Ricochet

Írta: Inkabringa


Manapság a félelem a legfőbb fogyasztási cikk. Másokban félelmet kelteni jó üzlet, főként, ha a gyors pénzügyi és hatalmi profit a cél, és szándékosan figyelmen kívül hagyjuk beláthatatlan következményeit. Ép eszű ember törekszik a félelmeitől való szabadulásra. Nem dől hátra a karosszékben, hogy nagykanállal újabb adagot nyeljen be a frissen piacra dobott, jól promótált félelmekből. Manapság a rettentő-roppant felnőtteknek több a mumusa, mint egy óvodásnak. Nyilván van rá igény. Hiszen a mumus a rossz-gonosz-aljas-tisztátalan, s így az ijedt felnőtt lehet a fényes-világos-tiszta lelkű, aki meg van támadva, és teljes joggal retteg undorkodva. Hibát követ el, aki bagatellizálja a világban fortyogó agyrémeket, de magunkat a félelemnek átengedni nem szabad, mert könnyen manipulálhatókká válunk.

Ebből a félelemgyártásból mi inkább kimaradunk. Aki félni vagy utálkozni akar, az a világhálón találhat hozzá bőven gyúanyagot. Aki csak egyféleképpen hajlandó nézni a világra, nálunk úgyis rendre csalatkozik. A világot csőlátással nem lehet megérteni (illetve megérteni talán egyáltalán nem lehet, csak késznek lenni a sok szempontúságának elfogadására). Lehet, hogy ez manapság nem comme il faut.

Shaweesh: There is no ghost inside of us

E méltán felháborítóan hosszúra nyúlt bevezető után, lakonikusan közlöm, hogy a nehezen lélegző, de annál érdekesebb arab kortárs művészetről szól ez a bejegyzés. Azok olvassák tovább, akit nem ijesztettek meg, dühítettek fel, vagy borzasztottak el a fentiekben írottak.

Múlt év őszén egy kiállítás nyílt Londonban Ricochet címen az Asia House Gallery-ben, mely a szaúd-arábiai Gharem Studio első nemzetközi bemutatkozása volt. A Gharem Studio egyik alapítója és organizátora Abdulnasser Gharem, szaúd-arábiai képzőművész. A Gharem Studio támogatja és bátorítja a szaúdi kortárs művészeket, s tanítja a 18-25 év közötti fiataloknak a kortárs művészet, s általa az országukon kívül létező nagyvilág nyitott befogadását.

Hogy ez miért olyan forradalmi tett, mindenki számára nyilvánvaló, aki valamicskét is tájékozott Szaúd-Arábia (s a térség egyéb országainak) viszonyairól. Ha e térség kortárs kultúráját és művészetét nézzük, akkor sommásan egyetlen szóval lehetne jellemezni: nincs. Ezzel végére is érhetnénk az arab kortárs művészetről szóló bejegyzésnek, de ne ragadjunk meg a felszín légypapírján. Az arab kortárs képzőművészet csodás virágokat hajt. Világra érzékenység, eredetiség, ötlet és erős társadalomkritika, valamint felelősségérzet hatja át.

Shaweesh: United Nations (Yoda)

Az viszont tény, s így mesélik azok is, akik jártak már ott, hogy Szaúd-Arábiában nincs mozi, múzeum, koncertterem, művészeti iskola s egyéb kulturális intézmény, így olyan események sincsenek, amikhez ezen intézményekre szükség lenne. Nem azért, mert senkit nem érdekel, hanem azért, mert be van tiltva. A Közel-Kelet több országában például tilos nyilvánosan a zene és a tánc.

Hogy ez s még sok egyéb korlátozó és szigorú szabály miért él ezekben az országokban, mély történelmi és kevésbé mély gazdasági-politikai okokkal magyarázható. Mindenki tájékozódjon szakadatlanul, és ne csak a politika trendcsinálóinak szavaiból ítéljen el végérvényesen más kultúrájú embereket, hisz ezek az emberek többnyire elszenvedői annak, ami miatt máshol megvetik és félik őket. Avagy, ne engedjük, hogy egymásra uszítsanak minket. Abból mindig baj van.

Ahmed Mater: Evolution of Man

A Közel-Kelet elképesztő gazdagsághoz jutott az olaj révén, de az ott élők általános békés jóléte helyett mégis a vallási megosztottság (szunnita-siíta), a véres viszálykodás, az örökös háborúság, a létbizonytalanság, jövőtlenség és félelem jellemzi őket. Az istenadta nép kiszolgáltatottságának növelésére és kordában tartására a vallás szigorú ketreccé formálása jó eszköznek bizonyul.

Aljan Gharem: Paradise has many gates

Ha valaki felemelheti a fejét, az körbenéz, mindenfélét lát, és azon el is gondolkodik. Minél kisebb azok köre, akik körbenézhetnek, annál jobban törekszenek arra, hogy ezt másoknak megakadályozzák. Még mielőtt kényeskedve méltatlankodni kezdenénk fényes európai kultúránkból kitekintve, röppentve gondoljunk arra, hogy a mi felvilágosodott kontinensünknek is voltak jócskán komoran korlátozó és korlátolt időszakai. Nyomai még most is velünk élnek. (Reméljük, nem ilyen időszak felé megyünk most is. Vajon miről írna ma Voltaire?) Az esetleges felhördülés dacára megjegyzem, minden vallás (avagy egyéb eszmeáramlat) magában hordozza a bigott, kirekesztő és korlátozó attitűdöt is, amivel az egyént fegyelmezni és kordában tartani lehet. Ez a bigottság szorítkozhat egy ember gondolkodásmódjára és ráerőltethető akár egy egész országra is.

Shaweesh: Iconoclasm
Shaweesh a vallás két oldalát mutatja meg. Szemből a szemlélődő, békés oldalát látjuk, de a hátoldalán egy időzített bomba van.

Az arab kortárs művészetben az áttörést 2003-ban a londoni székhelyű Edge of Arabia megalapítása jelentette. Az alapító szaúdi művész, Abdulnasser Gharem és a brit művész Stephen Stapleton célja az volt, hogy az arab kortárs művészeket (köztük nőket!) bevonják a világ kulturális vérkeringésébe. Nemcsak azért, hogy megismerjék a műveiket, hanem azért is, hogy az arab világ másik arcát is megmutathassák. Ne csak a világromboló agresszort lássák bele az arab kultúrába, hanem a kiutat kereső és ehhez a világ közvéleményétől támogatást váró nyitott gondolkodást is. Az utóbbi években nyílt néhány galéria Szaúd-Arábiában, de ez még csak a kezdet. Abdulnasser Gharem szerint a képzőművészettel olyasmit is kifejezhetnek, ami leírva talán súlyos büntetést hozna a fejükre. 

Abdulnasser Gharem: Message/Messenger
A jeruzsálemi Sziklamecset fontos szentélye a muszlim vallásnak. Gharem a Sziklamecset kupoláját egyfajta kelepceként ábrázolja.

A művészet mindig a határokat feszegeti, hol műfaji, hol formai, hol társadalmi határokat. Új távlatokat nyit, addig nem ismert megközelítésmódot mutat, reflexióra késztet. Egyszóval nem enged tunyulni. A művészetnek óriási szerepe van abban, hogy ne váljunk bárgyúan befolyásolhatóvá. Ehhez viszont jelen kell lennie az életünkben. Az arab országok nagy részében nincs és nem is lehet jelen.

Az arab tudomány és művészet a régmúlt évszázadokban csodás volt, lenyűgöző, példaadó. Fontos közvetítője a világ különféle pontjain létrejött szellemi kincseknek. Mára ennek nyoma sincs. Az ellenkezője olyan nyomasztó, aminek jobb esetben arra kellene késztetnie a világ összes többi részét, hogy segítsen nekik kiszakadni ebből a ketrecből.

