Kertész Imre - Citátumok 10.

Írta: Inkabringa


Egy életmű helyet keres. Kertész Imre életműve keresi helyét a magyar társadalomban. Az íróknak, irodalmároknak, irodalmat kutatóknak és oktatóknak lesz vele elég vesződsége, hogy a magyar társadalom helyén kezelje, egyáltalán megismerje ezt az életművet. Mert ahhoz először is olvasni kell. Kertészt is és mást is. Nyitottan, sokfelé tájékozódva. Kertész Imre az írásaiban valósággal noszogatta olvasóját, hogy menjen tovább, olvasson szépirodalmat, filozófiát, költészetet és tudományt. „Kriptopróféta”, ahogy magát nevezte, abban az értelemben, ha korszerűtlennek tekintjük az írást-olvasást, a hagyományos értelemben vett kultúrát. Nem tudom, jó lesz-e, ha végleg közmegegyezéssé válik ennek a mentalitásnak a korszerűtlensége.

Kertész vitatkozó (önmagával is), kételkedő (önmagában is), kérlelhetetlen tisztánlátásra törekvő író volt. Nem ad engedményeket olvasóinak, ahogy magának sem, bár azt sem várja el, hogy hívéül szegődjenek vagy akár csak egyetértsenek vele. Nem kínál tálcán megoldást, inkább nekünk szegezi a kérdést, ahogy mondani szokás. Intellektuálisan provokál: muszáj szembenézni, gondolkodni és dönteni.

A szépirodalmi művek mellett számos tanulmányt, esszét írt a 20. század emberéről. Olyan írásokat válogattam most, amelyeket tizen-huszonévekkel ezelőtt vetett papírra. 

A citátumok most Kertész Imre írásaiból következnek. 

Valaki más: a változás krónikája (1997)

„Mi a helyes élet? Örök titok (az én számomra). Tegnap este az ágyban hosszan, meg-megújuló erőfeszítéssel próbáltam elképzelni nemlétemet. A szubjektív semmit. Szinte érzékeltem, amint kicsusszanok a testemből – de itt véget ért a kaland. Ahogy elhagyom a tokot, eltűnik  tartalom is; minden abbamarad. Életre-halálra össze vagyok kötve a testemmel, ez a közhely némelykor szinte nem elhihető. Hiba lenne azt képzelnem, hogy az életem az enyém. De még nagyobb hiba lenne elhanyagolni, hagyni, hogy pocsékba vesszen, elkallódjon. Ezt az életet rám bízták – nem kérdem, ki bízta rám, mivel tudom a választ, s így azt is, hogy hamis a kérdésfelvetés; egyedül a saját és elvitathatatlan felelősség-érzékelésemre hagyatkozhatom (mint egyetlen érzékletes tapasztalatra). Életemmel kölcsönösségi viszonyban állok. E viszony neve: kiszolgáltatottság. – Eddig rendben is volna. De ennek a hasadt életnek melyik darabkája mondja magáról, hogy „én”? „Én”: ez egy fikció, amelynek legföljebb társszerzői lehetünk. „Én: ez valaki más.” (Rimbaud)”

„Ki lepődik meg azon, hogy az emberek – látszólag – olyan könnyen váltogatják az eszméiket (vagy, ahogyan mondani szeretik, a „meggyőződésüket”)? Minden „meggyőződés” egy-egy embertípus álcája, s akármilyen meggyőződéssel álcázza magát, mindig ugyanaz marad, mindig ugyanazt teszi. Való igaz, amire Wittgenstein rávezet: hogy a vallási hitnek főként és elsősorban csak a kiindulási pontja igaz, tudniillik, hogy az ember helyzete reménytelen. Kérdem: lehet-e a reménytelenségben is hinni? Mert nekem ez a hit elég; és nem vagyok reménytelen.”

