Kész csoda

Írta: Inkabringa


Az aktuális döntnökök a kulturális antropológia egyetemi oktatásának beszüntetését fontolgatják félig-meddig vagy tán egészen. Ebben nincs semmi rendkívüli, megdöbbentő, még csak váratlan sem.

Valójában az a rendkívüli, hogy nagyjából húsz évvel ezelőtt létrejöhetett ez a képzés Magyarországon. Kész csoda. Kellettek hozzá varázslók, mint Boglár Lajos Budapesten és Kunt Ernő Miskolcon, akik minden szembe széllel dacolva megalapozták a kilencvenes évek elején e tudományszak egyetemi képzését.

Boglár Lajos

A kulturális antropológia nem fura tudósok egymás szórakoztatására fenntartott belterjes gyülekezete, hanem elsősorban egy szemléletmód, ami megkönnyíti a társadalmon belül az egymás mellett megférést. Ez a szemléletmód azonban élesen elüt attól, ahogy ebben az országban látni illik/illett a világot most is és eleink idejében is.

Talán az antropológiának azért olyan küzdelmes utat törnie a jól betokosodott világértelmezések között, mert magas falak tornyosulnak előtte az évszázadok alatt összehordott megszokásokból.

Az antropológiai szemléletmód jelent nyitottságot, empátiát, egyféle szemlélődő magatartást, megoldást kereső értelmezést. Jelenti, hogy a mások igazsága is érdekel, és törekszem azok megértésére is, akik engem nem értenek meg. A saját értékrendet nem lehet kizárólagos mércének tekinteni. Az antropológiai szemléletmód nem ítélkezik, hanem értelmez. Nem igazságot akar tenni, hanem igyekszik megismerni mások másféle igazságát, párbeszédet kezdeményezni, és megoldást találni. Nem diktál, hanem generál és egyensúlyt teremt. Az értelmezésnek pedig sosem lehet vége, mert amíg élet van, addig változás is van.

Kunt Ernő

Talán ez a legnagyobb „hibája”, hogy olyan képlékeny, kilóg minden kasztból, kisétál minden ajtón, amit rá akarnak zárni. Nem lehet skatulyába zárni, pláne nem lehet irányítani és befolyásolni, mert kritikus azokkal, akik másokat irányítani és befolyásolni akarnak. Az antropológia nem hajlandó elfogadni az egyféleséget, hogy nincs átjárás a társadalmi csoportok között. Márpedig ha nincs átjárás, akkor a szegmentált csoportok felszínes és egyoldalú tapasztalatok alapján különféle téves elképzeléseket gyártanak és örökítenek tovább más szegmentált csoportokról, amik szépen gyorsan makacs sztereotípiává kötnek az agyakban. Erősítve ezzel a meg nem értést, közönyt és türelmetlenséget, a párbeszédre képtelenséget.

„Megfojtunk mindenkit, aki nem éli a mi életünket (nem jut eszembe hirtelenül, hogyan mondják ezt magyarosabban)”- írta Ady Endre a 20. század elején. Hagyományőrző nemzet vagyunk...

Ennek oldására remek eszköz lehetne a kulturális antropológia. Mert az antropológus odamegy, megnézi, megfigyeli, megkérdezi, sőt megtapasztalja. Nem úgy, mint egy újságíró, nem úgy, mint egy művész, nem úgy, mint egy lelkipásztor, pláne nem úgy, mint egy politikus. Az antropológia egy küszöb, amin bárki megállhat, hogy higgadtan betekintsen oda, amiről addig semmit nem tudott, csak az elképzeléseit táplálgatta. Nyitott terep, ahol találkozhatnak hitek, eszmék, életmódok - és valós ismereteket szerezhetnek egymásról. Azon csoportok véleményét is hallatja, akik alig vagy sosem jutnak szóhoz, akiket a tempót diktáló csoportok lesajnálóan, avagy felháborodva „megmagyaráznak” és elképzeléseik szerinti dobozba zárnak. Az antropológia egyformán és elfogulatlanul tekinti kutatásra érdemesnek a számkivetettet és az elitet is.  

