A felelőtlen varázsló

Írta: bikassygergel


Ha van varázsló a filmben, René Clair bizonyára az. Nem tagadta, sőt büszke volt rá, hogy Méliés varázspálcáját tartja a kezében. A némafilm tréfás és megátalkodott bajnoka volt. Korai remekében, a Felvonásközben egy bűvész végül a film összes szereplőjét eltünteti pálcájával, önmagát is. A beszélőfilmet azonban René Clairnek nem sikerült semmivé varázsolnia. Az 1930 utáni műveiben (Párizsi háztetők alatt, A millió, Csókszüret) más csak kedves, de nem meggyőző, s a filozófiai sugallatával Chaplint is megihlető nagy igényű műve, a Miénk a szabadság döntő művészi vereség is.

René Clair (1898-1981)

Francia filmrendezőként elhallgat. Angliába utazik (Eladó kísértet), majd az Egyesült Államokba, s csak 1946-ban tér haza. Gyermekien nem érzékeli, hogy más világba tért haza. Paradox módon mégis ez adja a Hallgatni arany minden báját. Ez a film a rendező makacs vallomása a némafilmhez. Már az első képekben is ezt látjuk: CINÉMA. Egy filmgyárban vagyunk 1910 körül. A díszleten kecskét vezetnek keresztül. Angyalszárny lóg a producer szobájának fogasán, s az angyal szerepére jelentkező lányok hamarosan bukott angyalok lesznek.

A történet Moliére Nők iskolájának parafrázisa, azzal a különbséggel, hogy itt senki sem gonosz és senki sem jár pórul, nem keserűen epés, nem gonoszul hahotázó, s nem végtelenül szomorú, mint Moliére-nél. A legérdekesebb a film időtlensége. René Clair csodálatos embereivel, csodálatos zörgő masináival együtt „le akar maradni” a mai korból, s épp így, furcsamód benne marad korában.

Az ilyen istenáldotta naiv rendező akkor botlik nagyot, ha mese helyett nagy horderejű históriát akar elmondani. „Az irodalom és a színház történetében van néhány kimeríthetetlen gazdagságú téma: az óvatos szerzőnek idegenkednie kellene tőlük” – írta maga René Clair. Az ún. „filozofikus film” nincs igazán a tehetségére szabva.

Az ördög szépsége is azzal ragad el, amivel majdnem minden René Clair-film.  A rendező tökéletes gyermekdedségével. Ha egy pillanatig is felmérné, milyen súlyos történeti-filozófiai témával küzd, egész konstrukciója összeomlana, görcsössé válna, elakadna. Birkóznia kellene tárgyával, s e küzdelemben csak ő veszthetne, lévén alkalmatlan a tárgyhoz, mint gyerek az atomfizikához vagy a béketárgyalásokhoz. 

Csakhogy René Clair fütyörészik, bukfencezik, szappanbuborékot fúj: egy pillanatig sincs tudatában, hogy ő alkalmatlan e tárgy filmre viteléhez. Épp szent együgyűsége védi: René Clair játszik, mint a bűvészetet élethivatásul választó illuzionista. Eszébe sem jut, hogy birkóznia kellene. Salacrou gondolatgazdag szcenáriumot írt, René Clair észre sem veszi a gondolatokat: az ő filmje rendkívül szellemes és villózó tükörjáték két Faust között (vagy két Mefisztó között).

A film elején az idős Faust doktort (Michel Simon) az ifjú Mefisztó (Gérard Philipe) üdvözli és kísérti meg. Aztán Mefisztó ifjú lovaggá varázsolja Faustot, és ő öltözik be az idős tudós képébe. Innen kezdve az egész film mulatságos és kiszámíthatatlan szerepjáték-tanulmány. Faust és Mefisztó egymás hasonmásai.

Káprázatosan sziporkázik a film és minden fontosabb benne, mint amiről szólnia kellene. Történetfilozófiát nem kapunk ugyan, de eszünkbe sem jut, mert a rendező is elfeledte, így mentve meg egy tökéletes kudarccal fenyegető filmet. A René Clair-paradoxon Az ördög szépségében bomlik ki legszórakoztatóbban.

Nagy nevetős nekigyürkőzés következő filmje is, Az éjszaka szépei. Itt mintha fogadalmat teljesítene, hogy igenis komoly alkotóként, felnőtt emberként össze tudja foglalni életszemléletét. Hál’ istennek csak a film legvégén jut eszébe a fogadalma. Addig szokás szerint bűvészkönnyedséggel brillírozott, a végén azonban furcsán erőlködni kezd. A főszereplő zenetanárt alakító Gérard Philipe ősemberek és mamutok között dzsipen menekül, d’Artagnan és francia forradalmárok üldözik keresztbe és kasul.  A film végül önparódiába csap át.

René Clair bűvész is meg varázsló is. A húszas évek szürrealista filmnyelvi forradalmára, a Felvonásköz képbűvésze valóban nem lett a képi nyelv, a filmforma megújítója. Filmjeinek minden érdekességét a jó, legjobb értelemben vett cirkusz technikája adja. A varieté és a cirkusz belső szabályai és igényei mozgatják, formanyelvét a filmtrükkök alakítják ki. A filmfantázia szupernovája. Kiábrándító megtudni, hogy minden egy varieté színháznyi díszletben készült? A szemlélet a lényeg. René Clair is a film varázslója. Még akkor is, ha művészetének szinte semmi köze a film lényegéhez.

Könnyű neki. Ilyen felelőtlenséggel még igazi rossz filmet sem tudott rendezni. René Clair a filmkép mélyebb, igazi lényegét nemigen látta, nem érdekelte, képi fantáziája nem így működött. Bármely képsora, egész életműve azzal deríti a nézőt, hogy a cirkusz mozgóképen lett varázslat igazán.
Legjobb varázslata az 1924-es Felvonásközi szünet. Eric Satie, Duchamp, Man Ray, Francis Picabia.
Igazi szürrealista film, Bunuel sem szégyellhetné.

Sakk a művészetnek, művészet a sakkról

Írta: YGergely

A sakk lassú szenvedélye a játékfilmek feszített ritmusában nehezen adható vissza. A kísérleti film vagy az animáció jobban illik hozzá.

Hatvannégy fekete-fehér kockás táblán önálló, zárt világot lehet teremteni. Vajon e zárt játék-univerzum mennyire alkalmas a művészetek számára? A játékfilm születése óta bajban van a művészetek mozgóképi ábrázolásával.

Egy alkotó, de még a film-iparosmester is csak emberekkel, élethelyzetükkel tud kezdeni valamit: a bábokkal nem, csak a báb mozgatóival. A kísérleti művészet igen: futurista formák képversekben, absztrakt fényformák tánca? Mindez illik a sakkhoz.

A történetet elbeszélő művészet nem tud a sakkozók csendjével mit kezdeni.

A sakkszenvedély nagyon ritkán vegyül vagyonszerzési vággyal. Minden más játék, hát még a kártya, pénzt ígér. A kártyaasztal nagy, bűnös szenvedélyek lobbanásának izgalmas helyszíne.

Ehhez képest két sakkozó némán: feszült szembenállás ez, de valahogy mintha „önbezárva”.

Mit közvetítsen a sakkjátékból a mozivászon? Miért fontos, hogy egy kockával odább a gyalog nem üthető? Az önmagába zárt sakkjáték átélésére kevesebb néző – és ábrázolására még kevesebb alkotó születik.

A sakk minimális ismerete nélkül a néző unalomtól sújtva ül a helyén. Ha szenvedély is a sakk, a tábla mellett, játék közben látványtalan szenvedély.

Moziban külsődleges eszközökkel hitetnék el. Ha képződik is valamiféle sakk-őrület, az akaratlanul groteszkebb és kimódoltabb lesz, mint a zajos kártyaszenvedély.

A fekete-fehér vizuális játéka. A rács-szerkezet, a fény-árnyék kettőssége, ez filmművészet volna. (Érdekes és tehetséges példája Kósa Ferenc főiskolai vizsgafilmje, ahol egy rab a cella padlójára vetülő rácskockákon sakkozik.)

A kísérleti film világa ez. René Clair dadaista remeklésében (Felvonásköz, 1923) Duchamp és Man Ray sakkozik egy magas erkélyen, míg esőzuhatag söpri le a táblát.

Duchamp maga is versenysakkozó volt, a francia olimpiai csapatban a mi Maróczynk ellenfele. Duchamp Hans Richterrel közösen, Cocteau-val harmadikként próbálkozott fényművészetet alkotni 64 kockával. (Fényszonáták 64 kockára).

Richter és Duchamp valakinek a hátára ragasztott sakktáblán játszik, aztán ez a „sakkember” és játékostársai az utcán, majd lépcsőn haladnak.

Duchamp életében két drog volt, a festés és a sakk. Még a hatvanas években is versenyzett, s egy híres fotóján talpig meztelen nő a táblánál, vele mérkőzik (Pasadenai Modern Múzeum, 1963).

A magyar Erkel Ferencen kívül csak Duchamp nagy alkotó és egyszersmind a maga kora élversenyzője – később a spanyol drámaíró Arrabal francia versenysakkozó lett, de nem világmester: Duchamp és Erkel viszont országának első számú művésze és sakkozója.

„A sakk a csend művészete” – mondja Duchamp.

Gyorsan egy későbbi példát: Yoko Ono szellemes ötlete: a „megnyugtató parti” – mindkét fél fehér figurákkal játszik.

