Weöres - Károlyi Amy - Buñuel (1. rész)

Írta: YGergely


Ez a Weöres Sándor nagyinterjú annak idején az átalakult Filmvilág induló számában jelent meg (1979. szeptember). Úgy tudom, egyetlen Weöres-kötetben sem szerepel. 
Amíg majd olvasható lesz könyvben is, olvassuk addig itt.

Weöres Sándor és Károlyi Amy

A beszélgetés fő témája Buñuel három filmje volt: A burzsoázia diszkrét bája, A szabadság fantomja, A vágy titokzatos tárgya.
Mindenek előtt azonban szóba került az Andalúziai kutya.

- A párizsi szürrealista csoport 1929-ben botrányt okozni, tiltakozni indult az Andalúziai kutya vetítésére. Végül is azonban ünneplésben törtek ki, s "szürrealistává fogadták" a fiatal és ismeretlen Louis Buñuelt. Ő viszont később ádázul tiltakozott az ellen, hogy bármily "izmus" címkéjét, akár a szürrealizmusét is életművére, filmjeire ragasszák.

Louis Buñuel

WEÖRES SÁNDOR: Az Andalúziai kutya valóban nem vegytiszta szürrealizmus. A film kezdete, a holdat átmetsző felhő és a szemet átmetsző kés párhuzamos képével jellegzetesen szürrealista gondolkodásmódra és fantáziára vall. Később viszont rengeteg "naturális" elem jelenik meg a filmben, vagyis a rendező felhasználja a valóság "földhözragadt" elemeit is: birkózik velük.

Mindenesetre, akár szürrealista műnek tekintjük, akár nem, ma is ugyanolyan erővel hat, mint évtizedekkel ezelőtt, a készültekor. Vadonat friss!

KÁROLYI AMY: Örök fiatal marad ez a film, felülmúlja összes követőjét s maga Buñuel sem tudott később erősebb vagy gazdagabb művet alkotni. Olyan, mint a bibliai mustármag: benne rejlik a jövő minden lehetősége. Emily Dickinson, a nehezen felnyíló és titkait alig kiadó nagy költőnő írta: "Én a lehetségesben lakom." Az Andalúziai kutya is a "lehetségesben" lakozik.

A másik nagyon erős párhuzam, ami megdöbbentett vetítés közben, az a film folklórban gyökerező jellege. A népköltészet nemcsak a bűnösökhöz, az ártatlanokhoz is kegyetlen. Igazságszolgáltatása borzalmas... Az Andalúziai kutya hőseinek mintha iszonyú bűntudatuk volna, de nem tudni, mi kínozza őket, mi a bűnük...

- A bűntudat jól ismert freudi kategória. A szürrealista mozgalom erősen freudista indíttatású volt. Vajon az Andalúziai kutyát is e mélylélektani iskola tanainak a segítségével lehetne a legtermékenyebben vizsgálni?

WEÖRES SÁNDOR: A híres zongorajelenet a döglött szamárral és a megkötözött papokkal valóban kommentálható, esetleg "lefordítható" freudi értelmezésben, mégsem ezt tartom a legfontosabbnak.

A Bretonnal való rokonságot is kisebbnek érzem, mint például rokonságát Salvador Dali művészetével. S nemcsak azért, mert Dali részt vett a film rendezésében. Ifjúkoruk közös, egész világuk rokon volt. Ne feledjük, hogy Dali nemcsak festő: érdekes verseket is írt. Ebben a filmben a zaklató képsor a tenyérben mászó hangyákkal jellegzetes Dali-kép.

Buñuel másik fiatalkori barátjának, Garcia Lorcának ezt a népballadai tömörségű versét is felidézi a film:

Egy levél hullt.
Második.
Harmadik.
A holdban egy hal úszik.
A víz egy órát aluszik,
a fényes tenger százat is.
A lány meghalt a fán.
Apáca dalol
narancsba zárva.
Leányka
ananászért ment fenyőfára...

Majd a vers végén: "Ó, hangyátlan öböl, hol pirkadat lakik!" És emlékezzünk csak a film zárójelenetére: itt a hősnő valóban egy pirkadatot ígérő, "hangyátlan" öbölbe ér szerelmével... A szürrealizmus vagy a spanyol folklór hatása erősebb Buñuelnél? Hasonlóan Lorcához, az ő esetében is nehéz eldönteni...

- Az Andalúziai kutya után majdnem fél évszázaddal később készült Buñuel három alkotása (A burzsoázia diszkrét bája, A szabadság fantomja, A vágy titokzatos tárgya). Érezhető-e kapcsolat az életművön belül, s egyáltalán, miképp őrzi első filmjének látásmódját a rendező a hetvenes években?

WEÖRES SÁNDOR: Az álmok ezekben a filmekben is a legfontosabbak!

KÁROLYI AMY: Az álmok itt valóságos büntetőexpedíciók...

WEÖRES SÁNDOR: Míg a szürrealisták az álom felszabadító hatására esküdtek, Buñuelnél a lidércálmok valóban iszonyatosak. Holott A burzsoázia diszkrét bájának szereplői majdnem pontosan ugyanazt álmodják, ami életükben történik velük.