„Diktatúrák javíthatatlan gyermeke vagyok, a megbélyegzettség az én különösségem. Ez a leginkább megmagyarázhatatlan, egyszersmind azonban a legvalóságosabb élményem is itt e földön, az emberek közt. Egyetlen pillanatig sem gondolom, hogy ártatlan vagyok benne. Korai, elmondhatom, gyerekkori élményem ez már. Négyszemközt szerettek, a nyilvánosság előtt elárultak, s ha szemlét tartottak a feláldozható bábuk fölött, mindenki sietve elhatárolta magát tőlem. Ezt a kettős érzést nyilvánvalóan én gerjesztettem, s meglehet, eredetileg tényleg volt bennem valamiféle ártatlanság – mondjuk inkább naivitás – amely az általános használatbavétel nagy emberpiacán a szerepemet kijelölte. A méreg, melyet az alantas helyzet termel, meg is gyilkolhatott volna, de lelki háztartásom rejtelmes vegykonyhája valami módon az életem legerősebb fűszerét keverte belőle. Megbélyegzettségem a betegségem, de egyúttal vitalitásom ösztökéje, a doppingszere is, innen merítem inspirációmat, amikor létezésemből eszeveszett sikollyal, mint aki rohamot kapott, váratlanul átcsapok kifejezésbe. A megbélyegzettség a nyomorúságom és tőkém, s most már attól kell tartani, hogy aligha nélkülözhetem, bár viselnem is egyre nehezebb. Kérdés, hogy alkalmas vagyok-e még egyáltalán a normális életre. S gyanítom, hogy világos, egyértelmű választ e kérdésre sohasem kaphatok, legalábbis addig, amíg itt élek, és ahol a megbélyegzettségem örökkévaló, mert hiszen valószínűleg a természetemmé is lett már.”

„Különös keserűséggel és különös elégtétellel (ha éppen nem gyönyörrel) rovom e sorokat, miközben mélyen átérzem létformám törékenységét, hiábavalóságát és korszerűtlenségét. Mi mozgat, miért kapirgálok golyóstollammal a papiroson? Titkos reggeleim, titkos sétáim, magányos, intim önkínzásom – mivégre? Kriptopróféta volnék? A kor romjai alatt megbúvó krónikás? Válaszokat fogalmazok Isten el nem hangzott kérdéseire? Kérdéseket fogalmazok Isten elhallgatott válaszaira? Egyszer majd az anyag kívülről való megformálására kell törekednem, az impassibilitére, a művészi hibátlanságra – de eljön-e az a pillanat? Fontos-e? Nem fontosabb-e a kérdés úgy, amint Az angol lobogó végén elhangzik: „Ki lát általunk?” Mert végül is, úgy kell tudnunk, tehát élnünk is úgy kell, mintha valaki látna – nem minket, nem a mi szemünkkel, hanem az életünk által. Mit jelent ez, szigorúan véve? Semmiképpen sem megoldást. „Nem vagyok hajlandó megváltott lélekkel bolyongani egy megváltatlan világban” – mondja Buber (idézi Vályi Nagy Ervin).”

A stockholmi beszéd: elhangzott 2002. december 7-én a Svéd Akadémia ünnepi ülésén

„Egyszer azt mondtam, hogy az úgynevezett szocializmus ugyanazt jelentette nekem, amit Marcel Proustnak a teájába mártott madeleine-ostya jelentett, amely egyszerre feltámasztotta benne az elmúlt idők ízeit. (…) A hatvanas években a magyar diktatúra eljutott a konszolidációnak abba az állapotába, amely szinte társadalmi konszezusnak volt nevezhető, s amit a nyugati világ később derűs elnézéssel, „gulyáskommunizmusnak” becézett (…) Ennek a konszenzusnak a mocsármélyén az ember vagy végleg feladta a küzdelmet vagy rátalált a kacskaringós ösvényekre, amelyek a belső szabadsághoz elvezettek. (…) Fel kellett ismernem, hogy a totalitarizmus logikáját nyögő embert egy másik totalitarizmusban ábrázolom, s ez kétségkívül szuggesztív médiává tette a nyelvet, amelyen a regényemet írtam. Teljes őszinteséggel felmérve akkori helyzetemet, nem tudom, hogy Nyugaton, egy szabad társadalomban, képes lettem volna-e megírni ugyanazt a regényt, amelyet ma Sorstalanság címen ismer a világ, és a Svéd Akadémia legmagasabb elismerésében részesül.”

