Rocco Magyarországon

Írta: bikassygergel


Visconti és a film: nemcsak a művészi siker volt jelentékeny. Hatalmas ellentmondások, fájó nézőtéri, egyszersmind kritikai kudarcok, nagy terhek nyomják le ólomsúllyal a mérleget. Mintha az aranynak volna valami filmvászonra nem való ólomötvözete az ő életművében.

Luchino Visconti (1906-1976)

1961-ben mutatták be a Rocco és fivéreit – mintha ma is ez a cím mondana legtöbbet a filmográfiájában.

Különös kulturális esemény volt az 1961-es magyarországi premier. Egy igazi diktatúrában persze minden visszhangos esemény különleges: felerősödik, nem normális, szokatlan színezetet kap. Így erősödött szokatlanná Budapesten 1961-ben Visconti filmje, a Rocco és fivérei. Az egyik napilap vezércikkben ostorozta a gyilkosságra inspiráló filmet. A rádió egyik kommentátora „rothadó, zavaros kulturális terméknek” mondta.

Hisztérikus hangulat övezte ezt a filmet, nemcsak ezért. Szokatlanul, sőt páratlanul brutális erőszak- és gyilkossági jeleneteket látott a néző. A filmre Magyarországon 2 millió 721 ezer jegyet váltottak, egymillióval (!) többet, mint az 1962 karácsonyán vetített Dolce vitára, holott azt megelőzte a híre és legendája.

Mindebben az csak még érdekesebb, hogy ugyanennek a rendezőnek korábbi filmjei nagyon kevés nézőt vonzottak. Az 1948-as Vihar előtt félig zártkörű, csak bérletes filmmúzeumi vetítését 1959 tavaszán a kivonuló nézők botránya zavarta meg. A szicíliai halászfalu mindennapi életére harsány dühvel nem volt vevő nézőinek nagy része.

A Rocco Milánóba érkező proletárcsaládjának erőszak verte éjszakáiért viszont már izgatottan tolongott a nézők minden rétege. A dokumentarizmust elfogadták-kibírták, sőt méltányolták, hiszen élesen drámai történés hegyezte ki.

A Rocco gyomor-, ideg- és esztétikapróbáló élmény lett, azért is, mert megelőzött minden mást a magyar moziban: a Szerelemem, Hiroshima értelmiségi ínyencség volt, és zárt körben maradt – a Rocco zajosan, mennydörögve áradt szét a mozivásznon.

A Roccóban nem volt nehéz felismerni Dosztojevszkij hatását és a nagyepikai szándékot. Sok minden vegyült ebben a filmben. (A történet alapanyagát Giovanni Testori A Ghisolfa hídja című elbeszélésfüzére adta.) Visconti a Vihar előtt 1948-as zseniális kudarca után sokáig nem rendezett filmet, és meghatározó, nagy visszhangú színházi-operai műveket vitt színpadra. Ám a színházi rendezőt a nagyepika kísértette az itáliai fogadtatás tanúságai szerint.

Visconti „epikus drámaiságáról” a Rocco után még sokáig folyamatosan vitatkozott a kritika. Az olasz realista iskola és a dosztojevszkiji epika ötvözete? Szándékában nyilvánvalóan, csakhogy nagyepikai műként hiányos és „lyukas”, még ha rendkívüli sodrása ezt feledteti is.

Anya és öt fia költözik egy nyomorúságos dél-olasz faluból Milánóba. Évek telnek el, a film szövése azonban sűrűbb annál, hogy érzékelhessük.

A hosszú „andante” jelenetek után lecsap, amikor a sorsok drámai jelenetben keresztezik egymást, a filmművészet páratlan képsorait élhetjük át. Megállunk, meghökkenünk a nagyjeleneteknél. Ezek feszült izgalmát, mely belső és külső egyszerre, máig nem múlta felül senki. A lélektani kidolgozottság sincs mindig finomra hangolva, de mindig képes arcot, hátteret, mélységet adni a figuráinak. Nem törődik az idő múlásával, bármely időmúlás csak a lassítás eszköze: azért, hogy a drámai csúcsjelenet gyorsulása annál élesebb, izgalmasabb legyen.

A Rocco, bár három óra, igazán nem lassul le soha, az andante jelenetek a film első felében a tiszta líra hangját csendítik. Eredeti, saját értéket a „kihegyezésekben” teremtett. Pompás dokumentatív, epikus jelenetei inkább háttérként (vagy lírai pihenőként) kiválóak – villamosút, Milánó lakótelepi külvárosa a hó alatt és sorolhatnánk még.

Visconti gróf ünnepelt rendező volt, az egész olasz kultúra nemzeti kincse – ennek ellenére fesztiválokon gyakran mellőzték a díjazásnál.  Velencében a Rocco helyett egy közepes, jelentéktelen, mára elfeledett francia rendező filmje győzött. Gondolom, sem akkor, sem ma, évtizedek múltán nem lehet eldönteni, mennyire esztétikai és mennyire divatproblémák döntöttek.

Az Ossessione (Megszállottság) Visconti leginkább „szabad” megoldású filmje. A síkkomponálás uralma (tengerpart, folyópart, vízszintes utak) – erős nyitottságot ad a kötelező drámai vétség–tragikus végkifejlet ellenpontjaként. Talán ez a legnagyszerűbb benne.

Egyetlen későbbi filmje sem ilyen. A Rocco nagy drámai csúcspontjaival már az „érett Visconti”.  Ha a filmművészet egén holtfagyottan lebegő kései Visconti nem, a Rocco  ma is, holnap is izgalmas.

Visconti „a realizmus és az esztétizmus paradox szintézisére törekedett” – állapította meg Bazin. Ez az életmű nagy dilemmája. De: miért is „paradox szintézis” ez a törekvés? Nem erre törekszik minden műalkotás? Nem. A film a „fotórealizmus zsarnokságának” köszönheti értékeit, és ha alapvetően eltér ettől az alkotó – akkor tehetsége nagyságával arányos kudarc a része. Ezért az Ossessione Visconti egyetlen tökéletes remekműve.

Visconti tévútja nemcsak kései filmjeinek akadémikus-merev, díszletszerű „antirealizmusa” miatt folytathatatlan. Színpadi fogantatású nagyoperái, wagneri esztétikája a mozgókép fotórealizmusán belül nem élő, hanem vitrin alatti, lombikban ázó preparátum, életművének Rocco utáni korszaka ezért lett nagybetűs kudarc.

A drámai csúcspontokra kihegyezett, egyszersmind korrajzos-nagyepikai szándékú Rocco nem tud sem realista, sem „lélektani”, a formalista tökély esztétikai értelmében „remekmű” lenni. Egyre inkább így látom. Csakhogy ez a monstrum-film néhány motívumával többet fejez ki, mint bármely más párhuzamba vonható epikus vagy drámai film. Egy-egy jelentéktelennek látszó háttérmotívuma – mint a vegytisztító, ami a déli parasztcsalád számára jelkép a „piszkos” nagyvárosban, vagy a kínzóan hosszú verekedés, melynek végén Rocco egy ivókútból iszik, majd összeesik, és csatornavízbe lóg a feje – a mozgóképen realistán izzik és realitáson túli tartalmakkal telítődik.

Ezer nagy sebből vérezve a Rocco és fivérei hallatlanul erős feszültségei, ragyogó színészi összjátéka, néhány nem-drámai jelenet egyszerű szépsége és a filmtörténet egyik legnagyobb erejű drámai képsora, a tóparti gyilkosság jelenete révén ma is lángol. Indulatos, alig fegyelmezhető film.