Mindegy

Írta: Inkabringa


X, Y, Z. Ezek a betűk generációkat jelölnek. Generációs jellemzőik széles körben ismertek. Sokan használják, mások kritizálják. Kétségtelen, ha rigorózus sablonná válik, könnyen az „ők azok, akik” csapdájába eshetünk, ami az ujjal mutogatás minősített esete. A legjobb, amit a különféle generációk tehetnek, ha érdeklődő, élénk párbeszédben maradnak egymással. Nem vagyok barátja semmiféle kasztba zárkózásnak, a generációk esetében pláne nem, az egész életem ezzel a felfogással megy szembe.
Ha egy másik generációt akarok megérteni, mérlegre kell tennem a saját generációmat is. Az X-generáció a Vasfüggöny leomlása körüli években vált felnőtt korúvá. A történelmi helyzet úgy alakult, hogy Kelet-Európában tizen-huszonévesen az ölébe pottyant a szabadság. Az a nagybetűs, ami után az előző nemzedékek sóvárogtak fiatalon. Más kérdés, hogy tudott-e élni ezzel, vagy beérte az egyéni boldogulás szabadságával, hogy birtokolhatott ezt-azt és mehetett ide-oda. Átérezte-e a szabadsággal járó társadalmi szintű felelősséget? Ehhez mintát sem kapott (mintája az óvatos csendben maradáshoz volt) és a javakért hajtás mellett ideje és késztetése sem maradt az elsajátítására. Az X-generáció akkora lehetőséget kapott a történelemtől, mint ide a Mars, és nehezen jött rá, hogyan kell bánni vele. Ha egyáltalán rájött.

Az Y-generáció nagyjából a mai huszonévesek és korai harmincasok korosztálya. A mostani fiatal felnőttek nemzedéke. A fiatal felnőttektől pedig az előző nemzedékek rendszerint világmegváltást várnak, de legalábbis azt, hogy zokszó nélkül hozzák helyre az általuk elrontottakat, valamint álljanak a saját lábukra, és fogadják el az előző nemzedékek által kijelölt kereteket. Vagyis a fiatal felnőttekkel kapcsolatban mindig hatalmasak az elvárások. Az Y-generáció jó és rossz tulajdonságainak taglalásába nem bocsátkozom, ahogy annak részletezésébe sem, hogy milyen konkrét nehézségekkel kell szembenézniük (munkanélküliség, politikai radikalizálódás, lakhatási problémák, elvándorlás, gyerekvállalás stb.). Mindegyszerűen azt is mondhatnám, hogy napjainkban az előttük járó nemzedékek a „menjél innen, hová mész” mentalitásával viszonyulnak az Y-generációhoz. Kétségtelen, hogy a csúcstechnológiák korában valamennyi generációnál nagyobb kényelemben élnek, de mégsem érzik a jövőt a korlátlan lehetőségek tartományának. Az biztos, hogy az ő életérzésük teljesen más, mint az X-generációé volt. Nekik nem adatott meg a felszabadult társadalmi mámor élménye. Ők a szabadságuk korlátozására és a direkt manipulálásukra törekvést érezhetik a mindennapjaikban. Ha egyáltalán észreveszik.

A Jurányi Inkubátorház Mindegy című előadásán valamennyi felnőtt generáció képviseltette magát. Tanúivá és részeseivé váltunk az Y-generáció önvallomásának. Egyre fokozódó figyelemmel és egyre megdöbbentőbb ráismeréssel. Négy tehetséges fiatal mozgásszínházát néztük. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen Horváth Csaba  fizikai színház osztályában végzett fiatalok már egyetemistaként ígéretes tehetségnek mutatkoztak, egyik előadásukról írtam is blogban. 

