Buddhák levele

Írta: Inkabringa


Nehéz az emberségről beszélni mostanság. Zavarba ejtő lózunggá lett sokak szemében. A magasabb rendű összefüggésekre figyelők (világpolitika, gazdaság, praktikum stb.) feleslegesnek, sőt kártékonynak érzik. Akik mégis effélét emlegetnek, jó eséllyel nevetségessé, szélsőséges esetben ellenséggé válhatnak a köz szemében. Most célravezetőbb a távolságtartás, a szelektált jóindulat, az elzárkózás. A kivárás, a nem belekeveredés. Úgyis mindegy, úgysem rajtunk múlik.

Fotó: Jaco Putker

Ezért is futott át rajtam, hogy az alább következőket nem lenne szabad e honban közreadni és az esetleges gúny céltáblájává tenni.  

Két sokat megélt ember - az egyik 65 éves, a másik 82 éves – nyílt levelet írt a fiatal generációnak. 

A levél írói hosszú évtizedek óta barátok. Mindketten buddhisták. Ez máris egyféle dobozba zárás, ahogy minden hitbéli hovatartozás, avagy kívülmaradás is. A világ már csak ilyen sajnos. Bár a levelükben megfogalmazottak gyakorlatilag minden vallás legszebb ideáit őrzik, s így vélhetőleg egyik vallás híveit sem riasztja el. Sőt, a nem-vallásos emberekhez is utat talál, hisz nem isteni gondviselésre vagy fohászra apellál, hanem az egymás iránti odafigyelésre.

A levél telve van jóindulattal és bizalommal az emberi élet értékei iránt. Némi naivitással fűszerezve. Idealizmus és emelkedettség jellemzi, bár a paraneisis műfaja ezt nem nélkülözheti, különben az új generációk végképp kedvüket vesztenék a sötét jövőtlenségtől. Hasznos és megszívlelendő tanácsokban sem szűkölködik. Érezhető, hogy olyan emberek írták, akik az emlékek sok tűzifáját elégették már az életükben, aminek messze ható fénye van. (Valami ilyesmiről írt egyszer Krúdy a sok évet ésszel-szívvel megélt emberek bölcsességéről.)

A nyílt levél tehát a több évtizeddel fiatalabb nemzedékhez szóló üzenet. A generációk rugalmas együttműködése fontos lenne, lehetne. A magam részéről az év legkatartikusabb pillanatát éltem meg, amikor láttam egy dédnagymamát és néhány hónapos dédunokáját egymásra mosolyogni. Nyolcvan év hajolt össze.

A nyílt levél írói eredetileg a fiatal zenészekhez akartak szólni, de levelük bevezetőjéből kiderül, hogy szakmától és hivatástól függetlenül, mindenkire vonatkoznak tanácsaik. Így tehát vallásra, származásra, és foglalkozásra való tekintet nélkül mindenki olvashatja.

A levelet a zene két meghatározó egyénisége írta: Herbie Hancock és Wayne Shorter.

Ők a jazz fejedelmei, élő legendái, mindig megújulni képes perpeetum mobiléi. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy ha adódik olyan pillanat az életben, amikor nem tudom, merre tovább, hallgassam Wayne Shortert és kitalálok a zűrzavarból. Jó néhány éve kipróbáltam és tényleg hatásos. 

A nyílt levélnek csak rövid zanzáját adom, arra figyelve, ami mindenkihez szólhat.

A levél bevezetőjében leírják, hogy zavaros és kiszámíthatatlan időket élünk. Elbátortalanodni mégsem szabad. A legfontosabb az egymással békében élés. Bármilyen bonyolult időket is élünk, tudnunk kell, hogy a békéhez vezető út valójában egyszerű: magunkkal kell kezdeni.

Aztán következnek a jó tanácsok.

Nem létezhetünk, és nem is alkothatunk egyedül. Cselekedeteinknek az önzetlenségben és együttérzésben kell gyökerezniük. Ne bújjunk a szakmánk vagy hivatásunk mögé, mert elsősorban emberi lények vagyunk. A bennünk levő energiákat arra kell összpontosítanunk, hogy jobb emberré váljunk. A világnak mindig újabb ösvényekre van szüksége. Keressünk új utakat, együttműködéseket, tapasztalatokat. Az ismeretlennel való találkozás kreativitást és improvizációt kíván tőlünk. Minden kapcsolatban áll, minden épít, és semmi sem hiábavaló. A derűt és a körülöttünk levő világ iránti tiszteletet sose veszítsük el.

Ötvös Róbert rajza - Igazgyöngy Alapítvány

Minden, amit kudarcnak élünk meg, valójában egy új lehetőség. Nagyon fontos, hogy a világban élő különböző gyökerű, származású emberek kapcsolatba kerüljenek egymással, tudjanak egymásról. Törekedni kell egy nyitott világ kialakítására, ahol az emberek kicserélhetik egymással ideáikat, gondolataikat. Tanulnunk kell egymástól és megtapasztalni, mások hogyan élnek. Soha nem fogunk békében élni a Földön, ha nem leszünk képesek megérteni mások fájdalmát. Szálljunk szembe a bennünk levő félelmekkel, ami megakadályozza a hozzáférést a bennünk levő bátorsághoz.

Arrogánssá válhat, aki azt hiszi, hogy ő különb és fontosabb másoknál. Ne csak az eladhatóságról, s végső soron a pénzről szóljon az életünk. A kreativitás (értsük bele a tenni vágyást is) pénzügyi profit nélkül is legyen része az életünknek.

Bölcsebb lehet az új nemzedék, ha nem vesztegeti idejét az előző generációk által már elkövetett hibák megismétlésére. Így egy jobb világot építhetnek majd az őket követőknek. Az évek szaporodásával az ifjúkori elképzelések egy része megfakul, de ne hagyjuk, hogy elenyésszenek. Őrizzük magunkban, vagyis maradjunk meg felfedezőnek.

Fotó: Cate Wnek

A nyílt levél ITT olvasható.

Erre a levélre lehet vitriolos cinizmussal reagálni. De mire nem? A cinizmus a legjobb páncél. Kis hazánkban nagy divatja van ennek. Van a levélben empátia, bizalom és felelősségérzet. Nyíltan. Ez imponáló. Titokban. Mindenestre ez a két jazz-zenész már sokat megélt ahhoz, hogy az utánuk következő nemzedékeket inkább a jövőt megvilágító emlékek száraz fájának gyűjtésére biztassa, a különféle emberi kultúrák közötti hidak azonnali felégetése helyett.

De továbbra sem vagyok biztos benne, hogy lehet-e manapság egyáltalán szóba hozni ilyesmit. Cinikus világban élünk. Sajnos.