KÁROLYI AMY: Nekem Magritte képeit juttatták eszembe ezek az álmok. Ott tapasztalhatjuk az álom borzalmának és az álom humorának ilyen mély összefonódását.

WEÖRES SÁNDOR: A Buñuel-filmek lidércálmai talán a dél-amerikai festőnő, Léonore Fini világával tartják a legszorosabb rokonságot. Úgy tudom, találkoztak is, ismerték egymás műveit.

-  Buñuel utóbbi filmjeinek szinte kizárólagos tárgya a nagypolgárság világa. Látszólag idegen, száraz téma egy áradó képzeletű, álmokat, borzalmakat kedvelő fantázia számára. "Kézcsókom, nagysád, nem dűlt még össze Siófok?" - kérdi egy groteszk hangú Weöres-versben Szabó bizonyos Kissnétől. Buñuel mintha hasonlóképp mulatna nagypolgári hősein, s mintha hasonló fintorral kérdezné, megunván "diszkrét bájukat": "Nem dűlt össze még Párizs?"

WEÖRES SÁNDOR: Idézett versem a szürrealizmusnak abba a fajtájába tartozik, ahol a szürrealista látást állandóan megkontrázza valami nagyon is sárba ragadt, földhözragadt mindennapiság. "Kézcsókom, nagysád..." És a következő verssorban százezer évvel ezelőtti struccok menetelnek, köztük Szabó meg Kissné "háncsbugyogóban".... Vagyis ez a versem közel áll a leegyszerűsítően "abszurd"-nak mondott stílushoz.
Ilyen értelemben, bár magam nem gondoltam rá, van valami hasonlóság. Buñuel ezekben a "politikus", a polgárság gazdag életét elénk táró filmjeiben a saját költészetét állandóan ütközteti ezeknek az embereknek a hétköznapi naturalitásával, költészettől idegen létezésével.

KÁROLYI AMY: Roppant vulgárisak ezek a "finom" emberek, ezek a drága öltözékben járó, halkan suhanó autókban üldögélő emberek, így értem, hogy  Buñuel az ő saját álmaikat küldi büntetőexpedícióként ellenük.

WEÖRES SÁNDOR: Ezek a visszatérő, egymásba bonyolódó, egymásba érő álmok segítenek értelmezni a megtörténteket. Épp ezek az álmok "kontúrozzák" s teszik világossá mindazt, ami nélkülük ködös és elfolyó, vagy tévesen értelmezhető volna. Buñuel idézőjelbe teszi ezeknek a figuráknak a létezését, a néző joggal nevet rajtuk.

- A burzsoázia diszkrét bája hősei egy refrénszerűen visszatérő képsorban országúton haladnak. Nyugodtak, békések. Jelkép volna?

WEÖRES SÁNDOR: Tágas, kitáruló síkságon ballagnak. Itt valami nyugodtabb, természetibb létezés képe jelenik meg. Itt, ha percekre is, emberek. Van ennek a lassú témának valami emberi, sőt ember előtti, állati, növényi jellege. Végül valami őket is összefűzi a természettel.

KÁROLYI AMY: Más szemszögből meg éppen itt a legirreálisabbak. Annyira idegen tőlük a természet, hogy szinte elképzelhetetlen a létezésük benne. A természet nem fogadja be őket, s ők mennek, mennek, életidegen, természetidegen céljaik után...

WEÖRES SÁNDOR: Megölhetik őket, elpusztíthatják ezeket az embereket, álmukban meg a valóságban is, mégis élve maradnak. Régen túlélték önmagukat, rég haláluk után vannak már: ezek az ellenszenves figurák képtelenek meghalni. Ha személyükben elpusztíthatók is, maga a típus folyton újratermeli önmagát. Ez a típus nem személyében él örökké, de funkciójában. Sajnos az értéktelen embertípus sokkal ellenállóbb, mint az értékes.

KÁROLYI AMY:  Buñuel végül is kínjában neveti ki ezeket az embereket. Kétségbeesetten nevet....

A simogató kéz

Írta: Inkabringa

Esős, komor délelőtt, munkás hétköznap. Amikor minden olyan egyformán semmilyen szürke. Amiről úgy hisszük, semmi nem tudja kizökkenteni a semmilyenségéből.

Aztán megcsördül a telefon, és egy régi kedves ismerős szomorú, megtört hangját halljuk: Meghalt Budai Kata. Autóbaleset.

Ez olyan hír, amikor elzsibbadnak a végtagjaid, remegsz és nem akarod hallani, amit hallasz. Mint mikor egy óriási malomkövet dobnak rád.

Olyan nincs. Az nem lehet. Az ne legyen, hogy nincs többé Kata.

Akitől a gyászhírt hallottam, általa ismertem meg Katát sok évvel ezelőtt.

Nagy szerencséje az életnek, hogy ismerhettük és végtelen nagy kegyetlenség, hogy most elveszítettük.

Régi igazság, hogy gyászt igazán az érezhet, aki szeret.

Katát sokan szerettük. Szeretetreméltó ember volt.

Olyan végtelen elfogulatlanság és érdeklődés volt benne mindenki iránt, ami ebben a szanaszét szakadt magyar értelmiségben unikumot jelentett.

