Utazás a Holdba

Írta: Inkabringa

Bár komolyan ránk, az istenadta népre ijesztettek, mennyiféle külső erő fenyegetésében kell a napjainkat morzsolgatni, mi elhatároztuk, hogy maradék bátorságunkat összeszedve, továbbra is odasandítunk olykor a világra. Mi eztán sem fogunk senkit ijesztgetni és minket se ijesztgessen senki. 

Az ECF Princess Margriet Award for Culture elsősorban a társadalmak különféle csoportjai közötti, sőt országhatárokon is átívelő párbeszédre, a kreatív és aktív egymásba kapcsolódásra, ötlet- és tapasztalatcserére való képességet díjazza. Egyszerűen szólva, az egymással szóba állás különféle módozatait, melyre emberi közösségek, s e közösségek által létrehozott kultúrák mindig is képesek voltak.
Az idei díjazott a magyar Krétakör és a spanyol Medialab-Prado. Ezúttal mégsem róluk írok, mert remélhetőleg most majd sokan írnak róluk. Azonban a korábbi évek díjazottjai között ráakadtam egy évekkel ezelőtt megismert film alkotójára. A Journey to the Moon című filmet nagy szerencsének tartom ismerni, alkotója Kutlug Ataman, török kortárs művész. 

Ha rakoncátlanul nem az országot képviselő politikusok ténykedése alapján nézünk egy társadalomra, rögvest észrevesszük sokszínűségét és sokvéleményűségét. Ettől nem kell megijedni, nem bánt, sőt megnyugtató. Ilyen színfoltja a török kultúrának Kutlug Ataman. Nem a mainstream képviselője, ez kétségtelen, de mégis világszerte elismert alkotóművész.

Műveiben főként a társadalom peremén élőkről beszél, azokról a senki által észre sem vett hétköznapin is alul levő emberekről, akik mégis meg akarják határozni magukat a világban. Ha másként nem megy, hát kitalálnak valamit a meglevőhöz, a realitást a fantáziával keverik. Járt már valaki eldugott falusi kiskocsmában délelőtt 11-kor? Azok a történetek, amiket ott lehet hallgatni egy bringatúrán megpihenve, a világ bármely tájékán hiteles háryjánoskodás lehet. Így Törökországban is.

A Journey to the Moon című filmet úgy jellemezték, hogy 80 percet rászánunk az időnkből és tulajdonképp el is hisszük. Dokumentumfilmként van elénk tárva a történet. Hiteles dokumentáló erővel rendelkező fekete-fehér fotók és a dokumentumfilm műfajából jól ismert „beszélő fejes” kommentárok, valamint egy szemtanú elbeszélésére támaszkodik. Formailag hibátlanul teljesíti a dokumentumfilmezésről kőbe vésett szabályokat.

Csakhogy a történet a veleje és a furmányossága az egésznek. A történet Gabriel Garcia Marquez burjánzó írói világát és Georges Méliés lenyűgöző filmkészítői fantáziáját idézi, és nem a valóság hűen dokumentált lenyomatát.

Történt ugyanis 1957-ban vagy ’58-ban, hogy egy anatóliai kis faluba megérkezett egy városi ember. Autóval jött, öltönyben, tanultan, írni-olvasni tudva. Látva a falu népét, gyújtó hangú beszédben feltárta előttük, mennyire elmaradottak. A világűrbe már rakétákat lőnek ki, ők meg csak itt ülnek bambán, ahelyett hogy csinálnának valamit. Addig-meddig, hogy felpöckölte a falu önbecsülését, és építettek egy rakétát, amivel elmennek a Holdra. A rakétát, formája alapján praktikusan a minaretből alakították ki.

A film ennek a történetnek a hitelesítése. Először is egy szemtanú visszaemlékezése erősíti a valóságtartalmát, aki többször is rákérdez, hogy hisszük-e, amit mond, mert úgy higgyük el, hogy ez mind igaz. Aztán ott vannak a korabeli fekete-fehér fotók, amik bizonyítják, hogy ami a képen van, annak egyszer meg is kellett történnie. Aztán ott vannak a 21. századi jelen „beszélő fejes” szakértői, a repülőépítő mérnök, a történész, okot fejtenek és hátteret magyaráznak, miként élhet a 21. században is egy fantazmagória történelmi tényként egy közösségben önmaguk fontosságának erősítésére. Mert az űrbe kirepülni nem nehéz, de megállni és ott maradni már igen.

Így a film egyrészt egy abszurd remekmű arról, ahogy az emberek újraírják és képzelik a múltjukat. Másrészt nagyon izgalmas látlelete a kortárs török társadalomnak, s tágabb értelemben minden társadalomnak, aminek már van annyi múltja, amivel sáfárkodhat. A hit és tudomány, a barkácsolás és modern technológia, a globális világ és az erre válaszoló lokális ambíciók feleselnek egymással a filmben: elképesztő szellemességgel.

A Journey to the Moon tulajdonképp egy példázat arról, miként mitizáljuk, farigcsáljuk, csoportosítgatjuk a múlt eseményeit, hogy a jelenben büszkélkedhessünk és példálózhassunk vele, s hogy milyen komoly szerepe van a fantáziának a történelemben.