Kosztolányi tavaszai

Írta: YGergely


Kosztolányi Dezső élete harsogó öröm- és szenvedéstörténet volt.

A magyar irodalom huszadik százada a tankönyvek szerint Ady Új versek című kötetével kezdődik, de a tankönyvek mindig túl komolyak. A magyar irodalom két kamasznaplóval kezdi a huszadik századot: Karinthyéval és Kosztolányiéval.

Szó szerint nulla óra nulla perckor: mindketten a század első másodperceit várva az óraütéssel, ott ülnek naplójuk felett.

Kosztolányi nem volt olyasféle csodagyerek, mint unokafivére, Brenner Józsi (Csáth Géza) vagy Karinthy.

A tizenhárom és fél éves Karinthy gyerek-irkafirkás naplójával naivul sziporkázó géniusz-nebulónak látszik. 1900. január elsején mindenesetre sokkal eredetibb, mint a nála idősebb Kosztolányi.

A Naplók – Levelek gyűjteményben megrendítő és fájdalmas regénnyé, többszereplős levélregénnyé kerekedik Kosztolányi élete. Minden olvasó maga döntheti el, kik e regény hősei.

Az első bizonyára az egyetemista Babits Mihály. A másik nyilván Csáth Géza, akihez sokáig az idősebb (unoka)fivér fölényével és némi agresszivitásával szól (de akkor is mindig szeretettel és a tehetsége elismerésével), később megmenteni próbálja morfiumszenvedélyéből, tudjuk, sikertelenül. Bújtatottan is nagy érzelmekkel, féltékenységgel, rivalizálással, szeretettel átitatott levelek.

Egyetemistaként állandóan költözik, havonta másik címet ad meg. Milyen is Pest Kosztolányi-térképe? Számára az Üllői úti fák igazi élmény volt, átélte, köztük lakott. József körút, Baross utca, Üllői út: mindig ugyanaz a városrész, de annak minduntalan másik szeglete. Költözési, menekülési inger vezette, vagy prózaibb okok? Érdekel ez annyira, mint hogy Ibsen hatott-e rá előbb, vagy Schopenhauer.

A halálon kívül egyetlen témája van: a nők. Minden nőbe szerelmes volt, kamasz kislányba, szép színpadi csillagba és rút utcalányba. Úgy sejtem, ő teremtette (írta) mindegyiket.

Már az új magyar literatúra ünnepelt poétája, vezető publicista nagy lapoknál, előtte a világ, hinnénk, és ő titokban egy vidéki fiatal lányba szerelmes. Lányi Hedvig: ő a Fecskelány. Nem hiszem hogy Somlyó és Karinthy tudott róla: kegyetlenül, rimbaud-i dölyffel, fekete izzással hahotáztak volna ott a New York zajos karzatán. Ez a Fecskelány kegyetlen gyötrelmeket okozott neki.

Ekkor azonban hirtelen, vizsgáit le nem téve napilapok vezető publicistája lesz. Munkamániás öröm- és élethabzsoló. Babits számára (s kicsit a mai olvasónak is) elképesztő fordulat, de maga Kosztolányi hamar túl van a csodálkozáson. Vagy csak leplezi?
„Ma, kedvesem, egészen más idők járnak. Az öntudat korszakát élem. Testemet, lelkemet megvették. A szerkesztőségekben le vagyok kötve. Minden tollvonásomat megfizetik.”

Kosztolányit a vezető napi- és hetilapok valóban nagyon megfizették, éjjel-nappal sokat dolgozott.

Kosztolányi nagyon sok magánlevélben pózol. Önmagának írja őket, meg az utókornak. A Kosztolányi–Juhász–Babits-levelezés a magyar literatúra egyik legnagyobb dokumentuma.

Irodalmi művet, fikciót sem könnyű megítélni, magánlevelezést tudóskodva is bizarr lenne. Jobb, ha inkább idézek. Ezt Harmos Ilona színésznőnek, későbbi feleségének írta: „Édes kisasszony, művésznő és bűvésznő, kígyóbűvölő, költőtáncoltató, tűzvész és hűsítő ital, koporsó és virágágy, szeretnék reád heveredni. Ha megcsaltál, nem baj. A korbácsot is szeretem, amellyel véresre vered az életemet.”