Elképesztően olvasott volt, naprakészen, nyomdakészen. Irodalom, színház, a kultúra minden apró szegmense szenvedélyes szeretettel érdekelte. Egyetlen mércéje volt: az esztétikai minőség.

Finom lélek, szeretetteljes, értelmes ember, akinek jó volt a közelében lenni.

Volt… Borzalmas leírni.

Felidéztük a régi kedves ismerőssel, hogy mindig annyian voltak körülötte, mindig mindenkire figyelt, mindenkihez volt egy kedves és személyes szava. Nem tett különbséget, hogy nagy tekintélyű íróval vagy nevem senkivel beszélt. Ha feléd fordult, onnantól csak te voltál a fontos.

Néhány hónapja találkoztunk a Nyitott Műhelyben, teljesen véletlenül. Egyszer csak megérintette valaki simogatóan a vállam. Kata volt. Hosszan beszélgettünk, tele volt tervekkel, megoldandó feladatokkal.

Szervezkedett, intézkedett, segített másoknak. Mint mindig.

Most döbbentem rá, hogy ez a finom, simogató érintés volt a védjegye.

Mikor elbúcsúztunk, könnyedén, vidáman, még nem is sejtettem, hogy utoljára látom.

Mindig tevékenykedett, dolgozott, írt-olvasott. Gondolkodott, értelmezett, elemzett.

Könyvbemutatón, színházban, koncerten, kiállításon, Budapesten és vidéken, sőt a határokon is túl, bárhol összefuthattunk vele.

Egyszer csak finoman megérintette a vállam. Onnantól a legnagyobb nyüzsgést is otthonossá tudta tenni.

Az nem lehet, hogy ez nem lesz többé.

Okos volt, művelt, széles látókörű. Minden mondatából, kimondott, leírt szavából sütött a mély intelligencia és a világ szeretetteljes elfogadása. Az értelem megnyugtat.

Bölcs derűvel nézte az életet, pedig annyi fura, abszurd helyzetbe került. Csodásan finom pikírt, szarkasztikus humorral mesélte.

Közös ismerősökkel mindig szóba jött.

„Katával találkoztam”, „Kata mesélte”, „Kata ajánlotta”, „Kata tanácsolta”.

Kata, most nagy szükség lenne a tanácsodra, hogyan nyugodjunk bele abba, hogy nem vagy többé.

Kata…

Szakadékba nézés

Írta: Inkabringa

„A féltudás győzedelmesebb, mint az egész tudás: egyszerűbbnek tudja a dolgokat, mint amilyenek s ezért megfoghatóbban és meggyőzőbben alkotja meg róluk a véleményét.” – írta Nietzsche.

Azt érzem már egy ideje, hogy ebben az országban a féltudás valóban győzött. Ki kíváncsi a tényekre meg a részletekre, a dolgok valódi hátterére és mélységére, ha úgyis tudjuk, honnan fúj a szél, meg nem zörög a haraszt stb.

A sztereotípia egyik jellemzője, hogy a valóság tényeiből csak azokat veszi figyelembe, amik az ő felszínes megfigyelését vagy tanult előítéleten alapuló szentenciáját alátámasztják. Minden más, az elméleteit akár cáfoló tényt is, egyszerűen figyelmen kívül hagy.

Ez nem ostobaság, rosszabb: érdektelenség. Ez nem pusztán agresszió, rosszabb: az agresszióval szembeni közöny. Ez nem rosszindulat, rosszabb: szellemi tehetetlenség.

Az elmúlt napokban kétszer is megfordultam a Fugában. A Fuga izgalmas hely. Egy picurka összművészeti pont a város nyüzsgésében. Kicsi, de eredeti hely. Főként gondolkodóhely.

Három éve jártam itt először, Petri György verseit hallgattam Vallai Péter előadásában.

Most csütörtökön egy kiállítás megnyitóra mentem. Fotókiállítás. Címe: Mellőzöttek.

Turay Balázs fotói a cigányok elleni sorozatgyilkosságok helyszínein készültek. Követik a túlélők, a gyászolók sorsát.

Élnek tovább, gyászolva férjet, feleséget, gyermeket, szerettet. Cipelve a fájdalom és a nem szűnő félelem terhét.

Turay Balázs fotója

Az egyik fotó egy férfi portréja. Nem akar érzelmet kifejezni, nem cselekszik, nem mutatja magát valamilyennek. Félközeliben látjuk, amint maga elé mered. Látszólag semmi, de semmi különös nincs benne.

Mégis szíven üt. Áll fegyelmezetten. Megadó, megtört testtartással. Szinte érezni, ahogy a vállait a földre nyomja a bánat, a kilátástalanság, a meg nem értettség, a kirekesztettség terhe.

Torokszorító és felkavaró volt látni.

Ilyen egy megalázott, meggyötört, megfélemlített és magára hagyott ember. Egy mellőzött.

A férfi cigány és az egyik gyilkosság túlélője. Már ahogy egy ilyet túl lehet élni.

