Kosztolányi Rómában

Írta: YGergely


Elloptam egy kiskanalat a Capitolium Múzeumból. Azzal kavarta keserűen is édes kávéját római lakásának tetőteraszán. Meg tudom hajlítani, aztán visszaegyenesíteni.

Desiderio? Rómában sem így, hanem Désirének hívták. Kosztolányi, ha jól emlékszem, hat és fél évet élt Rómában. Fiatalkorában Pesten félévenként költözött, mindig a József- és Ferencvárosban lakott, végig lakta az Üllői utat és a Baross utcát, egész a házasságáig vándorolt ugyanabban a negyedben házról házra.

Rómában is nehezen mondott le költözési szenvedélyéről. Egyik lakása a Trasteverén volt, következő a Gianicolóra vezető Via Garibaldin, a harmadik a fantáziátlan, modern Párizs-szerű „világi” negyedben, a Pratiban.

Róma - Via Garibaldi

Ezt kevésbé szerette, halála előtt tovább akart költözni Salaiára, a Pariolira. Akkor az Omnibus című humoros hetilapban megjelent róla egy elhíresült karikatúra: Debenedetti, a főszerkesztő XII. Piusnak öltözve átadja Desideriónak a város kulcsait. Minden kerület kulcsát.

Magyar írók nem menekültek ide, és nem maradtak Rómában. Ady szép versei csak a látogató emlékversei. Róma nem lett Párizsa. Szabó Dezső a húszas évek elején nagy zajjal és hírharanggal bejelentette, hogy véglegesen Itáliában telepedik le. Ő sok mindent nagy hírharanggal jelentett be, ezért pár hét után erről elhallgattak, fene tudja, ő meddig harangozta, és volt-e valami alapja.

Miért nem szívta be Róma a magyar irodalmat, sem az írókat?

Kosztolányi olaszul írt levelet Capri szigetére Gorkijnak, meghívta római lakásába. Még előtte, mással is levelezett olaszul, sőt ötven évesen olasz nyelvtanfolyamra iratkozott be Svájcban, első lépés Itália felé – a másodikra már csak új életében maradt ereje.

Kosztolányi egész élete itáliai élet. A Néró, a véres költő nem antik, hanem felvilágosodás-kori itáliai regény, még csak reneszánszt se mondanék. Félig reneszánsz, félig felvilágosodás-kori. Leginkább holnapi: a próza majd visszakanyarodik hozzá. Posztmodern utáni regény.

Becsülöm, nagyon imponál Márai egész élete, stílus- és modorteremtő néhány nagy könyvét izgatottan szerettem a Kádár-korban. A San Gennaro vérét meg a Naplók néhány fejezetét most is kedvelem. Ezt azért mondom, mert rögtön hozzá is teszem: „de”. De nem tudom megbocsátani, hogy a Gyertyák csonkig égnek lett az olasz olvasók lihegő tömegsikere, és nem az Utas és holdvilág, vagy nem a Néró, a véres költő. Az olaszoknak nem tudom megbocsátani, hogy nem ismerik legnagyobb írójukat. Kosztolányi egyértelműen a legnagyobb huszadik századi olasz író, még ha ők nem is tudják. Moravia a saruját sem oldhatná meg, más még kevésbé. Én csak Italo Svevot engedném a közelébe és mellette egyetlen igazi versenytársa lehetne: Italo Calvino. Két Italo, de sajnálatomra egyik sem római.

Beiratkoztam egy olasz főzőiskolába. Vizsgafőzésemnek valami nagyon egyszerűt választottam, a supplit, de azzal is megbuktam. Carcioffót (articsókát) kellett volna, azt csak forrázni kell és mindenképpen ehetetlen. Viszont egészen római.

Vigaszként kreáltam egy hasonmást. A hasonmás elhatározta, hogy kigyűjti Kosztolányi összes passzusát a mediterrán konyháról és a város utcáiról.

Aztán arra gondolt, hogy Desiré sosem költözött Rómába, talán kiskanalát sem őrzik a Capitoliumon.