Csukás István művei óvodáskorom óta kísértek engem, ahogy mindenki
mást is e honban. Gyerekként Mirr-Murr, Oriza Triznyák, Pom-Pom, Gombóc
Artúr, Süsü, a Keménykalap és krumpliorr Bagamérije, és még sok más mesehőse,
felnőttként pedig a versei, amelyek a felnőtt vagy felnőni vágyó lélek mélyeibe vezettek.
Egyszóval Csukás István egész életemben volt nekem. Volt nekünk. Őt
mindenki szerette.
 |
| Csukás István (1936-2020) |
Most mégsem a műveiről írok, hanem egy személyes találkozásunkról.
Pályakezdőként Budapest egyik nehéz sorsú lakótelepén lettem kultúraszervező. Magam
választottam ezt a társadalmi „mélyfúrást”, eltökélt idealizmussal, ha ez annak számít. Természetesen
semmi pénzünk nem volt, ötlettel pótoltuk a szűkösnek is csak jóindulattal
mondható költségvetést. Az itt szerzett élményeimről már többször írtam a
blogban, legutóbb Gross Arnold halála kapcsán idéztem fel egy rendhagyó
kiállítás történetét (ITT).
A lakótelepen több általános iskola működött. Nagy különbség nem volt
közöttük. Jobbára hátrányos helyzetű, nehéz anyagi körülmények között élő, kallódva
felnövő gyerekek jártak ezekbe az iskolákba, olyan családokból, ahol a tudás és
a kultúra nemhogy megbecsült lett volna, de feleslegesnek minősült. Mivel a
közösségi intézménynek volt egy ún. színházterme (kicsi színpaddal és székekkel),
gyermekszínházi előadásokra is hozzánk hozták az iskolás gyerekeket. Maradjunk annyiban,
hogy a társulatok hullámzó színvonalon játszottak, amire a gyerekek hullámzó
színvonalon reagáltak. Ha nem kötötte le őket az előadás, beszélgettek,
nevetgéltek, felálltak a helyükről, csipkedték, piszkálták egymást. Állandó
volt a hangzavar. A kísérőtanárok katonai kiképzőként vagy inkább kápóként
viselkedtek, pisszegtek, hangosan rájuk szóltak, fenyegetőztek, visszanyomták a
rakoncátlan gyerekeket a székbe és fojtott hangon, egészen közel az arcukhoz,
leteremtették, vagy grabancon fogva kivezették őket. Nézni sem szerettem ezt,
ráadásul teljesen hatástalan volt a szigoruk. A tanárok azt mondták, ezekkel a
gyerekekkel másként nem lehet bánni. Látszott rajtuk, hogy belefáradtak már a
küzdelembe.
Egyszer aztán mesemondó versenyt rendeztünk az iskolák között, ami
később hagyománnyá vált. Ezt is némi ellenkezés és pesszimizmus kísérte, de
végül a tanárok belelendültek, és a gyerekek is, megszerveztük a zsűrit, a
díjakat összekalapoztuk, és a verseny meglepően jó színvonalon lezajlott. Kiderült,
hogy ezeknek a gyerekeknek van érzékük a szép szavakhoz, csak eléjük kell
hozni.
Érthető módon, amikor előálltam egy rendhagyó irodalomóra ötletével, a
pedagógusok kétségbeesve tiltakoztak. Ha egy színtársulat nem köti le ezeket a
haszontalanokat, miből gondolom, hogy ha egyetlen hervadt író áll előttük, nem
fogják azonnal szétszedni? Én meg azt mondtam, ha a mesék ennyire el tudták
őket bűvölni, akkor egy meseíróra is kíváncsiak lesznek. Bevetettem szervezőtársaimnak
Csukás István nevét, ugyanis nagyon sok gyerek választotta az ő meséit a versenyen.
Lehurrogtak a többiek. Csak nem képzeled, hogy idejönne? Meg sem tudnánk fizetni,
olyan magas lehet a gázsija. Szó se róla, ez nekem is eszembe jutott.
Úgy gondoltam, ha megkérdezem, attól még nem dől össze a világ. Felhívtam,
elmondtam honnan keresem és miért, felkészülve, hogy udvarias elutasításban
lesz részem, vagy olyan összeget mond, amit még sosem írtunk le a kis kulturális
kompániánkban. Meglepetésemre ő azonnal igent mondott, a gázsit pedig, amire
elcsukló hangon rákérdeztem, annyival elintézte, „beszéljék meg, és amilyen
összeget mond, én elfogadom”. Ez gavalléros volt, de ugyanakkor óriási terhet
rakott a vállunkra. Csukás István eljön a kopott panelrengeteg gyerkőceihez.