Azután az élet és a hétköznapok, minden ember giccsei következnek. Az élet, melyet minden ember átél, de melyből csak a költő teremt másik világot.

A munka robotos, Kosztolányinál robotban is színes évei jönnek. Tevan, Kner, írók, fordítók. Thomas Mann-nal németül, a legtöbb íróval franciául levelez, Gorkijnak olaszul ír Caprira, Emil Isacnak magyar nyelven, de románul is (szótárral).

Egyszerre arról lelkendezik, hogy elhagyja a legendás zöld tintát, és géppel ír majd. Az első írógép ámulatba ejti. Ő, a „lila tinták” költője szenvedélyes gépíróvá vált volna? Nem vált, továbbra is kézzel írt. Mi történhetett a fénylő géppel? Megunta? Dühítette? Eldobta?

Vannak itt nagyobb távlatú fordulatok is persze.

Mindent irodalomnak lát, még önmagát is, még halálakor is. „Tudom, hogy meg kell halnom. Egy óriási feladat előtt állok, s majd én is túlesem rajta, mint annyi millió ember a világ teremtése óta.” Ezt még betegsége előtt írta, de bármikor is, a Napló egyetlen, nagy témája a halál, a meghalás nagy feladata. E nélkül kevéssé – sehogy sem – volna érthető az utolsó évek költészete.

S e költészet ismeretében, meg minden régebbi írása ismeretében az utolsó szerelem Radákovich Mária iránt valóban olyan, mint egy töredékben maradt Kosztolányi regény: a legszomorúbb, a legdrámaibb, fájó és felemelő, mint a Szeptemberi áhítat. (Parti Nagy Lajos írt belőle dokumentumdrámát.)

Kosztolányi szerepjátszása és nagyszabású, hiszteroid nárcizmusa és őszintétlensége hol zavar, hol lenyűgöző (még gyerekével gügyögve, még pokoli kínok között, még halála előtt sem őszinte, mert szerepet játszik).

A felnőttkori és töredékes Naplóban viszont alig van póz. Ezt önmagának írja, gyorsírással. Munkaanyag. Sok bejegyzés olvasható utolsó félbe maradt művéhez.

Sohasem a leveleiben őszinte, de az olvasóknak szánt írásaiban igen. Nagy szerencse, hogy a Napló minden ízében őszinte. Úgy titkos magánnapló, hogy majdani vagy volt művek mindenkit érdeklő kommentált nyersanyaga, egy töredékeiben is nagy, olykor legnagyobb regényének látszó félkész anyag. Félkész? Ő jobbat tud: „ákom-bákom anyag” – mint e gyorsírásos naplóvázlatban maga írja, ragyogó találattal.

Gyakran érezzük magunkat feszélyezve írók magánleveleit olvasva. Itt sokkal kevésbé, mint másutt. Kosztolányi majd minden levélsorát költészetté tudta festeni. „Az író legyen indiszkrét” válaszolta a Nyugat körkérdésére. Ki tudja, tán minden levelét az utókornak szánta, szégyentelenül.

Az indiszkrét mű azonban, ha igazán értékes és jó, el is veszti mérgét. Magánlevél oly ritkán műalkotás. Kosztolányinál is nagyon ritkán, s furcsa mód mégsem zavar, egyszerre érzem fikciónak és dokumentumnak.

Kedvencem Orbán Ottó verse, ezt szeretem mondogatni, nem az irodalomtörténetet lapozni. Ugyanazt érezteti meg, amiről Gyergyai Albert beszélt egy Nyugat-esten, ahol arról kérdezték, milyen költő volt Kosztolányi? A hangyák szemével (mondja Gyergyai): „jámbor ötvös, szavak céltalan ötvözője, négy fal közt lapuló lázadó, istentelen aszkéta.” A tücskök szemével: „vándormadár, átváltozó művész, bűvész, angolna, megfoghatatlan”.

Nem is tudom, Orbán Ottó versének melyik szakaszát idézzem. Mindet szeretném. De legalább az elsőt. „Ingatag menny alatt ingatag létező, sztoikus mester és link alak, K. Dezső.”