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulóinak festménye

A másik kibírása, más nézőpontok elismerése, más ízlések és értékek elfogadása nem könnyű. Legalábbis úgy nem, ha meggyőződéssel hisszük, hogy a saját értékrendünk a mértékadó, mert akkor hódolókra és megvetettekre osztjuk a világot. Csakhogy ezzel elvesszük az élet élvezetét. Beleveszünk az acsargó önigazolásokba – és már megint ott vagyunk, hogy nem figyelünk egymásra.

Az antropológiában a holisztikus szemléletmód a meghatározó. Az antropológus-képzésben a filozófiának és a pszichológiának is fontos szerepe van. Meg kell ismerni önmagunkat, személyiségünket, korlátainkat, és képessé kell válni készen kapott ideológiák kényelmes túraútvonala nélkül is a világról gondolkodni. Így tudunk túllépni saját életünk keretein és elismerni más életek kereteit. Ebből még jó is lehetne.

A jövőbeni értelmiségi ifjakat nevelő tervek szerint erre nincs szükség. Az antropológia nem egy belenyugvó tudományág, protestál, vitázik, és értelmez, folyton értelmez. Pénzre, profitra fordítható haszna nincs. De még ez sem igaz. Vannak országok, ahol gyár, autópálya, iskola, falu-város építéséhez/bontásához is gyakorta kérnek antropológiai szakvéleményt. Nem azért, mert szép a lelkük, hanem a praktikum miatt: az a lényeg, hogy hosszú távon működjön, ahhoz pedig nem elég a szemfényvesztés és a punktum, ahhoz a résztvevők involváltsága kell. Ha ez nincs meg, akkor jobb bele sem kezdeni, mert csak idő kérdése, hogy dugába dőljenek a másokra erőltetett szép remények. Itthon az antropológiai szakértelemre nincs kereslet, csak elvétve találunk pozitív példát.

Mindenkinek csak ajánlani tudom az efféle szemlélettel való találkozási alkalmakat (cikkek, tanulmányok, filmek, beszélgetések, előadások stb.), ilyen például a Szimbiózis Napok Budapesten, ahova idén sajnos nem jutottam el az egyszerre két helyen levés kínzó problémájának megoldatlansága miatt, pedig nagyon jó ott lenni. De ilyen terep a dokumentumfilm is. Például Ember Judit filmjeit is érdemes nézni: tanulni lehet világra nézését, empátiáját. 

Azokat, akik rosszallják és haszontalannak tartják az antropológiai szemléletmód kisarjadását e honban, s módfelett szeretnék száműzni, nem sok jóval tudom kecsegtetni. Húsz esztendő hatalom, és ez idő alatt sokan tanultak kulturális antropológiát, és még sokkal többen ismerik ezt a szemléletmódot, még ha nem is tudják néven nevezni. Lépten-nyomon találkozom velük olyan helyeken is, ahol nem is számítok rá. Ez a szemlélet már itt van velünk, nem tűnik el.

A szorongatott helyzetben levő honi kulturális antropológia jelen állapot szerint csak egy világra nyitottabb korban reménykedhet. Aki nemzetgazdasági szempontból is értékes idejét fecsérelte már irodalom vagy kultúrhistória lapozgatására tudja, hogy az örök időkre rezonáló mondatok kifaragásához kell valamiféle kortalan értékteremtésre való könnyed készség. Úgyhogy megint csak Adyt idézem: „Nekünk egyes-egyedül kell gondoskodnunk legszükségesebb, legemberibb lelki táplálékunkról, a vastartalmú zöldfőzelékről, melynek optimizmus a neve.”

Tájékozódási pontként, a teljesség igénye nélkül, ajánlunk néhány kulturális antropológiai oldalt, ahonnan további hasonló témájú oldalakra lehet eljutni:

Antroport

Anthropolis

Szimbiózis Kulturális Alapítvány

DocuArt