Írta: YGergely
Ha hinnünk lehet a saját maga által is megerősített legendában, az ötéves Hitchcockot apja egyszer elküldte a rendőrségre egy levéllel. Az ügyeletes rendőrtiszt mosolyogva olvasta el az atyai sorokat, majd intézkedett, hogy a gyereket zárják be egy cellába. Tíz perc múlva engedték ki, atyja óhaja szerint.
Ha hinnünk lehet a saját maga által is megerősített legendában, az ötéves Hitchcockot apja egyszer elküldte a rendőrségre egy levéllel. Az ügyeletes rendőrtiszt mosolyogva olvasta el az atyai sorokat, majd intézkedett, hogy a gyereket zárják be egy cellába. Tíz perc múlva engedték ki, atyja óhaja szerint.
Bizonyos lélektani iskolák
szerint a félelem alapja a bűntudat, következésképp maga a büntetés - egy időre
- csökkenti félelmünket. Akárhogy van is, a félelem nagy rendezőjének
kitalálnia sem kellene jellemzőbb gyermekkori emléket. Felnőtt korában olyan
pályára lépett, mely lehetővé tette, hogy másfél-két órás erős félelemnek
kitéve őket csökkenthesse az emberek bűntudatát, szorongásait.
Tüneti kezelés, de
pótolhatatlan, s a hálás páciensek az egész világon sorban álltak a Hitchcock-filmeket
vetítő mozik előtt. A mester elmondhatja, hogy apja kezdetleges és durván
szellemtelen módszerét finommá, szellemessé, varázsossá változtatta. Ennek az
emléknek a fontosságát persze csak annyira kell szem előtt tartanunk, mint egy
Hitchcock-film sztoriját.
Truffaut Hitchcockról-Hitchcockkal készített nagyszerű interjúkönyve nemcsak
alapolvasmányaim, de alapélményeim közé is tartozik.
A Gyanú... a Kétség... a Bizonytalanság - ezek a Hitchcock-univerzum
kulcsszavai. A valóság fenyegető kétértelműségéről van itt szó, a talaj
bármikor kicsúszhat hősei lába alól, a legbékésebb pillanat teljesen váratlanul
halálossá változhat. Ebből a szemszögből filmjeinek krimi jellege csak ürügy.
Nem a nyomozás, nem az üldözés-menekülés számít, nem a detektívtörténetekben
megszokott logikai játék.
Hitchcock legsikeresebb háború előtti filmje a Gyanú árnyékában volt. Ő maga többször kijelentette, hogy a legkedvesebb teremtménye. Filmjei közül az egyik legigényesebb, leggondosabb műve, ez használ legkevesebb krimi-sablont. Fel sem merül a kérdés, ki a gyilkos, sőt a gyilkosságok megtörténtek, mikor a film elkezdődik, a néző mindent tud.
Inkább lélektani film, mint bűnügyi. Azzal a különbséggel, hogy nem a hősök lélektana érdekli, hanem a bűnügy lélektana. Krimit igénylő nézőnek nem is izgalmas, alig van benne lélegzetelállító fordulat. Kamaradarab: a pokolgép valahol legbelül ketyeg, a robbanás valahogy késleltetett. Gyilkos főhőse, bármilyen komor és elszánt alak, mégsem ellenszenves, s hogyne volna "belsőbb", mélyebb tétje a szokásosnál, amikor arról szól, hogy a hősnő még e komor gyilkost sem tudja megutálni...
A bűnügyi történet, mint a többértelmű (sőt értelmezhetetlen) létezés
példája: a moziban ez Alfred Hitchcock szabadalma.
Felcserélhetőnek érezzük
magunkat egy ismerősnek hitt, de egyszeriben ismeretlenné váló világban. Dróton
rángatott bábok vagyunk, személyiségünktől akkor fosztanak meg, amikor akarnak,
és még csak azt sem tudjuk, kik. Barátainkról kiderül, hogy ellenségek,
önmagunkról meg hogy potenciális áldozat, sőt esetleg potenciális gyilkosok
vagyunk.
Hitchcock humora a legjobb
angol forrásból merít. Úgy is mondhatnánk, valahol Dickens és Beckett között,
Anglia és Írország között lehetne elhelyezni. Elbutultan "vicces"
korunkban gyógyszerként kellene alkalmazni, mint bármelyik Chaplin-burleszket.
Hitchcock világa mindig
klisészerűen jelenik meg a vásznon. Makettek, gyakran szirupos, vetített háttér,
"elegántos" emberek és helyszínek. Aztán a "boldogoknak"
ebbe a jól funkcionáló világába, a túlhangsúlyozott látszatvalóságba egyszer csak
betör valami "nem odavaló". A szokvány krimikben a gyilkosság része a
szirupvilágnak. Hitchcock bűnügyei a bizonytalanságra, személyiségvesztésre
épülnek.
Filmjei nem gyorsritmusú,
nem kalandos, nem fordulatos, nem üldözéses jellegűek. Szándékosan
lassító, "késleltető" technikájával a rendező eléri, hogy a
húsz-harmincperces közhelyes "csevegés", az
"átvezető-fölvezető'' jelenetek még sokkal izgalmasabbak.
A Madarak azért remekmű, mert minden képsora a történeten túli,
"mögöttes" sugallatokat éreztet, s mégsem egyértelműen
"megfejthető". Nem allegorikus film; hogy mit jelképeznek a madarak -
egyszerűen megválaszolhatatlan. Mindenképpen egy büntetésre méltó, lappangó
bűntudattal titkon a büntetést váró világ (társadalom) ítéletvégrehajtói.
Ebben a ragyogó világban
mindenki mosolyog, mindenki jól nevelt és jómódú, mindenki udvarias, mindenki
szép és elégedett. S már az első pillanatoktól, már az első lecsapó sirály
előtt hatalmába kerít az érzés, hogy ebben a világban valamit titkolnak, valamit
lepleznek.
"Dehát miért? Miért
támadnak a madarak? Miért történik mindez?" - kérdik a film hősei
értetlenül. Csak jól egymás szemébe kellene nézniük, hogy megtalálják a
választ.
Érdemes lopva az órára
pillantani egy Hitchcock-film huszonkilencedik percében. Mindaddig ugyanis
semmi "izgalmas", semmi "rémes", semmi "horror"
nem történt. Rendkívül gondos aprómunkával a helyzet, a gesztusok, a színhely,
a szereplők közti viszonylatok mind "elhelyeződnek". Mégpedig - s ez
a bravúr - "duplafenekű" módon.
Hitchcock legmaradandóbb
művének a Psychót tekintik,
méltán. Az egyszerűség remekműve, az egyszerűség félelméé, a félelem
egyszerűségéé. Mint tudjuk, itt van a filmtörténet leghíresebb gyilkossági
képsora, melyet világszerte minden filmiskolán tanítanak, a ritmusteremtés, a
plánozás, a vágás, a "hangzene" effektus utolérhetetlen
tökéletessége miatt.
Mi is a Hitchcock-műfaj? Ne a
műfajt kutassuk. Csak egy a biztos, ez viszont épp a legfontosabb: hogy formateremtő.
Hitchcock hallatlanul újszerű és merész formanyelvi bravúrokra képes, de
módjával alkalmazza őket és sohasem öncélúan.
A filmesztétika nagy moralistája,
André Bazin, haláláig viaskodott azzal a kérdéssel, hogy hihetünk-e
Hitchcocknak. Következzen a hitchcocki "harmincadik perc", s szembekerülhetünk
a Nagy Izgalommal, magukkal a filmekkel ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése