József Attila születésnapjára – Citátumok 5.

Írta: Inkabringa


József Attila ma 110 éve született. Azoknak, akik a betűket passzióból is szeretik összeolvasni, biztosan volt az életüknek olyan korszaka, amikor József Attila verseivel aludtak el és József Attila verseivel ébredtek. Ezek a burjánzó-kavargó versélmények idővel letisztulnak bennünk.

Juhász Gyula a 16 éves József Attilának írta egy levelében:

„Édes Attila Öcsém,

Levele és új versei nagyon megkaptak és meghatottak. Sok gondom és bajom mellett azon gondolkodom, hogyan kellene magát okosan és szépen fölfedezni?”

Azóta egyik nemzedék a másik után újra és újra fölfedezi.

Bár a kortársai nem mindig voltak olyan éles látók és nyitottak József Attilával kapcsolatban, mint az utókor. A kortársak magukkal voltak elfoglalva, akkor is, ha nem róluk volt szó.

„Drága jó Mikes Bácsi,

Most már igazán kétségbeesetten öt verset küldök egyszerre. És ha ezek se jók, ha ezek se tetszenek, akkor igazán nem tudom, hogy mit csináljak, mint egyetemi hallgató. Beiratkozáshoz nincs pénzem – most már ide se érkezne időre, de ez a kisebb baj: hanem mit csináljak magammal? Hozzám senki egy biztató szót nem szól…”

„Kedves Kuncz Aladár,

Örömmel hallottam, hogy föltűzted zászlóimat az Ellenzék magaslataira és szintazonképp örömmel várom a pénzecskét. Azonban, mint talán Te is sejted, ez az öröm, a pénzvárás öröme immár igen hosszúra nyúlik, és különösen hasizmaim szenvednek emez állandó lelkes örvendezéstől…”

A sok-sok dacos-töprengő-duhaj-csüggedt verséből két ifjúkorában írtat választottam a mai napra. Egy almát és egy körtét.

Szeretném, ha vadalmafa lennék

Szeretném, ha vadalmafa lennék!

Terebélyes vadalmafa;

S hogy testemből jóllakhatna

Minden éhező kis gyermek

Árnyaimmal betakarva.

Szeretném, ha vadalmafa lennék

S minden egyes árva gyermek,

Ha keserű könnye pereg,

Felkeresné s könnyeivel

Öntözné meg a tövemet.

Szeretném, ha vadalmafa lennék,

Mi ha majd egykor kiszárad

És a tél apó kivágat,

Lángjaival felszárítná

Könnyeit a bús árváknak.

S ha csakugyan vadalmafa lennék,

Volna öröm a földön és

Sehol semmi bú, szenvedés

S a mosolygó fejeket nem

Bántaná az elköltözés.

Szólt az ember

Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett,

Aztán azt mondta: Körtefa vagyok.

S gyökere lett a föld, dereka a magasság,

Lombja az ég

És körtét ettek a bogarak,

A madarak, az éhes csillagok.

Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett,

Aztán azt mondta: Szén és vas vagyok.

És csörömpölő acélműhelyekben

Tűzre dobta a nagy hegyeket,

Hogy a halállal és az új időkkel

Száguldják meg a versenyt dübörögve

Szédítő, karcsú expresszvonatok.

Szólt az ember, szólt, megállt és elment

S csak azt nem mondta, hogy ember vagyok.