A kiállításmegnyitót követően egy beszélgetés folyt a büntetőperről és a gyilkosságok helyszínén élők jelenlegi helyzetéről.

A beszélgetés résztvevői voltak: Csonka Árpád (jogász), Matern Éva (szociális munkás), Stépán Balázs (újságíró), Turay Balázs (fotóművész).

Nem írhatok mást, elkeserített, amit ott hallottam.

Hogyan lehet feldolgozni azt, hogy megölték a szeretteiket? Csak azért, mert cigánynak születtek.

Vannak ebben az országban olyanok, akik szerint ez már önmagában bűn. Sőt, feljogosítva érzik magukat, hogy „tisztogassanak”.

Taszít és undorít a pökhendi korlátoltság. Az üvöltő butaság. A sekélyes gyűlölködés. A kisszerű megbélyegzés. Az alaptalan gyanakvás. A gondolkodást helyettesítő agresszió. A tunya közöny. A szembesülés helyett a szemlesütés. A kíváncsiság helyett a korlátoltság.

Turay Balázs szerint ezek a gyilkosságok nemcsak a cigányok elleni gaztettek voltak, hanem az egész társadalmat támadták.

A társadalom pedig hagyja ezt. Agyonhallgatja vagy félremagyarázza, de nem érzi át, hogy ez mindnyájunk ellen elkövetett agresszió.

A nyílt gyűlölet útját nyitotta meg, és a társadalom hallgat és hagyja. A magyarázata egyszerű és irtóztató: nem minket érint, hanem őket, a cigányokat. Mert ugye vagyunk mi, meg vannak ők.

Ha velük történik valami, azt csak közöny vagy gyűlölködés kíséri.

Turay Balázs fotója

Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy nem-cigányként automatikusan ehhez a véleményhez kelljen csatlakoznom. Érezhetem így magam komfortos lelkületű állampolgárnak? Teljesen kizárt.

Egyszer valaki meglepődve kérdezte tőlem: Te szereted a cigányokat?

Micsoda kérdés ez? – kérdeztem vissza. Hogyan lehetne emberek csoportjait egységesen szeretni? Sehogy. Szeretni a szeretteinket szoktuk: család, rokonság, barátok, szerelem.

Összességében nem lehet egy egész népcsoportot szeretni. A szeretet végtelenül személyes dolog. Azonban minden további nélkül szerettemmé tud válni egy cigány is. Magától értetődő, természetes módon. Fel sem merül bennem, hogy a származás legyen a szűrő. A szeretetben egyetlen szűrő van: a bizalom. Azt meg nem a származás, a pozíció, a kinézet, a vagyon, a társadalmi helyzet határozza meg. Sőt.

Tudom, hogy ezt sokan nem így gondolják.

De azt is tudom, hogy sokan így gondolják.

A gond az, hogy akik ellenségesek a cigányokkal, azoknak erősebb a hangjuk. A gyűlöletben elképesztő energia van.

Üvölt, öklöt ráz. Vagy épp megfontoltság álcájába burkoltan uszít. Ez utóbbi még aljas is.

Tavasszal láttam egy remek szlovák filmet a Titanic Filmfesztiválon. A címe: Kutyám, Killer. Nem tudom, hogy valaha is bekerül-e a hazai mozihálózatba, pedig nagy szükség lenne rá. Kiváló példája ez a film annak, hogyan válik a cigányok elleni gyűlölet egyre pusztítóbbá.

Akik elfogadóak, érdeklődőek, akiknek egyértelmű a másik ember iránti tisztelet minden címke nélkül, őket meg sem hallja senki ebben az acsargásban.

Ne feledkezzünk meg egy harmadik csoportról sem. Talán ők vannak a legtöbben. A tájékozatlanok. Akik felülnek minden látszatnak, és a látszatok szándékolt félremagyarázásának, mert igazából semmit nem tudnak a cigányság helyzetéről.

Ezek az emberek kellő információ birtokában elfogadóak lennének.

Csak a megfelelő, higgadt, árnyalt és elfogulatlan tájékoztatás hiányzik hozzá.

Ehhez hiteles, tapasztalt, felkészült és tájékozott emberek szavára lenne szükség.

Van ennek tere?

Ilyen-olyan politikai oldalnak (avagy a sztoriéhségnek) megfelelni akaró médiamunkások meg a politikusok zagyválása  folyik.

Felületes, manipulatív, kártékony. Homályba és káoszba vezet.

Kevesen vannak, akik a hírek mélyebb és elfogulatlan magyarázatára is vállalkoznak. Szerencsére akadnak ilyen orgánumok, de a társadalom széles rétegeihez az ő szavuk nem jut el.

Ez ma a cigányságról szóló diskurzusnak a meghatározója. Egy hír és annak rosszindulatú, gyűlöletkeltő félremagyarázása.

Mindezt kíséri egyre hőbörgőbb indulatokkal a brutál, ostoba gyűlölködés.

Miközben hatalmas elméleti tudású szakemberek és gyakorlati tapasztalattal rendelkező segítők élnek ebben az országban, akik higgadt, megfontolt és tisztán látó értelmezésre képesek.

Elvétve jutnak szóhoz a médiában.