Hurrá! Ránk bízza, mennyit fizetünk. Hurrá! Vagy nem? Mert akkor most legyünk
kicsinyesek és spóroljunk rajta, vagy dobjuk oda minden pénzünket, hogy érezze,
mennyire megbecsüljük? Sok vívódás, osztás-szorzás után kifundáltunk egy nagyjából méltányos
összeget, és kifizetjük a taxiszámláját is. Megint
felhívtam, az összegre rábólintott, és onnantól inkább a gyerekekről meg rólunk,
szervezőkről kérdezgetett. A gyerekekről annyit mondtam, hogy többnyire nehéz sorsúak,
nagyon kevés kulturális impulzushoz jutnak, és ehhez képest mégis csodálatos
mesemondók. A magatartásbeli anomáliákról nem tettem említést. Ha kiváló
mesemondók, akkor ezzel nem járatom le őket.
Eljött a nap, a színházterem megtelt gyerekekkel, akik akkor már
tudták, hogy Csukás István jön el hozzájuk. Határozottan izgatottak és
kíváncsiak voltak. Ettől még zajongtak, kiabáltak, csipkelődtek és fészkelődtek
az író bácsira várva. A tanáraik a sorok szélén szigorú szemmel, ugrásra készen
pásztázták a terepet, hogy azonnal közbeavatkozhassanak, ha rendbontást látnak.
Minden olyan volt, mint szokott, egészen addig, amíg meg nem érkezett Csukás István.
Hozta a taxi, amit érte küldtünk. Csupa mosoly volt a szeme.
Belépett a terembe. A gyerekek mocorogtak, izgatottak lettek. Még nem
lehetett tudni, hogy merre fordul a szimpátiájuk. Csukás István megállt
előttük. Mosolygott a szeme. Megköszönte a meghívást, elmondta, milyen örömmel
hallotta, hogy kiváló mesemondók vannak közöttük. Aztán elkezdett mesélni a
saját gyerekkoráról, életéről, íróvá válásáról, a mesehőseiről, a mesék
világáról. Mesét nem is olvasott fel, ezzel nem töltötte az időt. Egy szál
egymaga állt ott a sok rakoncátlan gyerek előtt. A gyerekek pedig mentek utána.
Elbűvölten hallgatták. Kezükbe hajtották a fejüket, vagy a karfára dőltek a figyelem
közben, akadt, aki felállt egy pillanatra, de csak hogy maga alá húzza a lábát.
Érdeklődő figyelemmel, csillogó szemmel hallgatták. Ha kérdezett, minden gyerek
nyújtotta a kezét, hogy válaszolhasson, ha ők kérdezhettek, dőltek belőlük az
okos felvetések. A tanárok kezdetben a szokott fegyelmező feszültségben ültek,
aztán ők is átadták magukat a meseórának. És én is.
Csukás István kedves volt, közvetlen, barátságos és mosolygós. Vicces
és okos dolgokról mesélt. Elbűvölte ezeket a rendbontónak kikiáltott
gyerekeket. Nem tudom, hogy csinálta, mert látszólag nem csinált semmi különöset, de más, egyedül, öt percig nem tudta volna lekötni ezeket a gyerekeket.
Az előadás elhúzódott, annyira belemerültek a beszélgetésbe. Senki nem
bánta. Ő a legkevésbé. Utána odajött hozzám. Mosolygott a szeme. Azt mondta, ha
kifizettük a taxit, megköszöni, de a honoráriumáról lemond. Minden
várakozása fölött volt ez a délután. Érdeklődő, nyitott, eleven eszű
gyerekekkel találkozott, nagyon élvezetes beszélgetést folytatott velük. Ő
talán többet tanult tőlük, mint ők tőle. Ne köszönjünk semmit, mert köszönettel
ő tartozik. Mégiscsak van értelme annak, hogy író lett. Barátságosan elköszönt,
és amilyen természetességgel jött, olyan természetességgel távozott. Egy
darabka angyaliságot hagyott ott a panelrengetegben.
Ma, a halála napján, eszembe jutott ez a történet. Örök emlék. Mosolygott a szeme.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése