A felelőtlen varázsló

Írta: bikassygergel


Ha van varázsló a filmben, René Clair bizonyára az. Nem tagadta, sőt büszke volt rá, hogy Méliés varázspálcáját tartja a kezében. A némafilm tréfás és megátalkodott bajnoka volt. Korai remekében, a Felvonásközben egy bűvész végül a film összes szereplőjét eltünteti pálcájával, önmagát is. A beszélőfilmet azonban René Clairnek nem sikerült semmivé varázsolnia. Az 1930 utáni műveiben (Párizsi háztetők alatt, A millió, Csókszüret) más csak kedves, de nem meggyőző, s a filozófiai sugallatával Chaplint is megihlető nagy igényű műve, a Miénk a szabadság döntő művészi vereség is.

René Clair (1898-1981)

Francia filmrendezőként elhallgat. Angliába utazik (Eladó kísértet), majd az Egyesült Államokba, s csak 1946-ban tér haza. Gyermekien nem érzékeli, hogy más világba tért haza. Paradox módon mégis ez adja a Hallgatni arany minden báját. Ez a film a rendező makacs vallomása a némafilmhez. Már az első képekben is ezt látjuk: CINÉMA. Egy filmgyárban vagyunk 1910 körül. A díszleten kecskét vezetnek keresztül. Angyalszárny lóg a producer szobájának fogasán, s az angyal szerepére jelentkező lányok hamarosan bukott angyalok lesznek.

A történet Moliére Nők iskolájának parafrázisa, azzal a különbséggel, hogy itt senki sem gonosz és senki sem jár pórul, nem keserűen epés, nem gonoszul hahotázó, s nem végtelenül szomorú, mint Moliére-nél. A legérdekesebb a film időtlensége. René Clair csodálatos embereivel, csodálatos zörgő masináival együtt „le akar maradni” a mai korból, s épp így, furcsamód benne marad korában.

Az ilyen istenáldotta naiv rendező akkor botlik nagyot, ha mese helyett nagy horderejű históriát akar elmondani. „Az irodalom és a színház történetében van néhány kimeríthetetlen gazdagságú téma: az óvatos szerzőnek idegenkednie kellene tőlük” – írta maga René Clair. Az ún. „filozofikus film” nincs igazán a tehetségére szabva.

Az ördög szépsége is azzal ragad el, amivel majdnem minden René Clair-film.  A rendező tökéletes gyermekdedségével. Ha egy pillanatig is felmérné, milyen súlyos történeti-filozófiai témával küzd, egész konstrukciója összeomlana, görcsössé válna, elakadna. Birkóznia kellene tárgyával, s e küzdelemben csak ő veszthetne, lévén alkalmatlan a tárgyhoz, mint gyerek az atomfizikához vagy a béketárgyalásokhoz. 

Csakhogy René Clair fütyörészik, bukfencezik, szappanbuborékot fúj: egy pillanatig sincs tudatában, hogy ő alkalmatlan e tárgy filmre viteléhez. Épp szent együgyűsége védi: René Clair játszik, mint a bűvészetet élethivatásul választó illuzionista. Eszébe sem jut, hogy birkóznia kellene. Salacrou gondolatgazdag szcenáriumot írt, René Clair észre sem veszi a gondolatokat: az ő filmje rendkívül szellemes és villózó tükörjáték két Faust között (vagy két Mefisztó között).

A film elején az idős Faust doktort (Michel Simon) az ifjú Mefisztó (Gérard Philipe) üdvözli és kísérti meg. Aztán Mefisztó ifjú lovaggá varázsolja Faustot, és ő öltözik be az idős tudós képébe. Innen kezdve az egész film mulatságos és kiszámíthatatlan szerepjáték-tanulmány. Faust és Mefisztó egymás hasonmásai.

Káprázatosan sziporkázik a film és minden fontosabb benne, mint amiről szólnia kellene. Történetfilozófiát nem kapunk ugyan, de eszünkbe sem jut, mert a rendező is elfeledte, így mentve meg egy tökéletes kudarccal fenyegető filmet. A René Clair-paradoxon Az ördög szépségében bomlik ki legszórakoztatóbban.

Nagy nevetős nekigyürkőzés következő filmje is, Az éjszaka szépei. Itt mintha fogadalmat teljesítene, hogy igenis komoly alkotóként, felnőtt emberként össze tudja foglalni életszemléletét. Hál’ istennek csak a film legvégén jut eszébe a fogadalma. Addig szokás szerint bűvészkönnyedséggel brillírozott, a végén azonban furcsán erőlködni kezd. A főszereplő zenetanárt alakító Gérard Philipe ősemberek és mamutok között dzsipen menekül, d’Artagnan és francia forradalmárok üldözik keresztbe és kasul.  A film végül önparódiába csap át.

René Clair bűvész is meg varázsló is. A húszas évek szürrealista filmnyelvi forradalmára, a Felvonásköz képbűvésze valóban nem lett a képi nyelv, a filmforma megújítója. Filmjeinek minden érdekességét a jó, legjobb értelemben vett cirkusz technikája adja. A varieté és a cirkusz belső szabályai és igényei mozgatják, formanyelvét a filmtrükkök alakítják ki. A filmfantázia szupernovája. Kiábrándító megtudni, hogy minden egy varieté színháznyi díszletben készült? A szemlélet a lényeg. René Clair is a film varázslója. Még akkor is, ha művészetének szinte semmi köze a film lényegéhez.

Könnyű neki. Ilyen felelőtlenséggel még igazi rossz filmet sem tudott rendezni. René Clair a filmkép mélyebb, igazi lényegét nemigen látta, nem érdekelte, képi fantáziája nem így működött. Bármely képsora, egész életműve azzal deríti a nézőt, hogy a cirkusz mozgóképen lett varázslat igazán.
Legjobb varázslata az 1924-es Felvonásközi szünet. Eric Satie, Duchamp, Man Ray, Francis Picabia.
Igazi szürrealista film, Bunuel sem szégyellhetné.