Például Turay Balázs mély és emberi tapasztalatokkal rendelkezik a gyilkosságok helyszínén élők körülményeiről, érzéseiről. Higgadtan, okosan, értelmezve, összeszedetten beszélt az elmúlt évek tapasztalatairól. Bárhol, bármilyen média felületen érdemes az ő véleményének hangot adni.

Nem beszélve arról, hogy a cigányok is szóhoz jussanak, és ne csak szánalmat vagy ijedelmet keltő manipulált vágóképen jelenjenek meg. Mindenki okoskodik, elmélkedik, véglegesen ítélkezik róluk, felettük, miközben senkit nem érdekel, mit gondolnak ők a világról. Pedig éreznek és gondolkodnak.

Turay Balázs fotója

Kegyetlen nehéz küzdelem ez. Meg nem értettség, ellenségeskedés, rosszindulatú agresszív támadások kereszttüzében folyik.

A cigányok félnek és tájékozatlanok a lehetőségeikről. A környezet pedig elutasító, uszító vagy elzárkózóan közömbös velük szemben.

A gyilkosságok után a hozzátartozóknak érdemi támaszt nem tudott adni a szociális intézményrendszer. Pszichológus állítólag mind a mai napig nem jutott el hozzájuk.

A  támadások egyik sebesültjének a teljes bénulás fenyegeti a lábát, miközben megfelelő és gondos orvosi ellátással ez elkerülhető lenne.

Hiába a szociális hálózat, ha a benne dolgozók csak a napi rutinra képesek. Mechanikusan teszik a dolgukat, és ha váratlan helyzetbe kerülnek, nem képesek ehhez alkalmazkodni. Márpedig egy rasszista gyilkosság után kreatív és azonnali segítségre van szükség.

„...igen világos fejjel és eredeti módon kell gondolkodnunk, ha hatni akarunk a körülöttünk lévő világra” – nem győzöm idézni Fredrik Barth ezen mondatát.

Valahogy úgy képzelem el ezt a társadalmat, mint egy nagy teknőt. Az egyik oldalon a hörgő gyűlölködés és agresszió dominál. A másik oldalon az elemző, empirikus tapasztalatokkal alátámasztott józan, higgadt és elfogadó hangnem. Ezt szinte alig hallani.

Középen pedig, a teknőnek hatalmas mélységet adva a felületes információkkal, látszatokkal, sztereotípiákkal megelégedők óriási tömege van. A legijesztőbb ebben a nagy teknőnyi mélységben a tunya közöny. A belenyugvás, érdektelenség, a minden kíváncsiságot nélkülöző mechanikus, igazságnak hitt szabályok követése jellemzi.

Egy társadalom, egy kultúra annál sokkal bonyolultabb és főként változékonyabb, hogy betonelméletek alapján gondolkodjunk róla. Ahhoz, hogy megértsük, nem örökre szóló törvényszerűségeket kell megtanulnunk, hanem a folyamatokra való nyitottságot és az állandó értelmezés képességét.

Mit lehet tenni? Elkeserítő a helyzet. Egy biztos: feladni nem szabad. Koncként nem lehet odadobni a cigányságot az egyre hangosabb gyűlöletnek.

Mit tehet, aki mindezt a közönyt és gyűlölködést nem akarja?

Vitába szállhat, ellenállhat a mégoly erős agressziónak, vállalva az alattomos ütéseket, támadásokat is. Vihet élelmet a nélkülöző cigány településekre, cipelheti a sezlonyt. Ez még kevés, de a semminél mégis több.

Ha hörgő üvöltéssel törnek az amúgy is megalázott cigányságra, akkor én is eléjük állok, hogy védjem őket. Akkor is, ha tisztában vagyok vele, mint egy csikket fognak eltaposni.

Akármennyit is töröm a fejem, mindig egyetlen megoldásra jutok. Az igazi az lenne, ha ennek a mély teknőnek a közönyét és tájékozatlanságát lehetne megtörni. Ha értelmes, józan, elemző, elfogulatlan és elfogadó gondolatok szivárognának be a köztudatba és nem a manipulálható gyűlölködés.

Ehhez szükség van a médiára, óriási hatalom és óriási felelősség, de nem szabad csak tőlük várni a megoldást. A hétköznapokban is ezt kell képviselnünk. 

Kedden szintén a Fugában Klaniczay Gábor és Hankiss Elemér beszélgetett a boszorkány-és eretneküldözésekről, megemlítve ennek 20. századi és jelenkori párhuzamait is.

Ennek komoly lélektana van, válságos helyzetek mindig kitermelik a bűnbakokat. Ezek a csoportok általában a társadalom peremén állnak. Mint a nők, mint a zsidók, mint a cigányok, mint a hatalmi elvárástól eltérően gondolkodók.

Jellemzően mindig áll e gyűlölethullámok mögött egy befolyásoló háttér, ami szellemi gyúanyagát adja az agressziónak. Manipulál és heccel.

Hankiss Elemér megemlítette egyik kutatásának eredményét, mely szerint az emberek meggyőződéssel hiszik, sőt fennen hangoztatják magukról, hogy ők jók. Jószívűek, jóindulatúak, barátságosak, szeretetteljesek, önzetlenek. De az összes többi! Az bezzeg gonosz, alávaló, rosszindulatú, önző, durva lélek.

