Orson Welles száz éve

Írta: YGergely

Welles a nagy bűnözők megszállottja volt, óriás a kisstílű gazfickók között. Szó szerint és metaforikusan is óriásira duzzadt csodagyerek, "született zseni", surdoué (túl tehetséges), ennek minden hamari előnyével és későbbi hátrányával. Filmszerepeiben és magánéletében nagytermészetű Falstaff - műve a legnagyobb szabású torzó a filmművészet történetében, és így tovább... Orson Wellesről aligha lehet a veszedelmes közhelyek áradatát elkerülni. 

Orson Welles (1915-1985) 

Hollywood kedvence és Hollywood kivetettje. Ilyen volt Griffith, Stroheim és Chaplin is annak idején, de mit kezdjünk e kétségtelenül igaz és ezért kissé unalmas párhuzamokkal. Semmit: a közhelyek azért veszedelmesek, mert igazak - és fájdalom, még ez is közhely...

Orson Welles a hangosfilm történetének legeredetibb montázsművésze. Formateremtő ereje Eizensteinéhez hasonlítható. André Bazin posztumusz könyve  A kegyetlenség mozija címet viseli. Rohmer jóváhagyásával Truffaut adta a címet. Majd mindenki, aki belekerült (Kuroszava, Buñuel például) élénken tiltakozott e minősítés ellen. Orson Welles is megharagudott. A skorpiók kutatóját nem szabad mérges kígyónak nézni, mondta.

Welles a nagy bűnözők megszállottja volt. A  Sanghaji asszony szlogenje így hangozhatna: „Naiv óriás a himpellérek világában”. Az ír Michael O’Hara egy szőke milliomosné csábítására kormányosnak szegődik a dúsgazdagok jachtjára. A jachtot bűnöző trió uralja, mindegyikük meg akarja ölni a másik kettőt, s rendkívül agyafúrt terveket eszelnek ki: mindegyik áldozata is, hóhéra is a másiknak. A naiv ír kormányos a film végére szeretne ugyanolyan gonosz lenni, mint a többiek, de ez csak részben sikerül. „Ártatlan vagyok, tehát hülye” – fogalmazza meg a kaland tanulságait.

Másutt, több művében is olyan hírességet játszik, kinek példásnak látszó élete végén azt kutatják, nyomozzák, vajon nem hétpróbás gazember volt-e ez a sikeres és nagyhatalmú ember? Az után nyomoznak, hogy ki is, mi is volt régebben, hatalma és hírneve előtt... tán csak nem alja-gazember?

Még érdekesebb, amikor maga a nagyhatalmú főhős nyomoztat önmaga után, pénzt, ügynököket nem kímélve, s addig nem nyugszik, míg ki nem deríti, miszerint ő igenis cégéres gazember, gyilkos csavargó volt homályos ifjúkorában. Oidipusz, az amerikai mazochista.

A Gonosz érintésében nagyszabásúan hivalgó ripacs-gazfickó bőrébe bújik, aki csak azon bukik le korrupt és gyilkos rendőrfőnökként, hogy mint valami bűnbe vénült és amorálissá hízott Raszkolnyikov, szégyentelen vallomáskényszere támad: képtelen magába fojtani gonoszságát, unja állandó bűndiadalait és büntetlenségét.

Az Orson Welles megtestesítette bűn-Góliátok csak ímmel-ámmal színlelik a jót: szeretnének minél előbb bűnös mivoltukban megmutatkozni. A Welles által életre keltett aljaember, sikerei szaporodtán elfeledi minden régi gaztettét, de kínozza is a feledékenység. Az Orson-hős a gonoszság amnéziájának tragikomikus betege.

A Mr. Arkadin hőse, a nagyhatalmú milliárdos egy jelenetben Mikulásnak öltözik. Lenyűgöző és félelmetes télapó, maga a jószakállú, mesebelinek maszkírozott Gonosz. Kiábrándult egykori hívők képzelhetik így a mindenhatót, aki valóban mindenható, ebben nincs kétség – kétség a Jóságához férkőzik, hiszen az ő mindenható felügyeletével és tevékeny cinkosságával virágzik a bűn. Véres Bűnmikulás. Arkadin azért is emlékeztet Istenre, mert kétes varsói tanoncévei óta nincs bűntársa, egymaga uralkodik az egekben, ahonnan aztán önként a pokolra zuhan. Isten nélkül maradt Sátán volna?

A Mr. Arkadin szemkápráztatóan gyors film. Beállításai, plánozása, vágástechnikája, miként az Othelló is, a mozinézők lassabb, lomhább, fantáziátlanabb érzékelésével nehezen követhető. Hollywoodban, a negyvenes évek végén, nemigen tűrte ezt a piac. Elbántak vele, mint annak idején Stroheimmel.