Moholy-Nagy életműve rémlik fel: budapesti életmű-kiállításán nem találtunk sakk-művet, pedig foglalkoztatta... Ha már a Bauhausban nem, legalább később, Chicagóban: Richard Filipowskit, költő-iparművészt megkérte, tervezzen egy Bauhaus hagyományokhoz méltó sakk-készletet.

A hagyományos, cselekményre és külső fordulatokra épülő mai nagyjátékfilmek eleve vesztes terepre tévednek.

Aki magára a királyi játékra kíváncsi ezekben a történetet agyaló fikciókban, nagyon rosszul jár. A sakkértőt talán joggal bosszantja, ha (mint a legtöbb sakk-játékfilmben) villámgyorsan, másodpercenként lépnek, ha hatást fokozva rángatóznak, időnként bukfenceznek egy világbajnoki döntőn, de legalább a játék szabályait ne csúfolnák időnként a bábuk elhelyezésével, hibás mozgatásával. Apróság, de tilos odafigyelnünk?

Bergman egyik legjobb, legerősebb opusza A hetedik pecsét. Ellenfelünk itt maga a Halál, aki elegánsan, korrektül, udvariasan viselkedik halandó ellenfelével. Felmerül, fekete vagy fehér színekkel játsszunk a Halál ellen?

És máris többről van szó: ha az életet modellezzünk, a kezdőlépés a Halálé. Vagy ellenkezőleg? Hiszen a fehér bábuk kezdenek, a fekete (a Halál színe) csak válaszol a születésre – válaszol, és győz. Mindig, és törvényszerűen? Akkor viszont mélyen sportszerűtlen ez a fekete színekben versenyző Kaszás… hacsak mégis másról van szó, mint sakkjátszmáról. (Bergman egyébként egy középkori templomi freskó ihletésére bontotta ki, a festő beszélő neve Albertus Pictor).

Lehet, hogy nem a táblát kell figyelnünk. Íme, egy másik freskó: Satyajit Ray: A sakkjátékosok.

A sakk – eredendően lassú ritmusát – sugározza: a filmje is tempós, ráérős. Satyajit Ray közel hozza azt a kultúrát, az indiait, melyből maga a sakk született.

Mer lassú lenni, mer hallgatag lenni.

A hosszú évek óta csak egymással játszó indus középnemesek kertje mögött elvonul a megszálló angol hadsereg, s ők alig figyelnek oda. De, amikor értesülnek, hogy a nyugati szabályok szerint gyorsabban szokás játszani – ezen felháborodnak.

Satyajit Ray filmje népmesei ízű, gazdag szövésű, epikus ritmusú.

Nem sok sakk-remeklést ismer a cselekményes, történetmondó fikciós film. A kísérleti filmek szabadon képszárnyaló műfaja látszik sakk-képesebbnek. Számtalan remekmű-gyanús képsort kínál a kísérleti, fényjáték, animációs film.

Orosz István, a magyar grafika és mozgó animáció egyik legjelentősebb alkotója gazdag munkásságának egyik legjobb darabját alkotta meg egy Lenin-sakkparti rajzfilmre vitelével.

Orosz szellemes és villózó filmgrafikája felülírja a politikai és a sport-érdekességet, miközben lépésről lépésre hű marad a lejegyzett partihoz.

A kiinduló fotó retusálásai ellenére hiteles: Gorkij capri villájának kertjében játszik a „tornyos homlokú” Iljics a párt legnagyobb ideológusával, Bogdanovval, akit később ő maga szorított ki pártból és ideológiából.

A kibicek közül Gorkij hórihorgas alakja igazán feltűnő. Annyira, hogy később az egész partit Lenin és Gorkij játszmájaként tették közzé. Különböző játékosoknak tulajdonítva, ma is szerepel jobb lexikonokban.

Ezt a partit amatőrök nem játszhatták: versenyparti-színvonala van. Sem Iljics, sem Bogdanov, sem Gorkij nem játszhatta – valószínűleg a korai Aljechin-partik közül való.

Orosz István bravúros szemszög-váltással irányítja a játszmát, ráközelítései a bábokra, a táblákra, és a vereségét elismerni képtelen Tornyos homlokúra – meg az egész film nagyon feszes ritmusa a sakkhoz alig értőknek is érdekessé teszik a filmet. 

A játszma végén valaki felborítja a táblát (vajon ki?): hát hiszen ez illik a világmegváltó radikalizmushoz!

„Bravúrstikli” – ez a sakk-szlengben sem ismeretlen műszó dicséret is, finom bírálat is. Orosz filmje bravúros, igazi animációs remeklés, gazdag képi tartalommal. Stiklit a táblát felborító vesztes követett el. Napóleon is megtette még régebben.

Könnyen tehették: sem a sakk, sem a művészet nem kerülhetett másképp a hatalmukba.

Éljen a sakk, éljen a művészet!