Egy százhat éves ifjú halálára

Írta: YGergely

Oliveira a modern film leglassúbb nyelvezetét beszélte. A drámai pillanatokban is epikus kíváncsiság hajtotta. A legismertebb portugál filmrendező hetvenéves korában találta meg stílusát. Lassú ritmusú, nagy csendekkel, halk beszélgetésekkel, mozdulatlan beállításokkal felvett, gyakran három órás filmek alkotója lett. Elmélyültség és érzelmes türelem kell a befogadásukhoz.

Manoel de Oliveira (1908-2015)

Fiatalon rendezi a soha ki nem virágzó „portugál neorealizmus” egyetlen remekét (Aniki Bobó), azután keveset hallat magáról. Két nagy szünet is megszakítja pályáját, évtizedesnél hosszabb pauza mindkettő. Néprajzi tanulmányokat folytat és fotóművészetet tanul (németországi ösztöndíjjal), később földbirtokát igazgatja. Nemes, úri kívülálló a Salazar-diktatúrában.

Keveset forgató, súlyos szavú, roppant igényes alkotó, akinek minden munkája elüt az előzőtől. Oliveira, kis-visszhangú filmesztéták adta életmű-díjai nyomán ráébredt, tehetsége csak rügyet bontott, legjobb filmjeit éltes mesterként fogja megrendezni.

Oliveira a japán film nagy csodálója volt, többször elmondta, mindenekelőtt a lassúságuk nyűgözi le őt. Nagy hatást tett rá a kabuki színház. Oliveira filmjeinél zavarban vagyunk. Színház, mely elleste a japánok ritmusát? Irodalom, melynek a megmozduló kép az anyaga? Nem az első eset a modern filmtörténet nagy alakjainak pályáján. A mai filmnyelv megteremtői közül először talán Renoir fordult vissza a színházhoz. Truffaut is kísérletezett ilyesmivel. Figyelemre méltó Alain Resnais példája. 

Oliveira dokumentumfilmes neorealistaként kezdte. Porto szülötteként egy olasz neorealizmust megelőző filmet forgatott csavargó gyerekekről (Aniki Bobó). 1942-ben készítette, épp, amikor Visconti az Ossessionét. Később André Bazinnek azt bizonygatja, hogy az ő korai filmje csak látszólag rokon az olaszokéval, nála nem a társadalombírálat, de a költői játékosság a szembetűnő. Legyen.

Aniki Bobó (1942)

Oliveira a legdramatikusabb, halálos végzetdráma-históriákban is az epikát láttatja. Az epika csendes szavú, bánatosan könnyező költőiségét. Mizoguchi és Ozu lélegzetmódja inkább az övé, mint a drámai csúcspontokkal építkező Kuroszava zseniális aritmiái.

„Lefilmezni a szöveget.” Oliveirának a csendes beszédhez, az elhallgatásokhoz, a lassan mélázó párbeszédekhez volt érzéke. Meg a voix-offhoz, a kommentárszöveghez. Van olyan filmje, melyben – miként más módon Marguerite Durasnál – két kommentátor kíséri a képeket.

Az időn kívüliség sok mindent kezd sugározni: az érzelmek halk mágneses terét, enyhe fantasztikumot.

Történelmen kívüli, társadalmon kívüli, csak a lélek mélye érdekli? Nem egészen így van. Oliveira joggal volt büszke a „szegfűk forradalmára”, 1974 áprilisára. A katonák fehér és piros szegfűt tűztek a fegyverekre. Portugália a modern történelem legvértelenebb forradalmát élhette át.

A gazdag és ősi nemes családból származó Oliveirát a hatvanas években néhány napra le is tartóztatják, közismert másként gondolkodó, a finnyás, úri-liberális fajtából.

Oliveira egyik legérdekesebb, életműve egészétől eltérő filmjét, a forradalmat megelőző portugál gyarmati háborúról készítette. „NEM, avagy a parancsolás hiú dicsősége” – brechti tantörténetet látunk, melyben az angolai dzsungelbe küldött portugál hadnagy hazája középkori történetét meséli. A középkor ironikus láttatásával együtt a jelen szürke realitása az illúziók tartalmától fosztja meg a nemzet történelmét. Ez legalább annyira „anti-brechtes”, mint Brecht szelleme szerinti.

NEM, avagy a parancsolás hiú dicsősége (1990)

E míves, a színpad terét, de a regény, az epika idejét megteremteni vágyó, lassú ritmusra, lelassulásra képzett képfestő, hinnénk, messze került mindenfajta avantgarde szemlélettől, s képzelete a hibernáltak fantasztikus lassú szívverését idézi. Nem egészen. Egyik legjellemzőbb és legjobb filmje, a Kannibálok ugyancsak „bunueli” fogantatású szürreális tragikomédia. Emberhúst esznek benne az arisztokrata örömszülők, bár a nézőt talán jobban sokkolja, hogy az egyik ál-horror amorózó afféle sci-fibe való „mű-ember”.

Kannibálok (1988)

Oliveira legtöbb művét portugál dráma- s regényírókból meríti. Elsősorban Camilo Castelo Branco regényeiből. Az egyetlen külföldön is ismert (magyarul is olvasható) múlt századi portugál prózaíró Eca de Quierós. Castelo Branco – akit Oliveira bizonytalanabbnak, de mélyebbnek mond – csak hazájában becsült szerző.

A Francisca a baráti mazochizmus intellektuális filmje. Dacosan anti-film, hiszen, a kamera nem mozog, a színészek teátrálisan középre ülnek, szemben a nézővel. Nála az az avantgarde-gesztus, hogy nem akarja kihasználni a film lehetőségeit, eszménye a lecsupaszított film. Oliveira nem hús-vér embereket ábrázol, inkább valami „lelki esszenciát”, a hús-vér emberből alkimista módon „kivont, kiszűrt” érzelmet. Ezért a figurák árnyképszerű, vagy bábjátékszerű megelevenítése.

Francisca (1981)

Oliveiránál a kamera lecövekel: mozdulatlan, tablószerű képek követik egymást. Ritkán hallani érdekesebb párbeszédeket, mint nála. Szerelmi rivalizálás, féltékenység, műveltségi anyaggal bőven átitatva – mintha írói műhelyben ülnénk magunk is. Lassú vagy mesterkélten meghökkentő, de mindig eredeti. 

Oliveirában van valami túl míves, túlságig vitt, sőt agyontervezett merevség; rituális lassúság elegyül a mesterkélt meglepetés-keltés szándékával. Nagy érdeme, hogy sohasem „illusztrál”.  

Mégsem a fegyelmezett és udvarias filmalkotók ihletik. A Kannibálokat megrendező Oliveira  egy francia riportkönyvben nyilatkozott Buñuel hatásáról: „Közelebb áll hozzám Jean Vigo. Vigo tiszteletlen, Buñuel provokatőr. Spanyolország heves, Portugália szelíd. Nálam a dolgok agresszívek, de szelíden azok. Buñuelnél minden kegyetlenül, hevesen agresszív. Buñuel vallásellenes, bár nem hiszem ateistának, hiszen filmművészete mindent antikatolikus-katolikus megszállottságának köszönhet. Az én szemléletem nem vallásellenes, inkább a kétségek jellemzik, nagyon nagy kétségek, de a vágy is, hogy olyan birodalmat találjak, mely minden létezőnek a forrása... Abba a családba tartozom, mint Buñuel, de azért más vagyok.”

Ezen a (szellemi) tájon érdemes elképzelnünk a 106 éves koráig frissen és tiszteletlenül alkotó Manoel de Oliveirát.