Hangzó harmónia

„Olvass, anélkül sajnos nem lehetsz olvasó, és legyél szabad, mert anélkül se megy. Életre-halálra, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, csak az ember olvas.”

(Esterházy Péter)

Esterházy Péter felolvasása a Termelési-regényből 2004-ben. Hallgassuk Esterházyt. Olvassuk Esterházyt. 

A nyár felhők mögé költözött

Írta: Inkabringa

Nehéz nem összefüggésbe hozni az elmúlt napok fátyolfelhős, könnyen síró nyári egét az utóbbi hetek gyászhíreivel. Nem akartam erről írni, mert tudomásul sem akartam venni, de nem lehet kikerülni. A gazdasági recesszió meg a demokrácia-deficit is gondterhes, de a nagyvonalú életszeretet hiánya kifejezetten lesújtó és fenyegető veszély, ha ezen képességek hordozói eltűnnek a világból.

Esterházy és Somló két teljesen különböző életút, bár mindkettőjüket szerettem, de halálukig eszembe sem jutott volna együtt említeni őket. Mindketten derűsen életszerető emberek voltak. Elvesztésükkel egy időre még a nyár is fátyolfelhőbe burkolózott. Miért a derűs felülemelkedés búcsúzik ettől a világtól? Az életet lehet habzsolni vadul, hedonistán, de biztos, hogy nem ez az életszeretet. Lehet gondokat kerülve, nyugodtan és kilengésektől mentesen leélni, de biztos, hogy ez sem életszeretet. Hogy mi az életszeretet, nem tudom definiálni, valami olyan, ahogyan Esterházy és Somló megélték az utolsó percükig.

Esterházy halála után nem volt kedvem a világ híreihez. Azóta is épp hogy követem, csak a tisztesség kedvéért. A világ anélkül is ijesztő irányba megy, hogy én minden lépéséről tudnék. Amikor Somló haláláról értesültem, végképp feladtam a világot erre a nyárra. Teszem a dolgomat, a szeretteimre sosem tudok ráunni és bringázom bele a nyárba. Ennyi érdekel most a világból. 

Dacoltam, amikor Somló halálát megtudtam. Nem akartam tőle a gyász szavaival búcsúzni. Egyáltalán nem akarok olyanoktól búcsúzni, akikre igazán mondhatjuk, hogy maga volt az életkedv. Még most, a temetése után sem tudok rá másként gondolni. Szükségünk volna még rájuk, itt, ebben a földi világban. Mert most görcsösség és klikkesedés és fanatizmus és kegyetlenség és megvetés és ide-oda csoportosítás és minősítgetés dívik. Azt a látásmódot kellene nagy hirtelen megtalálnunk, ahogy Esterházy nézte a világot, ahogy Somló szerette az életet.

Somló Tamás hangjába valósággal szerelmes voltam. Vagyok, maradok. Három éve, az LGT Aréna-beli koncertje előtt hezitáltam, menjek-e. A Sziget-koncert nyáréji élményét nem akartam egy kedélytelenebb csarnokban lerombolni. Aztán mégis elmentem és megint ugyanúgy, mint addig mindig, a hatásuk alá kerültem. A koncert után újfent megállapítottam, hogy Somló énekhangja után elmennék a világ végére is. Somló mindig ilyen volt. A hangja örökké ilyen marad.

Mondhatom, hogy egyidős vagyok az LGT-vel. Ilyenkor szokás életérzésről meg gyerekkori nosztalgiáról beszélni. Az LGT nekem nem életérzés és nem nosztalgia. Az LGT olyan nekem, mint a népdalok, a mesék, József Attila, Weöres Sándor, Mozart vagy Fellini. Az életem része. A trend meg a műfaj meg egyéb csoportosítások nem érdekeltek sohasem. Minden dalukat fejből tudom. Nem egy bizonyos életkoromhoz kötődnek, ők mindig is voltak az életemben, ahogy a Varázsfuvola.

Az utolsó nagy tabáni koncertek egyikére kölyöklányként vittek el családom nagyfiúi a farmerzsebükben. Mindenki arra figyelt, hogy el ne vesszek a tömegben. Mert hatalmas volt a tömeg és boldog. Én is boldogan hallgattam őket a domboldalban. Mire felnőtt koncertjáróvá váltam, már csak a visszatérő koncertjeik maradtak, a Nyugatiban, a Szigeten vagy az Arénában. Még jó, hogy ezek megadattak.