Noha Al-Sharif: Humbly and devout

Ketten a 9/11 merénylői közül Abdulnasser Gharem iskolai osztálytársai voltak. Ő maga is volt katona, ahogy mindenki. A Közel-Keleten senki nem menekülhet a militarizmustól. Gharem azonban tisztában van vele, hogy országának és az arab világnak az egyetlen kiút, hogy megszabadul a háborúktól, a fanatizmustól és a terrortól.

Abdulnasser Gharem: Men at work

Ezért fontos a fiatalok művészettel találkozása, mert ez a hatalmas kreativitást és energiát lecsapoló terület teljesen hiányzik az életükből. A fiatalság forrongó vitalitásának és energiájának a politikai és vallási hatalom által engedélyezett egyetlen kitörési lehetősége a harc. Amíg a külső impulzusok nélküli szárazon kongó, egyoldalú világszemlélet uralja az életüket, a fiatalok, akik – csakúgy, mint a világon bárhol - meg akarják mutatni magukat és egyéni diadalra vágynak, más kitörési perspektíva nélkül könnyen válnak terrorszervezetek fanatizált prédájává. Dicsőnek álcázott gyilkossá válnak és dicsőnek hazudott halottá lesznek.

Simohammed Fettaka: Revolution without a hero

A Gharem Studio a saját eszközeivel és lehetőségeivel próbál tenni a fiatalok jövőjéért. A művészi önkifejezés és a nyitott, önálló gondolkodás felé tereli őket. Fáradhatatlanul küzd azért, hogy ne maradjanak egyedül a világban. A Gharem Studio és az Edge of Arabia azt üzeni, hogy az arab világnak a sztereotip közfelfogáson túl van egy másik arca, amit nem mutathat meg. Még rosszabb esetben a saját sztereotípiáiba süppedt nagyvilág nem vesz róla tudomást.

Eiman Elgibreen: Don't judge me

A fanatikus indulat mindig harsány, de nem jelenti azt, hogy az őrjöngők körül álló csendes tömeg egyetért vele. Mi van, ha félnek? Mi van, ha azt érzik, senkire nem számíthatnak? Sehonnan nem jön segítség.

Pierre Bourdieu francia társadalomkutató és filozófus az észak-afrikai muszlim területeken kutatott az 1960-as években. Hatása most is jelentős, nemcsak a társadalomkutatókra, hanem a Gharem Studio tagjaira is. Ajlan Gharem műveire és gondolkodásmódjára bevallottan nagy hatással van. Bourdieu a kabil társadalomról szóló könyvében ezt írja: "Az 'amahbul' az a szégyenletes s arcátlan egyén, aki átlépi a jó kapcsolatokat biztosító illendőség határait, aki visszaél önkényes hatalmával, és a jó modorral ellentétes cselekedeteket hajt végre. Az ilyen 'imahbal' (az 'amahbul' többes száma) személyeket az emberek kerülik, nem szívesen vitatkoznak velük, mert őket nem lehet megszégyeníteni, mert aki szembeszállna velük, az minden esetben a rövidebbet húzná, még ha történetesen igaza is lenne." 

A Gharem Studio és az Edge of Arabia nem ellenséget, hanem szövetségest keresnek Európában és más kontinenseken az arab világ nyitottá válásához. Nem az egyént korlátozó hatalmi berendezkedés általuk megsínylett formáját akarják ráerőltetni a világra (amitől Európa is oly igen nagyon retteg), hanem épp hogy szeretnének megszabadulni e béklyóktól, s főként szeretnék, ha a világ az arab kultúrának azt a részét is megismerné, amit ők képviselnek. Ehhez persze kevés egy európai galériatulajdonos meg két és fél művészettörténész. A szabad, civilizált és jóléti világnak is túl kell lépnie hisztérikusan egyoldalú sztereotípiáin és a világ rajta kívül eső részei iránti érdektelenségén. Az erőszak és brutalitás ellen az egymás iránti nyitottság is fontos fegyver lehetne.

Kapcsolódó bejegyzés: Szép őszünk lesz, nemde?