hogy a Prónay-vitézek első áldozata Kukovetz Nana, a festőnő volt, aki festőiskolájának házából csak a közeledő lovasok láttán kezdett menekülni. Némely emlékező szerint menekülés közben lőtték agyon, mások szerint félholtra verve becipelték a község főterére, és válogatott kínzások után ott akasztották fel... Juhász Gyula cikket írt volna az esetről, persze nem merték közölni. A költő is félt, Juhász Gyula ellen is hajsza indult. De akkor már a vitézi magyar gárda messze járt, Alföld, majd Dunántúl: mindenhol méltók maradtak a vitézi névre.

Kevés emlék maradt Kukovetz Nanáról: Szegeden, messze a belvárostól egy kis utca neve (nem tudom, maradhat-e a mai Horthy-korban), és az egyik szegedi képtár falán néhány festménye. Remélem, fennmarad a neve és a festményei.

Kukovetz Nana: Római táj