A BUMM! lemezük borítója (máig az egyik legjobb lemezborítónak tartom) ott virított a bátyám szobájának falán, naponta többször is eltrappoltam alatta a babáimat és macijaimat hurcolva. De már óvodásként is megtorpantam a macihurcolásban, ha Somló hangját meghallottam. Erre a hatásra tisztán emlékszem és azóta sem változott. Ez érzékekre, zsigerekre hat, ahogy a zenének kell. Somló hangja olyan igéző, hogy néha a szöveget is elfelejtem és azt is, hogy hol vagyok. Ennyire csak az ő hangja tudja megzavarni a józan eszemet. Különleges bűvereje van. Volt...

Előfordult, hogy évekig nem hallgattam, eszembe sem jutott Somló Tamás vagy az LGT. Aztán egyszer felbukkantak és megint hallgattam és megint magával ragadott. Az általam megélt kevés számú LGT-koncert közül kimagaslik a 2007-es Sziget-koncertjük. A közönség mámorban úszott, csillagporos gyönyörű nyári este volt, és a zenekar is valami virgonc, boldog felszabadultságban játszotta végig. Olyan volt, mintha elemelkedtünk volna a földtől, vagy mintha a rég elsüllyedt Atlantisz bukkant volna fel.

Egy operaelőadás kapcsán írta egyszer egy szakértő, hogy az a tökéletes énekhang, akinek elhisszük, hogy amit hallunk, nem a végső határa a hangnak, csak egy könnyen átugorható állomás. Felrikkantottam: Ez Somló! Neki elhittem. Úgy áradt belőle a hang, mintha csak mondana valamit, természetesen. Ott volt a hangjában a líra, a kirobbanó energia, a játékos irónia és a drámaiság. Zseniális tehetsége és érzéke volt a színpadhoz és nem csinált belőle nagy ügyet. Egy koncerten hat-nyolcféle hangszeren játszott, közben cirkuszi mutatványokat végzett úgy, mintha ez semmiség lenne. Természetes közege volt a színpad, ahogy az is, hogy ilyen áradó érzéki varázzsal jött belőle az énekhang.

Somló Tamás ilyen volt. Élettel teli, érzékekre és érzésekre ható zenész. Pótolhatatlan az LGT-ben és az egész zenei közegben. Somló Tamás halálával búcsúzom a legérzékibb hangú énekestől és búcsúzom az LGT-koncertektől. A zene velünk marad. A nagyvonalú életszeretetet eztán magunkból és egymásból kell előhoznunk. Különben végleg rossz irányba fordul a világ.

 

Lábjegyzetek – Citátumok 12.

Írta: Inkabringa

A lábjegyzet a főszöveg gondolatmenetét követhetőbbé, állításait árnyaltabbá teszi.

Vannak könyvek, amiknek még a lábjegyzetei is érdekesek, megjegyzésre méltóak. Kihagyni az olvasásukat nagy kár. Ezek a lábjegyzetek olykor meglepő módon önálló entitássá állnak össze bennünk.

A citátumok most lábjegyzetekből következnek.

Az első lábjegyzetet Jan Assmann német vallástörténész könyvéből idézem. A könyv teljes címe: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban.

A lábjegyzet az 'ökumenikus korszak' fogalmának magyarázata, mely Eric Voegelin amerikai filozófus nevéhez fűződik. Ez a lábjegyzet felszabadító tágasságot ad nekünk. Az elmúlt egy-kétszáz év földrajzilag is behatárolt kulturális emlékezetéből (mintha a világ csak azóta és csak itt létezne) egy sok évezredes, az egész emberi kultúrára kiterjedő tudás tágas mezejére vezet. Mintha csak egy szűk, fülledt szobából kilépnénk a határtalan horizontú világba.

„A fogalmat Voegelin (1974) vezette be egy későbbi korszakra, a perzsa birodalomtól a római császárság végéig terjedő időszakra vonatkozóan¹. Az „oikumené”-fogalom tekintetében a közös birodalom politikai egységének nincs döntő jelentősége, Sokkal lényegesebb az a tudat, hogy a sajáton kívül más rendek is léteznek, és hogy a nyelvek, szokások és törvények különbözősége ellenére valamennyi rend és nép – a kultúraközi megértés képességével felruházva – egyetlen közös világban él. Így születik meg a „lakott föld” mint közös, noha policentrikus történelmi elképzelés.”

1) A lábjegyzet lábjegyzete: a nevezett korszak nagyjából egy ezredévet foglal magába (i. e. 6. század – i. sz. 6. század). Ez nem csekély emberi tapasztalat.

A második lábjegyzetet korábban már egy bejegyzés végén idéztem, de érdemes újfent, kiemeltebb környezetben is idecitálni. A lábjegyzet Hankiss Elemér Az emberi kaland című könyvében olvasható.

„Az a gondolat, hogy a nemet mondás képessége alapvető jellemvonása az embernek, már sokszor megfogalmazódott. Hadd idézzem itt csak Erich Frommnak azt a híres megjegyzését, amely szerint az emberiségnek mint gondolkodó lényeknek a története az „engedetlenségnek” egy aktusával kezdődött [arra utal itt, hogy Éva és Ádám nem engedelmeskedett annak a parancsnak, hogy nem ehetnek a tudás fájának gyümölcséből], és nem lehetetlen, hogy az „engedelmességnek” egy aktusával fejeződik majd be [arra utal itt, hogy az emberiség esetleg enged majd a totalitarizmus csábításának].”

Végezetül egy egyedülálló iróniájú lábjegyzet Esterházy Péter Termelési-regényéből.

„... a legfőbb volna: belátni azt, hogy minden tény már elmélet... Mit sem kell a jelenségek mögött keresnünk; ezek magukban véve a tanulságot jelentik.”

Véletlen diktálta mondatok

Írta: bikassygergel

Nyár közepe van, de a tegnapi éjszaka szomorúan hasonlít a télmélyponti éjszakákhoz. Dörögjön minden csillag nappal, éjszaka a csend verjen tanyát. 

Nyármélypont egyáltalán nem kell, és ha mégis van, mint tegnap éjjel, akkor átkozzuk el. Nyármélypontkor még a legjobb fagylaltozókban is érezni a citrompótló ízét, mégis sokan fogyasztják igazi citromfagylaltként. Édeskés példamondatokkal büntetném őket. Burkus, hozzám! Nincs már Burkus nevű kutya az egész országban. 

Umberto Eco irodalmi esszéit olvasom: akkor jó, amikor saját módszeréről ír. Azt mondja, igazából nem bízta magát meg a szövegét soha a szövegszerkesztőre, a teljes véletlent nem szereti. Lehet, hogy fél tőle. A véletlent trükkösen alkalmazza írásaiban, mintha nem is volna véletlen egyik mondata sem. Néhány könyvét szeretem, de a Tegnap szigetét nem szeretem. Erőltetett a humora. Vagy csak az bosszant, hogy óceániai nyáron játszódik egy hajón, és én már sohasem fogok óceániai hajón nyáron játszódni? Mit szólt volna a hatalmas termetű író-tudós (nem szeretem a nagytermetű embereket), mit szólt volna, ha rábukkan az interneten a "Véletlen generálta mondatok" nevű francia honlapra. Napok óta csemegézem. Fejedelmi csemege, de amíg meg nem fejtem, nem árulom el, hol található. Ha megfejtem, már nem fog érdekelni, akkor elárulom. Mint egy irodalmi utazó, téli éjszakán...

Utóhatás – Öt Esterházy-mondatról

Írta: Inkabringa

Nyaralásból értem haza tegnap este. Egy hétig távol az internettől, csak a szeretett arcokra figyeltem. A „külvilágban” maradott szeretteim egyetlen hírt mondtak el nekem: Esterházy halálát. Hazaúton néztem a szakadozó kormos, csatakos felhőket. Biztos voltam benne, a világban ezen a héten is gyűlölködtek az emberek. Apám mondogatta: „Gyűlölni a hülye is tud. Találj mindig más megoldást.” Apámat a rák miatt vesztettem el. A rák az egyetlen személyes ellenségem, mondhatnám. De mivel jobb nekem, ha gyűlölöm? Esterházy Pétert is a rák miatt vesztettük el. Ő sem gyűlölködött, bár kegyetlenül megszenvedte ezt a betegséget, elvette az életét is. Pedig Esterházy szeretett élni és szépen tudott élni. Azt érzem most, amit a szeretteink halálakor érzünk. Hogyan lehet, hogy minden megy tovább, amikor valaki már nem él, akinek még élnie kellene? A gyász először ilyen, nem tudunk lépni a világgal, csak állunk dermedten egy helyben.

Esterházy mondatai közül jó néhány bevésődött, mint egy verssor. Útközben hazafelé eszembe jutott öt mondata. Ezekben szinte minden benne van. Szinte. A mindent magával vitte. Amit hátra hagyott nekünk, azt kell becsülettel megőriznünk.

„A korszerűség nem a korral való föltétlen azonosulást jelenti; benne-gyökerezést jelent, de nem gazsulálást.”

Nagyon fontos embert vesztettünk el, aki sokat tett azért, hogy átlépjen ez az ország a modernségbe. Nyelvben, kultúrában, gondolkodásmódban. Mert a modernség nem a naprakész appokból áll. A 21. században élni korszerűtlenül gondolkodva, ha mégoly technokratán is, legalább olyan veszélyes anakronizmus, mint tomboló viharban a szakadék mellett táncolni. Esterházytól a modernséget tanulhattuk meg. Nem a divatos trendeket és technikai vívmányokat, ó nem, a modernség nem csak ennyi. (Ad absurdum Esterházy szerette a kézírást.) A modernség egy világlátás, nyitottság, iránytű, amivel tájékozódni tudunk a nem ismert jövő felé. (A másik Péter, Nádas is ilyen író. Ő még írjon, éljen, legyen nekünk, legyen velünk.)

„Egyik lábuk itt, másik ott, a szövegösszefüggések jönnek-mennek.”

A Könyvhetet Esterházy nyitotta meg. Súlyos betegen. Akik ott voltak, a könnyeikkel küzdve nevettek Esterházy vigasztaló ironikus mondatain. Nem panaszkodott, pedig lett volna oka a panaszra. Tudniillik haldoklott. De ő inkább vigasztalt és vigasztalódott. Hisz itt vannak a könyvek...

Esterházy legnagyobb csodája, hogy a magyar nyelvet, ami szép és nehéz és sok korszakú és sokféle módon használható, átmentette a következő századokba. Megújította, felrázta, átformálta, mint egy szebb napokat látott díszes vánkost, ami így a legfuturisztikusabb környezetben is jól mutat. Játszott a nyelvvel bravúrosan.

„Soha semmi nem múlik el, semmin nem vagyunk sose túl, semmit nem lehet kikerülni, semmi fontosat, semmi nem formai kérdés, minthogy minden az; a megváltás sosem valamiféle megoldás.”

Esterházy úgy írt, mintha játszott volna, egyik szavát a másikba öltötte, egyik utalását a másikba bújtatta. Esterházy olvasásához gyermeki virgoncság és nyitottság szükségeltetik, de fel is kell nőni hozzá. Esterházy mondatai ínyencségek. Lassan ízlelgetjük, visszalépünk egy-egy szóra, mondatra, feljegyezzük, visszalapozunk, megint elolvassuk. Aztán újra és újra. Beleszédülünk a nyelv határtalanságába. Magával ragad a fonémák és morfémák, a nyelvtani szabályok és szókincs-határok ilyetén pimasz eredetiségű átrendezése. Esterházy játékos modern apostola volt a magyar nyelvnek.

„Félek attól, hogy elhatalmasodik a legyintés.”

Esterházy akkor írt a legnagyobb elánnal irodalomról, művészetekről, amikor a leginkább össztűz alatt álltak. Amikor vaskos tréfák alanya lett az olvasó ember. A hirtelenül létrejött fogyasztói társadalomban törvényszerűen kialakul a humán tudományok lenézése, haszontalanná nyilvánítása. Ennek következményeit már nyögjük, de még nem látjuk be. Ekkor előállt Esterházy, és ontotta az írásokat olvasmányélményeiről, művészeti eseményekről. Dicsérte, ajánlotta kortársait, pályatársait. Nézte, olvasta és megírta őket önzetlenül és nagyvonalúan. A kilencvenes évek közepén jelent meg az Egy kékharisnya följegyzéseiből című kötete. „Délután kijövök a szobámból és körbenézek – ennyi ez a könyv.” Próbálta a publikumot ébren, s főként észnél tartani.

„És hiába tudunk valamit egyenként, akár több millióan, ez, a nyilvános beszéd híján, személyes tudás marad, pedig kollektívnek kéne lennie.”

Esterházy felvállalta, hogy van a világról véleménye. A mi saját kis magyar világunkról is. Felülemelkedett azon, amibe úgy általában belebonyolódni szokás. Megbocsátó, derűs, okos tisztánlátás jellemezte. Ennek a századnak az egymással szóba állás képessége a kulcsa. Egyelőre semmi jele, hogy megtalálta vagy akár csak keresné a világ. Esterházy birtokában volt ennek a kulcsnak. Mondta a véleményét, hogy mondhassa más is. Hogy mondják minél többen. Alakuljon ki fanatizált rajongói klánok helyett az egymással megférő egészséges sokféleség párbeszédes-parolázós közege.

Esterházy Péter szabad szellem volt. Ugyanakkor nemes szellem is. Nemessége a szó legszorosabb értelmében is igaz, de fontosabb a szó átvitt értelmében gondolni rá. Itt ajánlaná ő figyelmünkbe a Magyar Értelmező Kéziszótárt.

Esterházy személyiségében volt valami mindent átható derű és nagyvonalúság. Köszönjük, hogy eddig velünk volt. Köszönjük, hogy volt nekünk. 

 

Esterházy Péter művei a Digitális Irodalmi Akadémián olvashatók. 

Egyedül maradtunk

Írta: Inkabringa


Nyár. A legszebben ő írt róla. Ezerszer olvastam, megtanultam, szóról szóra. 

Elvesztettük nyár közepén. A nyaralás közepén, amikor minden hírforrást kihúzunk, ez a lesújtó hír most mégis eljutott hozzánk.

Esterházy Péter nincs többé. "mindenütt ott van csak itt nincs..." 

Gyászt már átéltem nem is egyszer. Személyes, kínzó, nagy fájdalmát. Sok kiváló ember haláláról is értesültem már a hírekből, akiket tiszteltem, nagyra becsültem. Fejet hajtottam, de személyes bánat nem kísérte.

Esterházy halála nem ilyen. Ez személyes gyász. 

Egy világlátás távozott el vele. Az "ontológiai derű". Nagyvonalúság, elegancia, intelligencia, empátia. A revans nélküliség szép képessége, az irónia és önirónia. Az önsajnálat és önimádat messzire kerülése. A megalkuvás és sunnyogás nélküliség. 

Az egyik barátunk interjút készített vele. Talán az utolsót, ami még nem a rákról szólt. Az interjú után felhívott a barátunk és azt mondta: mintha nem is ebben az országban lett volna. Tudjuk mi majd nélküle is másként látni a dolgokat, mint ahogy láttatni akarják velünk? Hol találunk megbocsátó, felülemelkedő derűt és okos iróniát, indulat nélküli metsző éleslátást? Vannak még, akik őrzik ezt, tudom, de ők ritkán lépnek a nyilvánosság elé. Esterházy nem bújt el, itt volt velünk, mint egy jelzőbója, hogy így is lehet. 

A könyveit olvastuk és újraolvassuk. Bevésődtek mondatai, bekezdései. Élmény volt, ha felolvasott. Kicsit mindenki belehabarodott. 

A rák. A főgonosz. Minket legyőzött, mert fáj, most nagyon fáj Esterházy hiánya. Csak őt nem tudta legyőzni a rák. A méltóságát, a tisztánlátását, az elegáns nagyvonalúságát, az okos iróniáját, az életet a halállal együtt elfogadó derűs empátiáját. 

Ez személyes gyász. 

Egyedül maradtunk. 

Nyári kiskáté

Írta: Inkabringa


Miért jó a nyár?

Elbújhatunk az illetéktelen szemek elől.

Fotó: Denise Kwong

Mi döntjük el, hogy merre van az előre.

Szabadon hódolhatunk kedvteléseinknek.

Fotó: Caras Ionut

Gondtalanul pihenhetünk.

Fotó: Vivian Maier

Egyértelművé válik, hogy a fű, bokor és fa nem ugyanaz, mint a fogyasztóbarát zöldterület.

S ha mindezt átéltük a nekünk kedvesek szívdobogtató társaságában, akkor naivul azt hihetjük, hogy az emberek eztán majd kivétel nélkül mindig jóindulatúak, toleránsak és együttműködőek lesznek.

Graffiti

A legeslegjobb mégis az a nyárban, hogy van. Csodásak a színek, trillás a madárdal, szikrázóan süt a nap, s maga a tökély, ha olykor friss zápor frissíti. 

Nyár van, azért, hogy legyen. 

A perzsa kertész meghalt

Kiarostami kertjének puritán tisztasága Hollywoodot éppúgy tagadta, mint az Amarcordot.

Filmjei nem olyan hangulatúak, mint amilyen panteista, naivan boldog természeti hangulatot a fűszál-hasonlat sugall. Ő maga idézte egyetértve azt a véleményt, mely szerint rendezői módszere ahhoz a kertészéhez hasonlít, aki több hektár helyett egy kis edényben csíráztat fűszálakat. Miniatűr-kertészet? Ugyanolyan nagy híve vagyok az iráni rendezőnek, mint szellemtársának, a finn Kaurismakinek. Nemcsak tehetségük miatt, hiszen nagy tehetség akad más, másfajta is. Azért bámulom alkotásmódjukat és egész világ- és művészetszemléletüket, mert mindketten szikla-kivételek, mert életművük meghódíthatatlan sziget a hazugság tömegfilm-áradatában. Mert nélkülük akár el is lehetne feledni, hogy a húszas évek elején miért és mire találták fel a filmköltészetet: életművüknek külön (és együtt még inkább) mázsás esztétikai értéke és tanulsága van, ráadásul egyszerű történeteik átélhetéséhez nem kell mázsás esztétikát tanulnunk, filmjeik páratlan értékét és tanulságait mindenki, minden fogékony néző átélheti, megérezheti, átgondolhatja.

Abbas Kiarostami (1940-2016)

Kiarostami olyan kertész volt, aki melegházban, laboratóriumban dolgozott. A vad természet, a dzsungel, a dübörgő erejű tenger nem tud betörni ide. A rendező tehetségével sok mindent megéreztet a dzsungel vagy a tenger erejéből, de nagyon-nagyon becsülhető állhatatossággal nem televényt, hanem televényből finoman kiemelt fűszálakat világít át, és az óceánfortyogás tengercsöppjeibe mélyed.

Kiarostami utánozhatatlan emberi és filmképi igazsággal láttatta hősei arcát. Olyan öncsonkító következetességgel, hogy az embernek tengeri meg dzsungelkirándulásra támad vágya, azt meg a mai mozikban csak a hazugsággyártól kaphatjuk meg. Hogy a tengert és a dzsungelt pedig miért is csak a hazugsággyár adja (hamisan és ordenárén), azt emberfia nem tudja megmondani, esztéták még kevésbé. Olcsó és hamari válasz volna, hogy azért, mert Kiarostami nem kapott milliárdos produkcióra lehetőséget. Nem is kért, hiszen nem tudott volna vele mit kezdeni.

Ha a miniatűr fűszál-kertész Kiarostami példáján odáig jutok kétségbeesett töprengésemben, hogy eszerint csak fűszálakat lehet igazul megeleveníteni filmben – nagy erdőt és óceánt nem. Félek: ma így is van, és a neorealizmus meg az új hullámok lepergése után, tehát már hosszú évtizedek óta így van. Griffith és Eisenstein idejében a mozgóképművészet gigantikusan a világot falta világbíró művészi erejével, és a kép legnagyobbjai akkor még univerzumot és nem fűszálat vizionáltak, álmodtak, teremtettek. Ezért most úgy látom, Kiarostami filmjei ellentmondást nem tűrő tagadásai nemcsak a hazug Hollywoodnak, hanem a filmformanyelv majdnem minden lehetőségének. A kameramozgásnak például. Nem kimondva, de tagad Griffith-től Godard-ig minden filmnyelvi kísérletet, vagy egyáltalán nemlétezőnek feltételezi őket.

Minden film legnagyobb és szinte megoldhatatlan dilemmája, mondta Kiarostami, hogy történetet akar-e elmondani vagy a valóságot ábrázolni? Csak a spontán történetekben, a nem hivatásos szereplőkben, a saját szavakkal elmondott dialógusokban hisz. Idézi a neorealizmus pápájának és legnagyobb filmírójának, Zavattininek szavait, hogy minden járókelő egy filmsorsot, egy egész filmet visz magával az utcán, csak követni kell, csak hagyni, hogy elmondja. A neorealizmus hatalmas filmforradalom volt, ocsmány képi és történet-hazugságokat fújt semmivé. Mi az oka mégis, gondoltam tétován, hogy Fellini műteremben forgatott, ravaszul kiókumlált és saját-álmú képzelete ugyanolyan élő, vagy még inkább, jóval színesebben élő, mint Zavattini neoralizmusa?

Kiarostami Tíz című filmjének egyik kimaradt epizódjában egy nő szomorkás dalocskát énekel végig. Bemutatja, lejátssza: nagyon szép ez a képsor. „Mégis kivágtam – folytatja a rendező – mert érzelmes és ha közvetve is didaktikus, illusztratív”. Nagyon igaza van, gondoljuk. Semmit nem szabad a művészetben megmagyarázni, túlhangsúlyozni. „Kivágtam ezt a dalocskát – fejezi be Kiarostami – de most már szívesen visszaraknám”. Ekkor megint igaza van.  

A pálya szélén

Írta: Inkabringa


Egy vasárnap délután elmentem a 8. kerületi Fido parkba meccset nézni. Nem sztárok és bajnokok rangadója volt ez: a játszótéri kis focipályán menekültek, cigányok és leszbikusok csapatai fociztak egymással. Én nem vagyok sem menekült, sem cigány, sem leszbikus, mégis fontosnak tartottam, hogy odamenjek. Nem lepődtem meg túlzottan, hogy nem feketéllett a tömeg. A focicsapatokon és a szervezőkön, hozzátartozókon kívül alig akadt érdeklődő. Akik viszont ott voltak, nagyszerűen érezték magukat. Kánikulai vasárnap délután, este nagy EB-meccs, nem beszélve az „érzékeny” társadalmi problémát jelképező csapatokról. Ilyesmiért nehezebben mozdulnak az emberek. A peremre szorítottak reputációs értéke vajmi kevés a társadalmi érvényesülés palettáján. Sokan jobb megoldásnak tartják a „nehogy azt higgyék, hogy én is az vagyok” problémakerülő magatartása mellett, a magasabb társadalmi reputációjú körökhöz csatlakozást. A biztonság ott van, ez igaz, de nagyszerű személyiségek, egyéniségek vannak a „pálya szélén” levők között is. Pocsékolás kifelejteni őket a társadalmi színtérről. Kirekesztésük és megbélyegzésük pedig egyenesen bűn.

A csapatokat és kísérőiket ez a legkevésbé sem zavarta ezen a vasárnap délutánon. Ahogy a nehéz életkörülményeik, a küzdelmeik és a hátrányos megkülönböztetésük sem. Örömmel, lelkesedéssel és odaadással játszottak egy remek csapatjátékot, aminek szabályait, akármelyik pontjáról érkeztek is a világnak, valamennyien ismerték. Mi meg a fűben ülve megtapasztalhattuk, milyen izgalmas dolog közvetlen közelről követni a labda útját, a cseleket, a kapura lövéseket, a védéseket, a gólörömöt. Szabálytalanság, durvaság nem volt, pedig a játék mindenkit magával ragadott. A megafon körbejárt és a játékban éppen nem lévő csapatok tagjai szellemes kommentátorként közvetítették az eseményeket. A végén eredményt hirdettek, lett gólkirály, legjobb kapus meg legjobb szpíker is. Felhőtlen, laza és felszabadult délután volt. Ha valakik, ezek a játékosok ezerszeresen megszenvedik a társadalmunk otrombaságait, de eszükbe sem jutott, hogy emiatt a futballt büntessék.

Ennek a napnak az estéjén volt a belga-magyar EB-meccs. Én is siettem haza, hogy láthassam, bár nem mondanám magam futballszurkolónak. Mint köztudott, csúnyán kikaptunk. Az is köztudott, hogy ennek ellenére ismét ezrek ünnepeltek Budapest belvárosában. Máig nem tudok az ünneplőkre neheztelni. Megízlelték a fiesztát és egy vereség miatt nem volt kedvük lemondani erről. Hadd örüljenek. Nagyobb bajunk sose legyen.

Hamarosan olimpia, s amit a brazil társadalommal műveltek ennek kapcsán, az világraszóló gyalázat és az évszázad botránya (ez már a két évvel ezelőtti futball vb-n elkezdődött). Mégsem érzem, hogy az olimpikonokon vagy a sportrajongókon kell elverni a port. S ha már a társadalmi problémáknál tartunk, példának okáért a cigányok elleni gyilkos támadások idején méla közöny ült a társadalmon, és ez a kérdés a mai napig nem borzolja a kedélyeket, pedig egy szűnni nem akaró társadalmi párbeszédet kellett volna generálnia. Úgy tűnik, a menekültek válnak a következő közprédává. Számomra ez ijesztő. Félelmetes jövőképet mutat olykor ez a társadalom.

Két évtized alatt azért sikerült elérni, hogy több ezer ember vonult fel a Pride-on békés vigalomban, atrocitások nélkül. Üzletemberek jelentkeznek civil szervezeteknél önkéntesnek, mert felelősségüknek érzik, hogy a többségi társadalom tagjaként segítsenek a szegregációban élő cigányoknak a társadalom vérkeringésébe bekapcsolódni. Egyre többen vesznek részt aktívan a mélyszegénységben élők kiszolgáltatottságának enyhítésében. Jól szituált nők és férfiak menekülteknek segítenek önkéntesként a beilleszkedésben, hisz tudják, a békés együttélés eléréséhez mindkét félre szükség van. Organikus, lassan épülő öntudatosság és felelősségérzet ez, csak a lelkiismeretük vezeti őket. Nagy kincs és a legjobban ezt féltem ebben az országban: nehogy elvegyék tőlünk a természetes szolidaritás lehetőségét. Mennyi példa volt már rá az elmúlt 100 évben.

Ez a társadalom, ha le tudná rázni végre magáról az állami gyűlöletpropaganda, a simulékony sunnyogás évszázados beépített kódjait meg az egymásra acsarkodás terheit, akkor képes lenne normálisan és egymásra figyelve működni, egymással keveredni származásra, identitásra, ízlésre való tekintet nélkül. Ezer apró jele van ennek, kár lenne a folyamatos hisztériával romba dönteni. Legyünk egy kicsit önálló gondolkodásúak, természetesek, elfogadóak, nagyvonalúak, tudjunk örülni mások örömének is. Szerencsére vannak, akik igyekeznek rácáfolni a letargiába süllyedt vagy sértett kasztokból egymást gyalázó társadalom képére. Odafordulnak a kitaszítottakhoz, az elesettekhez, felelősnek érzik magukat közös tereinkért, helyeinkért, a jövőnkért. Kötéltánc ez: tudjuk mi is. Senki nem fog megvédeni: tudjuk ezt is. Az életkedvet és a szelektálás nélküli együtt örülés és cselekvés képességét mégsem szabad elfojtani, finnyázni, lesajnálni, épp ellenkezőleg, nagyon meg kell becsülni. Vitalitás és energia nélkül nincs Dávid csak Góliát.

1966 zsúfolt nyara

Írta: bikassygergel

1966 a cseh film, a cseh új hullám éve lett egész Európában. A magyar mozikban Forman filmje, az Egy szöszi szerelme látható kora nyártól, Pesaróban az olasz cinema nuovo elemzésére és vetítéseire gyűlt össze viszonylag szűkkörű fiatal szakmai közönség, ahol - Biró Yvette beszámolója szerint - a francia új hullám harcos utóvédcsapata reklámozta kevéssé maradandó új opuszaikat, majd fordult a kocka, és a második naptól kezdve előbb Gaál István és Huszárik Zoltán munkáiról vitáztak, majd a cseh új film került a középpontba. 

A legnagyobb elismerést Evald Schorm Mindennapi bátorság című keserűen indulatos filmje aratta. Schorm minden filmje, később is nagyon keserű volt, akasztófahumorral teli mozgóképek, indulatos hőseit végül mindig "betörik", bedarálják. A Mindennapi bátorság nem sokkal későbbi testvérdarabjában a főhőst elmekórházba csukják, ahonnan ugyan szabadon kijárhat, de akkor "szabadon" még nagyobb bajba kerül. (Evald Schormról bővebben ITT.)

A cseh új hullám épp 1966-ban, Forman Szöszi-jével kezdett népszerű lenni nálunk is. Nemsokára a Cseh Kulturális Intézet heti vetítésein egyre többen lettek (lettünk), majdnem minden új cseh filmet a mozibemutató előtt itt láttuk először. Aztán a mozikban is egyre többen lettek. Iróniára, ironikus nevetésre késztettek ezek a filmek, különösnek érzett humort kóstolgathattunk. Hrabal nevét is filmből (Szigorúan ellenőrzött vonatok) ismertük meg. 

Humor csillogott benne végig, de valami baljós háttérrel, a fájdalom, a halál humort is megengedő varázsával. 1966 nyara a cseh film nyara volt Európában.