A ’mindegy’ sokat elárulóan fontos és keserű szó. „Mindegy”. Vagy: „Nem mindegy?” Reménytelenséget, a jövő bezáródását érezni ki belőle. Mindegy merre indul, sehova nem jut. A fiatalság buzgó életerejét úgy ábrázolták ebben az előadásban, mint amit ketrecbe zártak, lekötöztek. Robbanás előtti feszültség és kétségbeesett kapálózás. Fojtott indulat és apokaliptikus vízió.

A Widder Kristóf által rendezett előadásban mozdulat, szöveg, mozgókép és zene szervesen egymásba kapcsolódott. Nézőként érzékennyé kellett válnunk a különféle ábrázolási módok egy élménnyé oldására. Ez nehéz mutatvány, könnyen szétesik az egész, ha egyes részelemek rátelepednek a többire és kisajátítják a figyelmet. Egy ilyen jellegű előadásban a pontos és egymást erősítő adagolásra kell figyelni. A Mindegyben ez az összhatás tökéletesen működött és elvezette nézőit az előadás végére valami torokszorító felismeréshez. Kegyetlenül őszinte volt, fájdalmas és erőteljes.

A fiatalság kitörési vágya minden nemzedékre jellemző, és az előző nemzedékek mindig - pökhendien vagy gazsulálva - a fejére ülnek. Ezt a valós vagy annak vélt érzést minden nemzedék megélte fiatalon, ez még nem teszi egyedivé az Y-generációt. Van azonban, ami valóban egyedi: a jövőbe vetett hit, a korlátlanság illúziójának hiánya. Ezt is érezték már persze korábbi nemzedékek, de volt legalább egy „ábrándpont”, például a Nyugatra szökés. A Mindegy azt mutatja meg, hogy az Y-generációnak már ez sem igazi megoldás, univerzálissá vált a jövőtlensége. A mozdulataik olyanok voltak, mintha dobozba zárva lennének. Ha kitörtek és ugrottak és rohantak, falnak zuhantak vagy ugrás közben hanyatlott le a lendületük. Vagy csak tébláboltak, ültek, álltak, hevertek mozdulatlanul, de megfeszülve. Robbanás előtti feszültség hatotta át a mozdulataikat.

Nagyon merész és tökéletesen eltalált választás volt a szöveg. Alapját Krasznahorkai László ÁllatVanBent című könyvéből válogatták. Krasznahorkai korántsem az Y-generáció tagja, de időtől, kortól és helytől független szövegeket képes létrehozni, amelyek nagyon sok élethelyzetre illeszthetőek és mégis túlmutatnak ezeken, egyetemes tapasztalássá válnak. A milleniumi fiatalok önvallomásának is hiteles formát ad. "Ki akar törni, és a falakat megpróbálja szétfeszíteni, de azok feszítik ki őt, és ott marad ebben a megfeszítettségben, ebben a kifeszítettségben, és nem marad neki más, mint üvölteni, és most már örökké csak a megfeszítettsége és az üvöltése ő, minden, ami volt, már nincs, minden, ami lenne, az nem lesz, így hát számára az sincs, ami van." (Krasznahorkai: ÁllatVanBent)

Az előadás általában kerülte a jól ismert toposzokat a generációjuk jellemzésére. Talán az egyetlen konkrét utalás az volt, amikor az okostelefonjaikat bámulva révetegen bolyongtak a térben, elmenve egymás mellett, néha véletlenül egymáshoz érve, de erre nem is figyelve.

Az előadás a konkrét élethelyzeteken messze túlmutató általános érzetet, kétségbeesést, dühöt és tehetetlenséget, várakozást és sistergő indulatot mutatott be. „kizárva az időből, bezárva egy térbe, amelyet nem rá méreteztek, mert az a baj, a tér, hogy ehhez a térhez neki nincs köze, az égadtavilágon semmi köze nincs ehhez a struktúrához, ezekhez a perspektívákhoz, ezek a perspektívák nem alkalmasak arra, hogy létezni tudjon bennük, így hát nem is létezik, csak üvölt, és az üvöltés nem azonos a létezéssel, épp ellenkezőleg, az üvöltés a kétségbeesés, a ráébredés elmondhatatlanul szörnyű esete, mikor is az erre ítélt rájön, hogy ő a létezésből ki van zárva, s már nincs visszaút…” (Krasznahorkai: ÁllatVanBent)