Orson Wellesnek nemcsak a „szeme”, hanem a gondolatai, a reakciói, az asszociációs képessége is gyorsabb, mint a mozinézőé. Ezért nem arathatott sohasem akkora közönség- és (életében) szakmai sikert sem, mint a szándékolt lassúsággal feszültséget vászonra ravaszló Hitchcock, akit egyébként ugyancsak nehezen fogadott el nagynak Hollywood.

Az alig követhető gyorsaság a bűnfilmek vásznán úgy látszik, nagyobb vétek, mint a kimódoltan feszültséget gerjesztő lassúság. A bűnt rettegve átélni s a végén megérteni vágyó néző Hitchcocknál megkapja a maga csalóka és bizonytalan vigaszát.

Humphrey Bogart, a maga fáradtan szürke kalapjával? Orson Welles hatalmasabb, Rabelais-i figura annál, hogy elvállalna ilyen szája sarkában elhamvadt cigarettával elénk lépő figurát, a „poklok szelíd báránya” szerepét. Nála kényelmetlenül érzi magát a néző: nem elég, hogy lomhán erőlködünk titkai nyomában – erkölcsi világképünk is meginog, valamiképp hoppon maradunk. Gondolom, Patricia Highsmith is hasonló okok miatt maradt a bűnregényt olvasók szűkebb körének kultikus szerzője.

Wellest különösen a bűn születése érdekelte, a genezis. Miért? Mikor? Mitől? Hitchcock természetesnek tartotta a gonosz uralmát, őt a bűn felcserélhetősége, a technikája, az égiek közönyének fölfestése tette eredetivé. Orson Welles hőseit a lelkifurdalás vezeti felderítési kísérletükben, ezért az önpusztításig vivő, rivalgó önleleplezésük. Nála a bűn szenvedélybetegség.

„Ezer dollárt annak, aki elmagyarázza nekem, mi a fenéről szól ez a történet”, pattant fel pulykavörösen a Sanghaji asszony producere. Okkal dühöngött, világosan látta előre a film bukását. Nemcsak azért kellett buknia, mert a nézők nem fogadták el „a gyilkos Rita Hayworth” figuráját.

Minden Orson-film tántorog, soha nem találja egyensúlyát, botladozik. Nemcsak itt: a Gonosz érintése és a Mr. Arkadin is hasonló tulajdonságokkal terhelt (vagy mégis: áldott?). A történet szálai bonyodalmasan, kuszán túlfeszülnek. Sokáig senki nem tud semmit, a közönség gyakran a legkevésbé. Minden szabálytalan: ez hagyján, de a néző ilyen mérvű magára hagyása a film ellen kezd dolgozni. Mégiscsak gyilkosságokról van szó, meg a méltó büntetésről. Hogy miért gyilkolnak a gyilkosok... 

Orson Welles nem igazán „profi”, tán nem is ez a célja vagy becsvágya. Leküzdhetetlenül másképp lát, másképp fogalmaz, mint a profik. Dacol Hollywood mestereivel.

Orson Welles alapszíne természetesen a fekete. Lebernyeg, árnyék, gondfelhőzte arc. Pufók balek, pufók gyilkos, tekintélyes bűntudattal. Mindig az élet gátlástalan császára, akit azért bármikor letaszíthatnak: bizonytalanabb, esendőbb hatalmasság bárkinél. Örökzsarnok vagy perc-diktátor, maga se tudja, pünkösdi király. Mintha sohasem akarná elhinni, hogy győzhet. Ha végképp győztesnek tartja a világ, ő száll szembe végpusztulásig önmagával.

Bűn-bámulata a kamaszlelkű mazochistákéra emlékeztet. Meggondolandó, hogy mégis Othellót választotta nagy szerepéül, s nem Jagót. Megható, mennyire szerette Falstaff alakját.

Hiszen csak bámulta a szörnyetegeket, de nem őket, hanem a jámbor pufi-kolosszusokat érezte közel magához. Maga is közéjük tartozott. Azért kutatta oly dühös kíváncsisággal, undorodó vonzalommal a nagy gonoszokat, mert ellentétei: miféle is ez a ragadozó állatfaj? Arkadin „a skorpió logikájáról” tart lenyűgöző kiselőadást: mindhiába. Orson Welles belebújt a figurába, mégsem érti.

Welles előtt valószínűleg pályája végéig izgalmas rejtély maradt a skorpiók és az áspiskígyók logikája, és rejtély marad a néző számára is. Megoldatlan, de hasznos és termékeny rejtély.