Wim Wenders feltámadása

Írta: BikassyGergely

Patetikus cím, de vállalom. Wim Wenders a hetvenes évek filmművészetének nagy alakja volt. Csak volt? Ma múlt időben. Azon töprengek, hogy mikor is került e nagy tehetség múlt időbe... Legismertebb filmje bizonyára Berlin felett az ég, meg talán a Párizs, Texas, sőt azokban a sikeres években rengeteg díjat kapott, és a közönség is figyelemmel kísérte. Én legtöbbre becsültem A dolgok állása fekete pesszimizmusát, és a Lisszaboni történet fényárnyékos derűlátását. A dolgok állása hőse egy kétségbeesetten tehetséges filmrendező, aki nem akar színesben forgatni, és aki semmire nem tartja a fordulatos cselekményt. A portugál tengerparton forgat, más nem biztos, hogy itt is látná a szürkét meg s feketét, ő csak ezt látja. Dacol a dühöngő producerekkel, mire valaki (a producerek?) lelövetik, ott, a sivatagos tengerparton. (A film főalakját, persze nem magát Wenderst, de a brutális vég nyitott értelmű...) 

A dolgok állása (1982)

A Párizs, Texas azután végig a sivatagban játszódik, az is a kétségbeesés háromszázhatvanadik fokán, de legalább színesben, és van benne megátkozott szerelem, meg híres fiatal színésznő. Hiába: ez is inkább csak a fesztiváldíjakat hozta, a közönség kezdett elfordulni tőle. Wenders nagy európai utas és világutazó volt, s ez nem a magánéletére, hanem a filmjeire vonatkozik. Alice a városokban, németországi vándorlások, A világ végéig: európai és világvándorlások. Nem sorolom számos, sőt rengeteg alkotásának címét, a legtöbb mára csak filmtörténeti adat. 

Wenders szinte minden filmje két és fél, inkább három órás. Amit azonban az amerikai és világközönség nemcsak elfogad, hanem el is vár például Scorsese esetében, az sokaknak unalmassá, majdnem nézhetetlenné tette a lassúság makacs mozibajnokát. Miként a poducerek, a közönség is cselekményt, fordulatos történetet akar látni, akár hosszasan elbeszélve, de Wenders ebben hajthatatlan volt. A blogunkban pár éve írtam már Wendersről, dühösen kommentálva egy szörnyű hollywoodi tömegfilm világsztárjainak velőtrázóan gyenge játékát. Ez a rossz giccs ugyanis a Berlin felett az ég alapmotívumait használta, de még tisztességes remake-nek sem mondható. Tisztességtelen remake? Annak már igen. Talán nem annyira a buta hollywoodi tömeggiccs (mely „intellektuális” akart lenn), nem is az, hanem a Port.hu kommentárjai bőszítettek fel: egyik hozzászóló sem említette Wenderst, vagy a Berlin felett az ég-et: elfújhatatlan gyanúm, hogy nem is látták. 

Berlin felett az ég (1987)

Halkan megjegyzem, hogy én nem is azt tartom Wenders fő remekművének, hanem a giccsmentes Dolgok állását, mely szerintem például Tarr Bélára is meghatározóan nagy hatást tett... Vagy inkább a Lissszaboni történet, két kiváló német színésszel: az is vallomás a filmművészet lehetőségeiről, meg persze Lisszabon varázsáról. 

Lisszaboni történet (1994)

Wenders új japán filmjében (Tökéletes napok) a főszereplő bemegy egy lerobbant kis tokiói könyvtárba és Patricia Highsmith-ről beszélget fél percig a kölcsönzővel. Hát persze, hiszen Wenders valaha filmre vitte a lélektani bűnregény nagy írójának egyik könyvét Az amerikai barát címmel. (Jó és szellemes bűnfilm, méltó Highsmith-hez.) 

Az utóbbi tizenöt-húsz évben aztán szinte csak félresikerült, üres, erőlködő filmet készített. A modern filmművészet egyik nagy alakja önsorsrontó buzgalommal iratkozott ki magából a filmművészetből, hiszen, mondhatnánk keserű tréfával, régi főműveivel úgyis azt sugallta, hogy a „hetedik művészetnek” vége, a celluloid feltámaszthatatlanul halott.

 És lám most Wenders előállt egy csodálatos kis remekművel. Egyetlen szereplője van, a percekre feltűnő többiek kiegészítő színek és árnyak. Ez az ötven körüli férfi a „Tokyo Toilette” jelvényét és munkaruháját viselő magányos és hallgatag ember. Vécéket tisztít, nem undorral, de csendes szaktudással. Egyedül él, régi amerikai popzenét hallgat útközben, és sok könyvet olvas. A munkahelyéhez közeli nagy fát szeretettel fényképezi. Olyan, mintha megbékélt volna a világgal. Hogy viharos fiatalkora lehetett jómódú családban, azt csak sejthetjük. Nagy konfliktus kiáltó csendje van itt eltemetve. Sem a férfi, sem a rendező nem skarja elmesélni. 

Wenders, híven önmaga igazi ars poetikájához, most sem izgalmas történetet mesél. Állapotrajz, mikrorajz, életmetszetek tusrajza, kereshetjük a kifejezéseket. A filmnek tökéletes belső ritmusa van. Talán a japán film egyik klasszikusa, Ozu tudta ezt megeleveníteni vagy nyolcvan éve. Wenders most, nagyon hosszú tévutak és sikertelenség után rátalált önmagára. Kevés ilyen művészi feltámadást ismerek. Kellett ehhez a főszerepet játszó színész (Koyi Yakusho) arca és hallgatása is. Ha valaki, ő jogosan kapta filmfesztiválok díjait. 

Utóhang: most értesültem, hogy Wenders Budapestre jön, az Uránia moziban lesz díszvetítése, Enyedi Ildikó fogja a vászon elé kísérni. Üres, buta, hamis mozirendezvények után végre egy szép ünnep.