A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Monológok és dialógok. (1998)

„Egyébiránt, amióta divatba jött az amerikai optimizmus, később pedig a diktatúrák, az optimizmus kötelező dologgá vált; a múlt században büszkék voltak a pesszimizmusra, amennyiben a pesszimizmus egy bizonyos tudáshoz, a dolgokkal való szembenézéshez vezetett el. A pesszimizmus divatját Schopenhauer teremtette talán meg, de annak a Nietzsche-könyvnek, amelyet lefordítottam, és amit nagyon szeretek, A tragédia születésének az az alcíme, hogy „Görögség és pesszimizmus”. A pesszimizmust a legnagyobb szellemi bátorságként értékeli Nietzsche, mint ami a legtermékenyebb a tudás és a megismerés számára. A pesszimizmus etika, a pesszimizmus kultúrája pedig az eltökélt megismerés, az igazság előtti meg nem hátrálás magatartása. A pesszimizmus: bátorság. (…) Nézze, engem az eltökélt optimizmus elcsüggeszt; én általában pesszimista művektől derülök fel, én azokban látom a reményt, nekem Beckett vagy a Trisztán és Izolda életerőt ad.”

„Ha az ember elég erős ahhoz, hogy bizonyos tényeket elviseljen, akkor már az is segít, ha ezeket analizálja, mert az intellektuális ereje is fokozódhat ezáltal. Épp ebben látom a holocausttal való foglalkozás lényegét, hogy ne eltávolítsuk a történteket, hanem értsük meg, hogy az emberi természethez tartozik. Ennek tudása olyan morális tartalék, mely túlsegíti az embert e poklon, abban az értelemben, ahogyan A per végén Kafka „egy arc intelméről” beszél. Az a kultúra, mely képes a halál tudatával élni, és azt vitális erővé alakítani, mindig erőteljesebb, de érdekesebb és bátrabb is lesz azoknál a kultúráknál, amelyek nem néznek szembe az ember nagy történelmi, erkölcsi és egzisztenciális kérdéseivel.”

Európa nyomasztó öröksége (2008)

„Az embereket korántsem az érdekli, hogyan lehet a világot ábrázolni, hanem hogy hogyan lehet élni benne. A totalitarizmussal párosuló ideologikus hatalom hamar meggyőzi alattvalóit, hogy zárt világa az élet egyetlen lehetséges terepe, legjobban teszi tehát, ha tartósan berendezkedik benne. Kit lehet elítélni, csupán azért, mert élni akar?”

„A kérdés olyan egyszerű, amilyen egyszerűen csak az igazán fontos, vitális kérdéseket lehet feltenni. Így hangzik: individuum vagy tömeg, zárt társadalom vagy nyílt demokrácia, totalitarizmus vagy szabadság – végső soron: élet vagy halál. Úgy tűnik, a kérdés ma egyetemes. Egy más alkalommal elmondtam már: modern – vagy posztmodern – világunkban a határok nem annyira etnikumok, nemzetek, felekezetek, mint inkább világfelfogások, világmagatartások közt húzódnak, ráció és fanatizmus, türelem és hisztéria, kreativitás és pusztító uralomvágy között.”

„Úgy tűnik, mintha az ember többé nem a saját sorsát élné a földön, s ezzel elveszítette megszenvedett jogát, hogy Oidipusz királlyal elismételje: „Mindennek ellenére – előrehaladott korom s lelkem nagysága azt sugallja nékem, hogy minden jól van…”, vagy hogy rá is vonatkozzék az Írás: „És meghala Jób jó vénségben és betelve élettel”. Ellenkezőleg, miközben rettentő s értelmetlen szenvedést és fájdalmat ró másokra és önmagára, korunk embere úgy képzeli, hogy az egyetlen, valóban vitathatatlan értéket a szenvedéstől mentes életben találja meg. Csakhogy a szenvedéstől ment élet egyúttal a valóságtól is megszabadult, úgyhogy Hermann Brochhal kérdezhetjük: „Van-e még valóság ebben az eltorzult életben? És van-e még élet ebben a hipertrófiás valóságban?”