Hogy is van ez?

Ne mentsük fel magunkat, és ne áltassuk magunkat. Mindenkiben benne van a gonosz és az angyal. A mi felelősségünk, hogy melyiknek adunk teret a lelkünkben. Nem attól leszünk jók, ha ezt állítjuk magunkról. Állandó feladatunk a jó és rossz mérlegelése önmagunkban, a vívódás az ördög és az angyal között. Ehhez azonban előbb fel kell ismerni mindkettőt magunkban.

Hankiss idézte Nietzsche („egy higgadt pasas volt” – tette hozzá) híres mondatát: „Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd.”

Ha sokáig nézünk szembe az agresszióval, akkor fennáll a veszélye, hogy mi is agresszívvé válunk. Ezt mindenáron meg kell akadályozni.

Józanság, elfogulatlan gondolkodás, folyamatos értelmezés. Ez az egyetlen útja, hogy ne az agresszív indulatok vezéreljenek minket. Mert az csak pusztulásba vezet.

Én csak egyetlen dolgot szeretnék elkerülni az életben: ne kelljen gyűlölnöm. A legpusztítóbb veszélyforrása az emberi léleknek.

Ahhoz, hogy a társadalom felnőjön a „másik tehet róla” gyermekded önbecsapásán, ami ráadásul másoknak is árt, még nagyon sokat kell küzdeni.

Ésszel, érvvel és nem agresszív gyűlölködéssel. Ne adjuk át magunkat a szakadék mélységének.

A csütörtöki cigányok elleni gyilkosságokról folytatott beszélgetés végén Matern Éva megemlített egy 2011-es hírt, mely szerint Firenze polgármestere gyásznapot rendelt el két szenegáli bevándorló meggyilkolása miatt. A gyilkosság első hírére tízezer ember tódult ki az utcára tiltakozva a rasszista erőszak ellen.

Hol vagyunk mi ettől?

Jazz a Titicaca-tó országából

Írta: Inkabringa

Bolíviáról sok minden eszünkbe juthat, de a jazz valószínűleg ritkán.

Bár a jazz hazája Amerika, és Bolívia is ezen a kontinensen van, de mégsem azon a fertályán, ahol ez közismert kifejezési eszköz.

La Paz, Bolívia

Pedig La Paz utcáin sétálók is betévedhetnek pici klubokba, ahol a bolíviai jazz egyre virágzóbb ágait-bogait hallani.

Bolíviában 25 éve rendezik meg a Festijazz nemzetközi fesztivált, ahol a világ legnevesebb jazzistái mellett a bolíviai jazz képviselői is színpadra lépnek.

Azt azért ne gondoljuk, hogy Bolívia a jazz Mekkája, de vannak ott is olyanok, akik kicsi klubokban könyökükre dőlve, állukat vakargatva nem átallnak dzsesszt hallgatni. Belefeledkezve, élvezettel.  

Nem tudom, Bolíviában volt-e betiltva a jazz (nálunk igen), de azért ott is, meg itt is vannak, akik szeretik hallgatni ezt a zenetekergést.

Örömforrás, mit tagadjuk.

Tegnap kezdődött az idei Festijazz.

Hallgassunk bele, milyen is ma a jazz Bolíviában.

Kezdjük egy fiatal zongoristával, akit máris a legnagyobbak között tartanak számon.

Diego Ballón Cárdenas ifjú kora ellenére kiforrottan könnyed, virtuóz és érzékeny.

Jó ízű jazz, amit a chilei muzsikustársaival művel.

Az Efecto Mandarina ügyesen evez a populáris és a jazz hangzás között. A végeredmény kellemesen zsongító,  fülbemászó zene.

A bolíviai zenét a dzsesszel fonja össze az Andeswing zenekar. Már a nevük is erre utal. Megjelennek a hagyományos bolíviai és andoki zene hangszerei is: a pánsíp és a charango.

Gondoltuk volna, hogy jazz improvizációra is alkalmasak? Itt belehallgathatunk a bolíviai folkjazzbe.

Végezetül essen szó Jose André Montaño zenéjéről is.

Mi sem bizonyítja jobban valaminek a szárba szökkenését, ha megjelennek a csodagyerekei. A bolíviai jazznek is van már ilyen mesés tehetsége. Hétéves és vak. A zongorának és a jazznek kétség kívüli eljövendő mestere lehet. Ezen a felvételen a virtuóz jazzgitáros Stanley Jordan csodálja őt.

Ide ne gyere!

Írta: Inkabringa

A baj mindig a másikkal van.

Azzal, aki nem úgy néz ki, mint én, nem úgy gondolkodik, nem úgy beszél, mint én, más tetszik neki, másként imádkozik (netán nem is imádkozik), azt eszi-issza, ami nekem eszembe nem jutna, és azt nem hajlandó enni-inni, amit én ínyencségnek tartok.

Felháborítóan, pofátlanul, szemtelenül és makacsul másmilyen, mint én vagyok. Más a bőrszíne, a ruházata, a nyelve, a mozdulatai, az egész fizimiskája elüt az enyémtől meg azoktól, akiket az enyéimnek tartok.