A zene is ezt a zaklatottságot, elfojtott dühöt, feszült ökölbezárást jelzi. Hol kommerszen és flegmán dübörög, hol szimfonikus apokalipszisre, vagy világon túli hűvös nyugalomra utal. A vetített képek is ezt erősítik. Egyedül, kiszolgáltatottan egy arc, zárt térben létező testek, és a legvégén az erdő, ahova úgy tudnak belépni, hogy kusza és alig kibogozható kötelek közül kell kiszabadulniuk, hogy aztán ott legyenek, megérkezzenek. Mert végül megérkeznek és beteljesítik a küldetésüket. „itt vagyunk, látunk mindent, látjuk, mit műveltek a ládácskáitokkal, látjuk mit műveltek a vagyonkáitokkal, és látjuk, mit műveltek a gyerekkel…” (Krasznahorkai: ÁllatVanBent)

Az előadás vége olyan, amilyennek minden előadás végének lennie kellene. Borzongató, revelatív, döbbenetes és erős. A képen egy ember nem járta erdő képe, előtte ott áll a négy fiatal. Nyugodtan, ernyedt izomzattal, lecsukott szemmel. Arcukra rávetül az erdő képe. Ott állnak készenlétben. „mert amúgy is tudunk már mindent rólatok, mert meghozták az ítéletet rólatok, és nem érdemlitek meg a földet, ez áll az ítéletben, mert eljátszottátok a szerencséteket a földön, ez áll az ítéletben, mert méltatlanok lettetek arra, hogy a föld a tiétek legyen (...) és mi azért jöttünk, hogy végrehajtsuk ezt az ítéletet.” (Krasznahorkai: ÁllatVanBent)

Az Y-generáció lenne az apokalipszis lovasa? Minden újonnan színre lépő generáció ezt jelenti bizonyos mértékben az előző generációk számára. „Üvöltés”. Ez a szó gyakran elhangzott az előadáson, és kinek ne jutna erről eszébe az 1960-as években eszmélt generáció emblematikus üvöltése, Allen Ginsberg tollából. Ez az előadás nem burkolt vagy nyílt fenyegetést jelent a többi generációnak, hanem egy kiáltás, hogy vegyék már észre őket. Hogy be vannak kerítve, le vannak kötözve, hogy elveszik tőlük a levegőt, a helyet, a teret, a lehetőséget és a jövőt. Azt mondják, félünk a jövőtől, de rátok nem számíthatunk, mert nem értitek a jövőt, de máris felélitek előlünk. A jövőt kérik számon az előző nemzedékektől. Teljes joggal és mélyen átélt felelősséggel. Az előző nemzedékek persze mondhatják, hogy nincs igazuk, de azt azért már megtanultuk, hogy az igazság párbeszéd dolga.

Ha már az apokalipszisnél tartunk, van egy olyan korszakolása is az emberiség nemzedékeinek, mely jóval nagyobb léptékben mér. Ez egy interdiszciplinárisan elfogadott földtörténeti korszak, amit antropocén korszaknak neveznek, amelyben az ember szignifikáns és messze ható változásokat generál az ökoszisztémában. Ha így vesszük, akkor valamennyi ma élő generáció, jelöljék bármilyen betűvel is, az apokalipszis lovasává válhat. A Mindegy egy fiatal nemzedék (nevezzük Y-generációnak) „lenni vagy nem lenni” kérdése. Mert, ahogy a rendező mondta egy interjúban, minden azért nem lehet mindegy.

Olvasásra ajánljuk:

Petri György: Metaforák helyzetünkre

Krasznahorkai László: ÁllatVanBent