„Az állam, tisztelt hallgatóim, nem egyéb, mint titokzatos és rettentő lehetőségeket magában rejtő hatalom, amit néhol jobban, néhol kevésbé lepleznek vagy mérsékelnek, hatalom, amely ritka kivételként és múló időszakra akár üdvös szerepet is betölthet, de mindenekelőtt és mindenek fölött csakis hatalom, amellyel szembe kell szegülnünk, amelyet – ha a politikai berendezkedés ezt megengedi – palléroznunk kell, visszaszorítanunk, ellenőriznünk, és mindenkor megakadályoznunk, hogy azzá legyen, ami természetéből következik: puszta hatalommá, államhatalommá, totális államhatalommá.”

„Ahol társadalmi csoportok naponta súlyos sértéseket kénytelenek a hatalom gyakorlóitól eltűrni, ott egyre növekszik a ressentiment és egyre fogy a demokrácia. De lehet, hogy a társadalmi békétlenség gerjesztése, aminek ma kényszerű tanúi s gyakran tehetetlen elszenvedői vagyunk: lehet, hogy ez is jó lesz valamire. Lehet, hogy épp ennek folytán mindinkább ráeszmélünk elidegeníthetetlen tulajdonunkra, a demokráciára, és birtokunkba vesszük azt úgy, hogy kitöltjük kereteit mindazokkal az öntevékeny szervezetekkel, intézményekkel, amelyekben akaratunkat és eszményeinket láthatjuk megtestesítve. Lehet, hogy Magyarországon létrejön majd a civil társadalom, amely képessé válik arra, hogy saját életét a mindenkori hatalomtól függetlenül megszervezze, és a demokráciát a saját szükségletei szerint, a saját szabadságára, boldogságára és boldogulására formálja. És akkor eljön a nap, amikor a tolerancia nem erény lesz csupán, hanem társadalmi gyakorlat is.”

„Olyan kérdésnek szeretnék ma a végére járni, amely itt, Európa közepén valószínűleg nem is kérdés. Az önmeghatározás szabadságáról van ugyanis szó, magyarán arról, hogy a társadalomban, amelynek tagja és része, mindenki az lehessen, aki. Hogy bárkinek született, bárkinek mondja, tartsa is magát, ne sújthassa miatta megvetés, nyílt vagy akár titkos hatósági konszenzussal jóváhagyott diszkrimináció; másrészt persze, hogy senki se élvezhessen tisztességtelen előnyt pusztán a származása, a meggyőződése, a gondolkodásmódja, a személyisége folytán. De hát Önök ezt nyilván a mindennapos, és ezért teljesen magától értetődő emberi jogukként élik meg, s nem is értik talán, hogy miért kell egyáltalán beszélni róla.”

„Jellegzetesen 20. századi jelenség ugyanis, hogy politika és kultúra nemcsak hogy az ellentétévé, de az ellenségévé is lett egymásnak. Az értékvesztés e rettentő évszázadában ideológiává vált minden, ami valaha érték volt. Ütött a politikai kalandorok, a népvezérek órája, akik agyafúrt technikával kifejlesztett politikai apparátusának segítségével ezeknek a tömegeknek az irányítására, majd felhasználására vállalkoztak. (…) Az általános vélekedés szerint a demokrácia politikai rendszer, de ha jobban meggondoljuk, a demokrácia valójában inkább kultúra, semmint puszta szisztéma – s a kultúra szót itt mintegy a kertművelés értelmében használom. Nyugat-Európában a demokráciák szervesen jöttek létre, a demokrácia mint politikai rendszer ott a társadalmi kultúra talaján hajtott ki, gazdasági, politikai és mentalitásbeli szükségszerűségek, sikeres forradalmak vagy nagy társadalmi kompromisszumok útján. Közép-és Kelet-Európában viszont előbb hozták létre – amennyiben létrehozták – a politikai rendszert, s a társadalomnak majd lassacskán, fáradalmas, esetleg fájdalmas munkával kell hasonulnia hozzá.”

„Kétségkívül, a 21. század küszöbére érve, etikai értelemben magunkra maradtunk. (…) Az embert egyedül a tudás emelheti a történelem fölé, a totális történelem csüggesztő, minden reménytől megfosztó jelenléte idején a tudás az egyetlen méltóságteljes menekülés, a tudás az egyetlen jó.”