A nyugalom tengerén

Írta: YGergely


December: Ozu hónapja...

Ozu, a későn megismert, lassan, szinte lopakodva szerzett igazi elismerést az európai közönség előtt. Művészete csupa ellentmondás: „unalmas történeteit” lélegzetvisszafojtva figyeljük.

Címkét is kapott: miként Kuroszava Dosztojevszkij, Mizogucsi talán Tolsztoj, úgy lett Ozu a „japán Csehov”. Ozut persze felettébb nehéz jól megismerni. Egy rendező ismertségéhez állandóbb jelenlétre van szükség, arra, hogy a nézők más filmekre beülve is gondoljanak rá, akaratlanul összevessék megoldásait más rendezőkével.

Ozu Jaszudzsiró (1903. dec. 13. - 1963. dec. 12.)

Ilyesféle „állandó jelenlétre” talán legszebb filmje számíthat, a Tokiói történet.

Alig hullámzó, nyugodt tengerfelszín képzetét kelti egy Ozu-film. Erő és nyugalom egysége árad a Tokiói történetből. A történet szóra sem méltó: egy idős vidéki házaspár Tokióba utazik családos, felnőtt gyermekeit meglátogatni. A gyerekek alig tudnak, vagy alig akarnak időt és kedvet szentelni nekik, inkább elküldik őket egy zajos tengerparti üdülőbe. Az idős házaspár csalódottan hazautazik, s az asszony nemsokára meghal.

Mozdulatlan kamera előtt zajlik minden. Mintha állóképek rafinált ritmusú sorozatát látnánk. Paradox, de talán épp a „fix plános” Ozu a belső vágás nagymestere. Belső folyamatokat, szavakkal nem kifejezhető állapotokat ábrázol ugyanis ily módon, a film eszközeinek e látszólagos önkorlátozásával.

Ozu filmje ellentmond a dramaturgia minden szabályának vagy gyakorlatának. Nincs drámai csomópont, elkerüli a feszültségnövelés- és csökkentés játékait.

Sokat írtak Ozu híres szemszögéről, az „alsó gépállásról”. Nála mindent fél méter magasságból látunk. Egyrészt ez a magasság megfelel a japán ember szemmagasságának, ugyanis a lakásban a tatamin ülnek-guggolnak. Ozu még ennél is gyakorlatiasabb okokkal magyarázta: olyan kamerái voltak, melyekkel csak így lehetett dolgozni könnyedén. Ne higgyünk a magyarázatoknak. Az alsó gépállásban több titok van. Véglegesen igaz magyarázata sincs a dolognak.

Ozu nagyon szeret mélységben komponálni, a belső terek mélyén állnak figurái. Európai értelemben vett, hagyományos „feszültség”, amit pedig legtöbbre becsülünk a filmekben, egyszerűen nincs. Nyoma sincs.

Igazi antifilm talán a Tokiói történet, de a világra természetesen bámuló felfedező szemszögéből, s nem törődve, nem is tudva arról, hogy antifilmnek lehet mondani. (Valóban: talán a többi mozgókép az.)

Ozu rejt valamit, eldugja a filmje lényegét, mint ahogy az élet lényege is rejtve marad előttünk. Ozunál nincs közelkép sem. Dialógjai semmitmondóak, egyszerűek, lecsupaszítottak. Ozu hatása a film megtekintése után erősödik.

Megkapó egy kulcsjelenetnek felfogható epizód a filmben. A tíz-tizenkét éves fiú nyíltan ellenséges és agresszív a nagyszülőkkel szemben, öt-hatéves öccse tétovább, de ő is idegen marad. A nagymama elhívja sétálni, a kisfiú bámészan megy vele. A családtagok az ablakból látják, hogy beszélgetnek egy közeli töltésszerű domboldalon. Távolból látszik így. Ozu kamerája megmutatja, hogy az idegenség, egyedüllét ott kint még erősebb. A kisfiú virágokat meg gazt tépked, mintha egyedül volna, hátat fordít a vele beszélgetni és játszani akaró nagymamának. Az idős asszony kérdéseket tesz fel, de nincs válasz: a nagymama a levegőnek, a semminek beszél.

A semmibe elhaló beszéd, a párbeszéd lehetetlensége, a csendes, nyugodt felszín takar minden fájdalmat. Ozu a csendek filmművésze; a józanság nosztalgiája, a bánat józansága így is a birtokában van.

Ozu olyan „tanítómester”, akit utánozni, de követni is lehetetlen. Amit tudott, csak ő maga, Ozu tudta: mester oly módon, hogy soha nem lehet iskolája, tanítványa, epigonja.

Ozunak belső ideje van, más időélménye, mint nekünk.

Hagyomány és modernség összeütközése? Leegyszerűsítve – persze ez is igaz, valami ilyesmiről szól minden Ozu-film, a hagyományos japán életforma és családmodell felmorzsolódásáról.

Mégis zavartan kerülnénk a szembeállítást: hiszen a hagyományból alig látunk valamit. Csendesen valami olyasmit sugall inkább, hogy régen ki tudja, hogy lelték meg a boldogságot vagy a harmóniát az emberek: talán akkor sem, talán soha, de ma, az elrondított urbanizációban biztos lehetetlen lesz elérni.

A film legszebb figurája az özvegy s magányosan élő fiatal nő. A rendező vele fejezi ki legmélyebben, hogy nem adatik meg a „lélektől lélekig” élménye, s ezért boldogtalanul halnak meg, legfeljebb az csökkenti a tragikumot, hogy bölcsen tudomásul veszik.

 

Ozu nem sajnálja figuráit: inkább valamilyen furcsa sorsközösséget és rokonérzetet sugall saját maga, a néző és hősei között.

A vallások és filozófiák nagy kérdőjelei torlódnak valahol a háttérben, de a vászonról a legegyszerűbb, világos, halk dallam szól. Valami természeti magatartás és szemlélet varázskörébe kerülünk. Mintha egy fa mondaná el, hogy is látja a világot. Mintha egy öreg fa sugárzana átélhető s nem kétségbeesett szomorúságot.