Keresés ebben a blogban

2015. április 23., csütörtök

Hitchcock áprilisban

Írta: YGergely


Ha hinnünk lehet a saját maga által is megerősített legendában, az ötéves Hitchcockot apja egyszer elküldte a rendőrségre egy levéllel. Az ügyeletes rendőrtiszt mosolyogva olvasta el az atyai sorokat, majd intézkedett, hogy a gyereket zárják be egy cellába. Tíz perc múlva engedték ki, atyja óhaja szerint.

Bizonyos lélektani iskolák szerint a félelem alapja a bűntudat, következésképp maga a büntetés - egy időre - csökkenti félelmünket. Akárhogy van is, a félelem nagy rendezőjének kitalálnia sem kellene jellemzőbb gyermekkori emléket. Felnőtt korában olyan pályára lépett, mely lehetővé tette, hogy másfél-két órás erős félelemnek kitéve őket csökkenthesse az emberek bűntudatát, szorongásait.

Tüneti kezelés, de pótolhatatlan, s a hálás páciensek az egész világon sorban álltak a Hitchcock-­filmeket vetítő mozik előtt. A mester elmondhatja, hogy apja kezdetleges és durván szellemtelen módszerét finommá, szellemessé, varázsossá változtatta. Ennek az emléknek a fontosságát persze csak annyira kell szem előtt tartanunk, mint egy Hitchcock-film sztoriját. 

Truffaut Hitchcockról-Hitchcockkal készített nagyszerű interjúkönyve nemcsak alapolvasmányaim, de alapélményeim közé is tartozik. 

A Gyanú... a Kétség... a Bizonytalanság - ezek a Hitchcock-univerzum kulcsszavai. A valóság fenyegető kétértelműségéről van itt szó, a talaj bármikor kicsúszhat hősei lába alól, a legbékésebb pillanat teljesen vá­ratlanul halálossá változhat. Ebből a szemszögből filmjeinek krimi jellege csak ürügy. Nem a nyomozás, nem az üldözés-menekülés számít, nem a detektívtörténetekben megszokott logikai játék.

Hitchcock legsikeresebb háború előtti filmje a Gyanú árnyékában volt. Ő maga többször kijelentette, hogy a legkedvesebb teremtménye. Filmjei közül az egyik legigényesebb, leggondosabb műve, ez használ legkevesebb krimi-sablont. Fel sem merül a kérdés, ki a gyilkos, sőt a gyilkosságok megtörténtek, mikor a film elkezdődik, a néző mindent tud. 

Inkább lélektani film, mint bűnügyi. Azzal a különbséggel, hogy nem a hősök lélektana érdekli, hanem a bűnügy lélektana. Krimit igénylő nézőnek nem is izgalmas, alig van benne lélegzetelállító fordulat. Kamaradarab: a pokolgép valahol legbelül ketyeg, a robbanás valahogy késleltetett. Gyilkos főhőse, bármilyen komor és elszánt alak, mégsem ellenszenves, s hogyne volna "belsőbb", mélyebb tétje a szokásosnál, amikor arról szól, hogy a hősnő még e komor gyilkost sem tudja megutálni... 


A bűnügyi történet, mint a többértelmű (sőt értelmezhetetlen) létezés példája: a moziban ez Alfred Hitchcock szabadalma.

Felcserélhetőnek érezzük magunkat egy ismerősnek hitt, de egyszeriben ismeretlenné váló világban. Dróton rángatott bábok vagyunk, személyiségünktől akkor fosztanak meg, amikor akarnak, és még csak azt sem tudjuk, kik. Barátainkról kiderül, hogy ellenségek, önmagunkról meg hogy potenciális áldozat, sőt esetleg potenciális gyilkosok vagyunk.

Hitchcock humora a legjobb angol forrásból merít. Úgy is mondhatnánk, valahol Dickens és Beckett között, Anglia és Írország között lehetne elhelyezni. Elbutultan "vicces" korunkban gyógyszerként kellene alkalmazni, mint bármelyik Chaplin-burleszket.

Hitchcock világa mindig klisészerűen jelenik meg a vásznon. Makettek, gyakran szirupos, vetített háttér, "elegántos" emberek és helyszínek. Aztán a "boldogoknak" ebbe a jól funkcionáló világába, a túlhangsúlyozott látszatvalóságba egyszer csak betör valami "nem odavaló". A szokvány krimikben a gyilkosság része a szirupvilágnak. Hitchcock bűnügyei a bizonytalanságra, személyiségvesztésre épülnek.

Filmjei nem gyorsritmusú, nem kalandos, nem fordulatos, nem üldözéses jellegűek. Szándékosan lassító, "késleltető" technikájával a rendező eléri, hogy a húsz-harmincperces közhelyes "csevegés", az "átvezető-fölvezető'' jelenetek még sokkal izgalmasabbak.

A Madarak azért remekmű, mert minden képsora a történeten túli, "mögöttes" sugallatokat éreztet, s mégsem egyértelműen "megfejthető". Nem allegorikus film; hogy mit jelképeznek a madarak - egyszerűen megválaszolhatatlan. Mindenképpen egy büntetésre méltó, lappangó bűntudattal titkon a büntetést váró világ (társadalom) ítéletvégrehajtói.

Ebben a ragyogó világban mindenki mo­solyog, mindenki jól nevelt és jómódú, mindenki udvarias, mindenki szép és elégedett. S már az első pillanatoktól, már az első lecsapó sirály előtt hatalmába kerít az érzés, hogy ebben a világban valamit titkolnak, valamit lepleznek.
"Dehát miért? Miért támadnak a madarak? Miért történik mindez?" - kérdik a film hősei értetlenül. Csak jól egymás szemébe kellene nézniük, hogy megtalálják a választ.

Érdemes lopva az órára pillantani egy Hitchcock-film huszonkilencedik percében. Mindaddig ugyanis semmi "izgalmas", semmi "rémes", semmi "horror" nem történt. Rendkívül gondos aprómunkával a helyzet, a gesztusok, a színhely, a szereplők közti viszonylatok mind "elhelyeződnek". Mégpedig - s ez a bravúr - "duplafenekű" módon.

Hitchcock legmaradandóbb művének a Psychót tekintik, méltán. Az egyszerűség remekműve, az egyszerűség félelméé, a félelem egyszerűségéé. Mint tudjuk, itt van a filmtörténet leghíresebb gyilkossági képsora, melyet világszerte minden filmiskolán tanítanak, a ritmusteremtés, a plánozás, a vágás, a "hang­zene" effektus utolérhetetlen tökéletessége miatt.

Mi is a Hitchcock-műfaj? Ne a műfajt kutas­suk. Csak egy a biztos, ez viszont épp a legfontosabb: hogy formateremtő. Hitchcock hallatlanul újszerű és merész formanyelvi bravúrokra képes, de módjával alkalmazza őket és sohasem öncélúan.

A filmesztétika nagy moralistája, André Bazin, haláláig viaskodott azzal a kérdéssel, hogy hihetünk-e Hitchcocknak. Következzen a hitchcocki "harmincadik perc", s szembekerülhetünk a Nagy Izgalommal, magukkal a filmekkel ...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése