Írta: Inkabringa
A Titanic Filmfesztiválon az ál-dokumentumfilmek idén érdekes színfoltot jelentettek. A romantikus-horror-vámpír divathullámra ráülve egy olyan film nyerte el a közönségdíjat, amelyben (ál)dokumentarista módszerekkel a vámpírok emberi társadalomba való beilleszkedésének nehézségeit tárták fel (Hétköznapi vámpírok).
A Titanic Filmfesztiválon az ál-dokumentumfilmek idén érdekes színfoltot jelentettek. A romantikus-horror-vámpír divathullámra ráülve egy olyan film nyerte el a közönségdíjat, amelyben (ál)dokumentarista módszerekkel a vámpírok emberi társadalomba való beilleszkedésének nehézségeit tárták fel (Hétköznapi vámpírok).
A Titanic Filmfesztivál
zárófilmje is egy ál-dokumentumfilm volt. A dán Michael Madsen (nem összekeverendő
az amerikai filmszínésszel) filmjében dokumentarista módszerekkel mutat be egy
elképzelt találkozást egy idegen civilizáció képviselőjével.
Ez a téma a legnagyobb
filmalkotókat is megihlette már, Tarkovszkijtól Kubrickig.
Leszáll egy titokzatos űrhajó,
mely nem földi szerzet, és íme, máris nyakig benne van a világ egy harmadik típusú
találkozásban.
Az ENSZ legmagasabb szintű
ufó-felelősei, valamint kormányszóvivő, asztrofizikus, teológus, minden rendű
és rangú „Alien-tudorok” foglalnak helyet a kamera előtt, és beszédet intéznek
az ismeretlen földönkívülihez.
Csak beszélnek, beszélnek… Magyarázzák
a földi életet, mintha annak egyetlen szereplője az ember volna. Magyarázzák,
majd magyarázkodnak, végül finoman, ahogyan csak egy nemzetközi elitgárda tud,
fenyegetőznek is egy kissé.
Milyen az agyuk szerkezete? Van
fantáziájuk? Milyen az erkölcsük? Különbséget tesznek jó és rossz között?
Záporoznak az álnaiv kérdések a
földönkívülire. Csupa emberi fogalom. Az nem lehet, hogy ez máshol ne legyen
fontos.
Meglepi, és zavarba hozza őket az
ismeretlen jelenléte. Ez szenzáció, csak nehogy pánik legyen. Kapcsolatba kell
lépni vele, de azt sem tudjuk, hogy néz ki és érti-e, amit mondunk. Nem baj,
azért mondjuk decens arccal, nyugodt hangon. Mert mi civilizált, finom emberek
vagyunk, a váratlan és eddig sosem látott vendéget úgy fogadjuk, ahogy illik:
gyanakodva.
Egy főtudós szkafanderben be is
megy a titokzatos űrhajóba. Nem lát semmit, nem találkozik senkivel, de érzi,
hogy nincs egyedül. Ennyi a konkrét tudás.
A többiek pedig ülnek fényesre
suvickolt irodaházban, vagy mennyezetig érő könyvespolc előtt és mesélnek
rólunk, emberekről, akik kizárólagos birtokosai, gazdái és őrzői vagyunk ennek
a bolygónak és szeretnénk is azok maradni.
Mesélnek az űrbe fellőtt
fotókról, filmekről, zeneművekről. No igen, azt hosszas vita után kihagyták a
„space message”-ből, hogy mi emberek kedvvel és folyamatosan háborúzunk és
irtjuk egymást. Olyan rosszul mutatna Bach zenéje mellett.
Alapvetően mégis barátságosak
vagyunk, lám, bizalommal tekintünk e nem várt találkozó elé is, felfedjük
őszintén és kertelés nélkül, hogy milyen intelligens, sokra hivatott, szorgos, okos,
világuraló faj is a miénk. Hogy az érkezett idegeneké milyen, azt nem tudjuk.
Nincs válasz.
Az egyik főtudós szúrós szemmel
meg is jegyzi, ez már olyan, mint egy kihallgatás, az űrből érkezettek nem
nyilvánulnak meg. Tán butábbak, mint mi? Ó, hisz ez természetes. Vagy tán
sokkal intelligensebbek? Akkor meg katasztrófahelyzet van.
Továbbra is tükörasztalon
nyugodtan összekulcsolt kézzel, tárgyalói hanghordozással finoman közlik, hogy
talán nem a legmagasabb szintű, de azért elég gyilkos fegyverek birtokában
vagyunk. Ne higgyék az űrből jöttek, hogy az emberiség olyan könnyen adja ezt a
bolygót.
Az is lehet, hogy csak véletlenül
kötöttek itt ki, vagy mélységesen és törhetetlenül barátságosak a szándékaik.
De mivel megszoktuk, hogy az univerzumban csak mi vagyunk, megszoktuk azt is,
hogy mindent csak emberi léptékkel mérünk. Ezért tartjuk többre magunkat mindennél.
Magyarázatként a tudósok jóindulatúan
hozzáfűzik, hogy az esetleges bántó szándékot csak azért említik, mert -
köztünk maradjon - az emberiség történelmében bizony előfordult olyan, amikor bolygónk
földrészeit felfedezők addig nem látott emberekre és kultúrákra bukkantak. Az
akkori kor hatalmi felkentjei voltak hivatva eldönteni, hogy az addig nem
látott lények emberek-e vagy sem. Ezen procedúra – pironkodva vallottak erről tudósaink
– nem volt erőszakmentes, sajnos történtek túlkapások a világhódítások közben. Ezért
szeretnék, hogy a nem-ismert látogatóknak eszükbe se jusson gonosz és hódító
szándékkal érkezni. Mert lehet, hogy ők nem ilyenek, de az ember ilyen is tud
lenni, és ez félelemre ad okot.
Az ember legfőbb tulajdonsága,
hogy mindent meg akar ismerni. Az ismeret birtoktárgy és a hatalom eszköze. Ha az
ismeretlennel találkozik az ember, amit nem tud megfejteni, akkor veszélyben
érzi a hatalmát. És ha az ember veszélyben érzi a hatalmát, akkor képes mindent
elpusztítani.
Ez az ál-dokumentumfilm egy
végtelenített monológ az aránytalanná vált emberi hübriszünkről.
Szörnyűségekre vagyunk képesek,
grandiózusan tudunk pitiánerek lenni, pökhendi kiskakasokként viselkedünk a
bolygót birtokolva. De sokszínű, érdekes, izgalmas, figyelemre méltó,
találékony és eredeti népség is vagyunk.
Hallottunk már olyanról, akinek
napi szinten van ufó-élménye, olyanról is, aki alig várja őket. Most mit
csináljunk, ha hiába várják oly sokan, egyetlen idegen űrbeli lény sem teszi
mérlegre helyettünk azt, ami emberi? Kénytelenek vagyunk mi magunk kordában tartani azt
a makacsul hódító, s gyakran dölyfös leleményességet, ami a Föld nevű bolygót
emberekkel népesítette be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése