A perzsa kertész meghalt

Kiarostami kertjének puritán tisztasága Hollywoodot éppúgy tagadta, mint az Amarcordot.

Filmjei nem olyan hangulatúak, mint amilyen panteista, naivan boldog természeti hangulatot a fűszál-hasonlat sugall. Ő maga idézte egyetértve azt a véleményt, mely szerint rendezői módszere ahhoz a kertészéhez hasonlít, aki több hektár helyett egy kis edényben csíráztat fűszálakat. Miniatűr-kertészet? Ugyanolyan nagy híve vagyok az iráni rendezőnek, mint szellemtársának, a finn Kaurismakinek. Nemcsak tehetségük miatt, hiszen nagy tehetség akad más, másfajta is. Azért bámulom alkotásmódjukat és egész világ- és művészetszemléletüket, mert mindketten szikla-kivételek, mert életművük meghódíthatatlan sziget a hazugság tömegfilm-áradatában. Mert nélkülük akár el is lehetne feledni, hogy a húszas évek elején miért és mire találták fel a filmköltészetet: életművüknek külön (és együtt még inkább) mázsás esztétikai értéke és tanulsága van, ráadásul egyszerű történeteik átélhetéséhez nem kell mázsás esztétikát tanulnunk, filmjeik páratlan értékét és tanulságait mindenki, minden fogékony néző átélheti, megérezheti, átgondolhatja.

Abbas Kiarostami (1940-2016)

Kiarostami olyan kertész volt, aki melegházban, laboratóriumban dolgozott. A vad természet, a dzsungel, a dübörgő erejű tenger nem tud betörni ide. A rendező tehetségével sok mindent megéreztet a dzsungel vagy a tenger erejéből, de nagyon-nagyon becsülhető állhatatossággal nem televényt, hanem televényből finoman kiemelt fűszálakat világít át, és az óceánfortyogás tengercsöppjeibe mélyed.

Kiarostami utánozhatatlan emberi és filmképi igazsággal láttatta hősei arcát. Olyan öncsonkító következetességgel, hogy az embernek tengeri meg dzsungelkirándulásra támad vágya, azt meg a mai mozikban csak a hazugsággyártól kaphatjuk meg. Hogy a tengert és a dzsungelt pedig miért is csak a hazugsággyár adja (hamisan és ordenárén), azt emberfia nem tudja megmondani, esztéták még kevésbé. Olcsó és hamari válasz volna, hogy azért, mert Kiarostami nem kapott milliárdos produkcióra lehetőséget. Nem is kért, hiszen nem tudott volna vele mit kezdeni.

Ha a miniatűr fűszál-kertész Kiarostami példáján odáig jutok kétségbeesett töprengésemben, hogy eszerint csak fűszálakat lehet igazul megeleveníteni filmben – nagy erdőt és óceánt nem. Félek: ma így is van, és a neorealizmus meg az új hullámok lepergése után, tehát már hosszú évtizedek óta így van. Griffith és Eisenstein idejében a mozgóképművészet gigantikusan a világot falta világbíró művészi erejével, és a kép legnagyobbjai akkor még univerzumot és nem fűszálat vizionáltak, álmodtak, teremtettek. Ezért most úgy látom, Kiarostami filmjei ellentmondást nem tűrő tagadásai nemcsak a hazug Hollywoodnak, hanem a filmformanyelv majdnem minden lehetőségének. A kameramozgásnak például. Nem kimondva, de tagad Griffith-től Godard-ig minden filmnyelvi kísérletet, vagy egyáltalán nemlétezőnek feltételezi őket.

Minden film legnagyobb és szinte megoldhatatlan dilemmája, mondta Kiarostami, hogy történetet akar-e elmondani vagy a valóságot ábrázolni? Csak a spontán történetekben, a nem hivatásos szereplőkben, a saját szavakkal elmondott dialógusokban hisz. Idézi a neorealizmus pápájának és legnagyobb filmírójának, Zavattininek szavait, hogy minden járókelő egy filmsorsot, egy egész filmet visz magával az utcán, csak követni kell, csak hagyni, hogy elmondja. A neorealizmus hatalmas filmforradalom volt, ocsmány képi és történet-hazugságokat fújt semmivé. Mi az oka mégis, gondoltam tétován, hogy Fellini műteremben forgatott, ravaszul kiókumlált és saját-álmú képzelete ugyanolyan élő, vagy még inkább, jóval színesebben élő, mint Zavattini neoralizmusa?

Kiarostami Tíz című filmjének egyik kimaradt epizódjában egy nő szomorkás dalocskát énekel végig. Bemutatja, lejátssza: nagyon szép ez a képsor. „Mégis kivágtam – folytatja a rendező – mert érzelmes és ha közvetve is didaktikus, illusztratív”. Nagyon igaza van, gondoljuk. Semmit nem szabad a művészetben megmagyarázni, túlhangsúlyozni. „Kivágtam ezt a dalocskát – fejezi be Kiarostami – de most már szívesen visszaraknám”. Ekkor megint igaza van.