A derék emberek ünnepe

Írta: Inkabringa

Magyarország egyik legszebb bringaútja a Dunakanyarban van. Számtalanszor végigkerekeztem már rajta. Maga az út persze számos kívánnivalót hagy maga után (hol sár-, hol portenger szórakoztat), de a vén Duna látványa mindenért kárpótol.

Pár éve augusztus 20. körül épp arra bringáztam. Gyönyörű nyári nap volt. A Duna-part egyik kies pontján a bringaút egy pikniken vezetett át. Zavarba ejtő élmény volt. Kétezer-tizenakárhányat írtunk a naptárban, de itt, ezen a dunakanyari plázson úgy éreztem magam, mintha beletekertem volna egy időgépbe.

Strandszéken és hokedlin ültek atlétás, otthonkás meg fürdőruhás nők és férfiak, sorsukkal elégedetten, sörrel és fasírttal a kezükben. Egy hangszóróból az 1960-as években divatos táncdalok szóltak original változatban. Talán filmforgatás? Teljesen elhűltem. Ötven évvel ezelőtt is épp ilyen lehetett, számos filmet láttam erről a korszakról. Állítom, még a ruháik is korabeliek voltak. Erre mondják, hogy „békebeli”, de én inkább gyorsan eltekertem onnan. A hatvanas évek a társadalmi amnézia jegyében telt. Nem tudni és nem akarni tudni semmiről - a túlélés érdekében.

Sára Sándor: Holnap lesz fácán (1974)

Azért jutott ez eszembe, mert közeledik augusztus 20., ami nemzeti ünnepünk. Szabadnap jár ezért, idén például négy teljes napig ünnepelheti a magyar nép.

Kérdésem, hogy mit ünnepel? Gyerekkorom óta ezt firtatom. Minek van ez az ünnepnap?

Persze mindig kaptam valamilyen magyarázatot a történelemórán meg a hírekből: az alkotmány ünnepe, az új kenyér ünnepe, az államalapítás ünnepe, Szent István ünnepe. Egyik sem volt meggyőző. Mostanra eljutottam addig, hogy egyszerű társadalomlélektani oka van, mert akár szocialista, akár keresztény ország épül itt, az aktuális hatalomgyakorlók nem merik eltörölni a nyári fizetett munkaszüneti napot. Más okát nem találtam soha. Ilyenkor még süt a nap, a dolgozó/keresztény stb. nép egy kicsit lazít, sörözik, bográcsozik, füvet nyír, befőz, strandol. Ezt jól is teszi. Ezen kívül kap országszerte tűzijátékot, vízi és légi parádét, lovas bemutatót meg kézműves vásárt, és így a karácsonyi szünetig már elvan. Ebben sincs, úgy önmagában, semmi kivetnivaló. Kellenek a közösségi élmények. Más kérdés, hogy ez az-e. Valahogy hamis az egész. Mindig is az volt.
Gombrowicz nyomán mondhatjuk, hogy a mindenkori - és e honban mindig mindenható - hatalom birtokosai ilyenkor "integetésben részesítik a népet". Érje be ennyivel. Beérjük.

Az egyetlen valódi és mindenki számára elfogadható ünnep augusztus 20-án az István-nap. Ez legalább személyes, lélektől-lélekig tartó ünnep. Emberek százezrei élnek még ezen a néven, közülük nagyon sokan épp augusztus 20-án ünneplik névnapjukat.

András Ferenc: Veri az ördög a feleségét (1977)

S ha már végre megvan a valós társadalmi helye ennek az ünnepnapnak, akkor emlékezzünk meg arról is, hogy ötven évvel ezelőtt, 1969-ben jelent meg Örkény István drámája, a Pisti a vérzivatarban. Nem a főműve, de mégis része az életműnek. Groteszk dráma. Főszereplője Pisti, a mindenkori magyar ember (mi mind e honban), aki a 20. századi történelem viharaiban él-hal és feltámad, aki áldozat, hős és hóhér egy személyben. Vagyontárgyak, pozíciók, társadalmi kapcsolatok határozzák meg. Ő maga csak egy vákuum, nincs is, személytelen, bármivé átalakul, attól függően, hogy épp milyen rezsim ül a nyakára.

Rizi, a darab groteszk divina machinája mondja Pistinek: „Magának csak szerepei voltak, amiket ráosztottak magára. És ha most, még egyszer, utoljára, felkínálnám a választás jogát?”

Mi lenne, ha a közelgő, teljesen üres nemzeti ünnepünkön Rizi kérdésén elgondolkodnánk? Egyáltalán, ha gondolkodnánk. Bár az igazsághoz hozzátartozik, ez is a Pisti-ben hangzik el: „- Én ezen úgy elgondolkodtam. - Mire való az, mondja? Nem tesz vele jót senkinek.”
Meg annak is igaza van, aki azt mondja, rossz belegondolni, ami itt van.

Pisti a vérzivatarban (Pesti Színház, 1979)

Az bizonyos, hogy a „telek, autó, téli szalámi, van kit utálni” életstratégia régi túlélési technikája a magyar embernek. Mi mást lehetne tenni? Nincs hova bújni. Ennek legalább látszatja van. A társadalmi aktivitás, együttműködés és felelősségvállalás pedig nem, vagy alig ismert tartomány még e honban. Ezt a tudást mindig hét lakattal zárták el előlünk. Majd... mondja az egyszeri optimista.

Ugyanakkor Nádas Péter mondatai is eszembe jutnak: „Élni tanítani a felnövekvő generációt vagy túlélésre nevelni, ez két teljesen különböző felfogás. Akit túlélésre szocializálnak, később is csak nagy megpróbáltatások árán tud kibújni szolgasága bábjából.”

Az eddigi nemzedékeket csak túlélni tanították. Meg is látszik az országon.

Azonban vannak dolgok, amit nem tanítottak soha ebben a honban. Illetve kis műhelyekben igen, de azok már mind felszámolás alatt vannak. Ezek olyasmik, mint a kooperáció, kritikus gondolkodás, vitakultúra, asszertivitás, tudásvágy, a provincializmusból és belterjességből kitörés igénye, nyitottság a sokszempontúságra és sokféleségre, társadalmi felelősségvállalás, empátia és szolidaritás. Ezekre nem tanították meg ezt a serény népet: sem az elitjét, sem a peremre szorítottjait. És a most felnövekvő generációknak sincs rá semmi esélye.
Mit hagyunk majd örökül az utókornak? Hát ezt meg a műanyagot. 

Talán felháborító, de augusztus 20., e kiüresedett és értelmetlen nemzeti ünnep előtt ilyesmik jutnak eszembe.

Mindezek tetejébe nyár van, az élet szép és élni jó. Ez az igazi paradoxon.

Kapcsolódó írás:
Veri az ördög a feleségét