Ez már önmagában is elég ok az idegenkedésre, sőt viszolygásra. Erősítik a félelemmel teljes undort a homályos információk arról, hogy mennyire másféle dolgokat tart értéknek, mennyire másféle a világról való gondolkodása.

Ezek persze nem túlságosan alapos ismeretek, épp csak címszavak, de arra megteszik, hogy ismét deklarálják és vastagon aláhúzzák, hogy a másik más, mint én.

Ezt nem lehet elviselni.

Tessék úgy viselkedni, úgy kinézni, mint én, aki úgy nézek ki, mint az összes többi.

Aki ettől a normától eltér, annak nincs kegyelem. Megértésre ne is számítson.

Úgy meghökkenünk tőle, meg a vele való bármilyen kapcsolattól, hogy menten rettegni és utálni kezdjük.

Annyira más, az kizárt, hogy ne ártson nekünk.

Hallottam egy történetet egy tizenéves lányról, aki születése óta elüt a normától. Nem a mozgásában, inkább a szocializációs képességében korlátozott. Autista. Egy kisváros egyetlen gimnáziumában tanul. Osztálytársai, iskolatársai állandó alázó, zaklató, kegyetlen céltáblájaként.

Tanárai és az iskola vezetése tehetetlen ezzel az értetlen gyűlölettel szemben. A lány retteg, elbújik, majd váratlanul törve-zúzva ráront az őt alázó társaira. Bármilyen megoldást is választ, mindenképp ő marad alul. Szülei pszichológushoz járnak vele, szeretnék, ha befejezhetné a középiskolát. A lány féli és gyűlöli ezt a világot és benne saját magát.
Az osztálytársai nem tudnak mit kezdeni a különbözőségével és ez agressziót vált ki belőlük. 

Az iskola sajnos alkalmatlan a differenciák kezelésére vagy bármiféle kiegyenlítésére. Sosem volt erre alkalmas. Elsősorban nem ezért találták ki. Az iskola a társadalmi szocializáció eszköze, így elsődleges feladata a normák megtanítása. Egyes tanárok figyelemmel lehetnek a különbözőségek kalibrálására, de ez egyéni (és sajnos egyedi) elkötelezettség részükről. Ismerek olyanokat, akik erre is hajlandóak.

Ahhoz, hogy ne váljunk gyűlölködővé, a tőlünk elütővel szemben ellenségessé, világra nyitott szülők és pedagógusok kellenek. Elfogadó, kommunikatív felnőtt környezet.  

Az utasításokon, szabályokon és merev rendszereken alapuló nevelésben részesülőknek sokkal nehezebb a sokféleség elfogadása. Az ilyen típusú nevelés egyértelmű határokat, de erős korlátokat is ad.

Nádas Péter szerint „egyetlen istene a saját normarendszere. Biflázott tudásuk alapján felkent papok és biflázási képességeik alapján kiválasztott lélekidomárok persze nem a szépség tengeréhez, hanem a kilátástalanság sivatagába vezetnek. És ott hagynak magamra.” (Az égi és földi szerelemről)

Az újságok zengték egész nyáron a Vámosszabadiban kialakult feszült helyzetet, ahova egyik napról a másikra, előzetes egyeztetés nélkül menekülttábort telepítettek. A helyiek felháborodva tiltakoztak. Váratlanul érte őket a menekültek érkezése és féltek a következményektől: bűnözés, közbiztonság megrendülése, rendzavarás. Egyáltalán: az Idegen jelenléte.

A döntéshozói csitítgatás csak olajat öntött a tűzre. Az illetékesek megnyugtatásul közölték, hogy a fokozott rendőri jelenlét és a menekülttábor gondos körülkerítése megóvja a helybelieket az esetleges atrocitásoktól.

Megjegyzem, az ilyen „megnyugtatástól” még az is gyanakodni kezd, hogy valami veszély fenyeget, aki amúgy nem tette volna…

Mivel a másik felet, a menekülteket nem kérdezte meg senki, így nem tudjuk, ők éreznek-e félelemmel teljes ellenszenvet konkrétan Vámosszabadi lakosai iránt. Vélhetően nem ez volt a legnagyobb problémájuk, amivel meg kellett küzdeniük, amikor nekivágtak a világnak.

Véleményük azért nekik is van az ország menekültekkel való bánásmódjáról. Értelmes, tanult, sokat látott, kegyetlen dolgokat megélt emberek.

Nem oly régi hír, hogy Szilvásvárad lakosai tiltakoztak negyven fogyatékos lakóotthonokba költöztetése ellen. Indoklásuk szerint a fogyatékosok jelenléte elriasztja a turistákat. Aláírásgyűjtésbe kezdtek, és tiltakozó levelet küldtek a polgármesternek, miszerint „Szilvásvárad múltja, jelen, jövője (…) veszélybe kerül, nem beszélve a település eddig kialakított képéről, az image-ról, közbiztonságáról és a telkek leértékelődéséről.”

Ez a végromlás pedig negyven fogyatékos ember érkezése miatt fog bekövetkezni.

