Utóhatás – Öt Esterházy-mondatról

Írta: Inkabringa

Nyaralásból értem haza tegnap este. Egy hétig távol az internettől, csak a szeretett arcokra figyeltem. A „külvilágban” maradott szeretteim egyetlen hírt mondtak el nekem: Esterházy halálát. Hazaúton néztem a szakadozó kormos, csatakos felhőket. Biztos voltam benne, a világban ezen a héten is gyűlölködtek az emberek. Apám mondogatta: „Gyűlölni a hülye is tud. Találj mindig más megoldást.” Apámat a rák miatt vesztettem el. A rák az egyetlen személyes ellenségem, mondhatnám. De mivel jobb nekem, ha gyűlölöm? Esterházy Pétert is a rák miatt vesztettük el. Ő sem gyűlölködött, bár kegyetlenül megszenvedte ezt a betegséget, elvette az életét is. Pedig Esterházy szeretett élni és szépen tudott élni. Azt érzem most, amit a szeretteink halálakor érzünk. Hogyan lehet, hogy minden megy tovább, amikor valaki már nem él, akinek még élnie kellene? A gyász először ilyen, nem tudunk lépni a világgal, csak állunk dermedten egy helyben.

Esterházy mondatai közül jó néhány bevésődött, mint egy verssor. Útközben hazafelé eszembe jutott öt mondata. Ezekben szinte minden benne van. Szinte. A mindent magával vitte. Amit hátra hagyott nekünk, azt kell becsülettel megőriznünk.

„A korszerűség nem a korral való föltétlen azonosulást jelenti; benne-gyökerezést jelent, de nem gazsulálást.”

Nagyon fontos embert vesztettünk el, aki sokat tett azért, hogy átlépjen ez az ország a modernségbe. Nyelvben, kultúrában, gondolkodásmódban. Mert a modernség nem a naprakész appokból áll. A 21. században élni korszerűtlenül gondolkodva, ha mégoly technokratán is, legalább olyan veszélyes anakronizmus, mint tomboló viharban a szakadék mellett táncolni. Esterházytól a modernséget tanulhattuk meg. Nem a divatos trendeket és technikai vívmányokat, ó nem, a modernség nem csak ennyi. (Ad absurdum Esterházy szerette a kézírást.) A modernség egy világlátás, nyitottság, iránytű, amivel tájékozódni tudunk a nem ismert jövő felé. (A másik Péter, Nádas is ilyen író. Ő még írjon, éljen, legyen nekünk, legyen velünk.)

„Egyik lábuk itt, másik ott, a szövegösszefüggések jönnek-mennek.”

A Könyvhetet Esterházy nyitotta meg. Súlyos betegen. Akik ott voltak, a könnyeikkel küzdve nevettek Esterházy vigasztaló ironikus mondatain. Nem panaszkodott, pedig lett volna oka a panaszra. Tudniillik haldoklott. De ő inkább vigasztalt és vigasztalódott. Hisz itt vannak a könyvek...

Esterházy legnagyobb csodája, hogy a magyar nyelvet, ami szép és nehéz és sok korszakú és sokféle módon használható, átmentette a következő századokba. Megújította, felrázta, átformálta, mint egy szebb napokat látott díszes vánkost, ami így a legfuturisztikusabb környezetben is jól mutat. Játszott a nyelvvel bravúrosan.

„Soha semmi nem múlik el, semmin nem vagyunk sose túl, semmit nem lehet kikerülni, semmi fontosat, semmi nem formai kérdés, minthogy minden az; a megváltás sosem valamiféle megoldás.”

Esterházy úgy írt, mintha játszott volna, egyik szavát a másikba öltötte, egyik utalását a másikba bújtatta. Esterházy olvasásához gyermeki virgoncság és nyitottság szükségeltetik, de fel is kell nőni hozzá. Esterházy mondatai ínyencségek. Lassan ízlelgetjük, visszalépünk egy-egy szóra, mondatra, feljegyezzük, visszalapozunk, megint elolvassuk. Aztán újra és újra. Beleszédülünk a nyelv határtalanságába. Magával ragad a fonémák és morfémák, a nyelvtani szabályok és szókincs-határok ilyetén pimasz eredetiségű átrendezése. Esterházy játékos modern apostola volt a magyar nyelvnek.

„Félek attól, hogy elhatalmasodik a legyintés.”

Esterházy akkor írt a legnagyobb elánnal irodalomról, művészetekről, amikor a leginkább össztűz alatt álltak. Amikor vaskos tréfák alanya lett az olvasó ember. A hirtelenül létrejött fogyasztói társadalomban törvényszerűen kialakul a humán tudományok lenézése, haszontalanná nyilvánítása. Ennek következményeit már nyögjük, de még nem látjuk be. Ekkor előállt Esterházy, és ontotta az írásokat olvasmányélményeiről, művészeti eseményekről. Dicsérte, ajánlotta kortársait, pályatársait. Nézte, olvasta és megírta őket önzetlenül és nagyvonalúan. A kilencvenes évek közepén jelent meg az Egy kékharisnya följegyzéseiből című kötete. „Délután kijövök a szobámból és körbenézek – ennyi ez a könyv.” Próbálta a publikumot ébren, s főként észnél tartani.

„És hiába tudunk valamit egyenként, akár több millióan, ez, a nyilvános beszéd híján, személyes tudás marad, pedig kollektívnek kéne lennie.”

Esterházy felvállalta, hogy van a világról véleménye. A mi saját kis magyar világunkról is. Felülemelkedett azon, amibe úgy általában belebonyolódni szokás. Megbocsátó, derűs, okos tisztánlátás jellemezte. Ennek a századnak az egymással szóba állás képessége a kulcsa. Egyelőre semmi jele, hogy megtalálta vagy akár csak keresné a világ. Esterházy birtokában volt ennek a kulcsnak. Mondta a véleményét, hogy mondhassa más is. Hogy mondják minél többen. Alakuljon ki fanatizált rajongói klánok helyett az egymással megférő egészséges sokféleség párbeszédes-parolázós közege.

Esterházy Péter szabad szellem volt. Ugyanakkor nemes szellem is. Nemessége a szó legszorosabb értelmében is igaz, de fontosabb a szó átvitt értelmében gondolni rá. Itt ajánlaná ő figyelmünkbe a Magyar Értelmező Kéziszótárt.

Esterházy személyiségében volt valami mindent átható derű és nagyvonalúság. Köszönjük, hogy eddig velünk volt. Köszönjük, hogy volt nekünk. 

 

Esterházy Péter művei a Digitális Irodalmi Akadémián olvashatók.