Nyilvánvalóan mindenki érzi, hogy Vámosszabadi és Szilvásvárad lakóinak félelmei erősen túlzottak és hisztérikusak. Nyilván sokakat fel is háborítottak ezek a hírek.

Egyértelmű, hogy ezen települések lakosai nem extrém módon gonoszak, korlátoltak vagy gyalázatosan gyűlölködők.

Megijedtek az Idegentől, ami váratlanul és előkészítetlenül megjelent a küszöbükön.

Alapvető tendencia, hogy mindent, ami a normától eltér, el kell dugni és veszélyforrásként tekinteni rá.

Ezért kell eltűnniük bármi áron a fővárosból a hajléktalanoknak (ami nem azt jelenti, hogy hajlékuk lesz, csak annyit, hogy nem lesznek szem előtt).

Ezért kell a családjuktól és a világtól elzárt intézményekben tartani a fogyatékosokat és idős embereket (erről a TASZ is jelentett).

Ezért kell félni a halállal és elmúlással való szembesüléstől, hiszen mindenki örökké fiatal, boldog és gondtalan akar lenni. De ami még ennél is fontosabb, hogy mások annak lássák.

Sterilizált boldogság ez. Nem is nevezném boldogságnak, csak a problémák szőnyeg alá söprésének.

A cigányokkal szembeni olthatatlan és lassan a magasabb társadalmi kategóriába soroláshoz szükséges ellenszenv nemcsak nálunk, hanem sok más európai országban is érzékelhető. Gondoljunk csak a legutóbbi csehországi feltüzelt, indulatos cigányellenes tüntetésre.

A világra való nyitottság képessége, a kíváncsiság mindenkiben megvan, minden kisgyerek elfogulatlan tekintettel néz a világra.

A szocializáció, a társadalmi normák ezt az elfogulatlanságot már korlátozzák, némely embereket egyenesen korlátolttá tesznek.

Ugyanakkor azt is be kell látnunk, hogy önmagunk világba való elhelyezése óhatatlanul ráébreszt minket, hogy tőlünk egészen eltérő kinézetű és értékrendű emberek is élnek. Ez a tapasztalás pedig gyakran ijesztő. Nem szégyen az. Az Idegen mindig félelmet kelt először.

Gondoljunk csak bele, hogy az amazóniai indiánok mennyire megrémültek, amikor a misszionáriusok egy láthatóan fájdalomtól elgyötört embert mutattak nekik keresztre feszítve. Az indiánok meg voltak róla győződve, hogy kannibálokkal találkoztak.

Ahogy természetesen az európaiak is számos afrikai, amerikai és egyéb földrészen talált bennszülöttről hitték ugyanezt.

Kölcsönösen a barbár kategóriába sorolták egymást.

Természet adta módon vagyunk tehát kíváncsiak, és ugyanakkor az Idegentől tartózkodóak. Ahhoz, hogy ez a két tulajdonságunk kiegyenlítse egymást és se nekünk, se másnak ne ártson, egyetlen dologra van szükségünk: tudásra.

Információra, tájékoztatásra, az esetleges félelmeknek vagy ellenérzéseknek az oldására. Ismereteket kell szereznünk a mindenkori és éppen aktuális Idegenről.

Az elfogulatlan kíváncsiság és az Idegentől való félelem között a híd az értelmünk lesz.

Ezt az értelmet természetesen lehet az agresszív korlátoltság és az elfogadó nyitottság között hangolni.

A tudatlanság, az információhiány, a félreinformáltság csak korlátoltsághoz vezethet. Bezárulunk saját világunkba.

Az európai fehér ember az elmúlt évszázadok alatt megszokta a világ ura és ítélőbírája szerepét. Az emberek közötti egyenlőség eszméje csak az utóbbi évtizedek ideája és nem hódította meg mindenki szívét azonnal.

Amikor a nagy fehér ember megjelent Amerika vagy Afrika partjain, az őslakosoknak nem volt lehetőségük, hogy tiltakozó felvonulást és aláírásgyűjtést szervezzenek ellenük, pedig csöppet sem volt kedvükre való a fehér ember ténykedése.

(Érdekes olvasmány e témakörben Urs Bitterli „Vadak” és „civilizáltak” című könyve.)

Talán oda kellene visszamenni, hogy ezek az idegenfóbiák és übermensch képzetek oldódjanak.

De ne hibáztassuk az újkor emberét mindenért. Sok jót adtak ők a világnak.

A bajok már előbb kezdődtek. Talán azzal, amikor lejöttünk a fáról.

Megoldás lehetne, hogy visszamászunk, hiszen fa még van. Annyi azonban már nincs, hogy mindenkinek jusson, úgyhogy a lent maradtakat a fára kapaszkodók folyamatosan rugdosni fogják, nehogy eszükbe jusson feljebb mászni.

Így aztán kezdődne minden elölről.

Akárhogy is nézzük, nincs más megoldásunk, az értelmünkre kell hagyatkozni.

Legyűrve a félelmünket és a lustaságunkat, ismereteket és tudást kell szerezni az Idegenről. Nem is hinnénk, mennyi mindent megtudunk közben magunkról.