Renoir testamentuma

Írta: YGergely


Jean Renoir 120 éve született és 35 éve halt meg.

Jean Renoir (1894-1979)

A vízből kimentett Boudou. Furcsa cím. A film maga még furcsább. Az elkészülés dátumát nem ismerő néző valószínűleg zavarban lenne, mikori is ez a film. A „lézengő kamera”, a látszólag teljesen esetleges levegős kameramozgás a nouvelle vague évtizedekkel későbbi nagy találmánya - mind itt van A vízből kimentett Boudou képein.

Renoirnak már egy évvel ezelőtti műve, A szuka (La chienne) is figyelmet érdemelt: játszott benne egy rendkívül különös fiatal színész. Valami mást lopott át a filmvászonra, mint amit az érzelgős-hatásvadászó história szelleme sugallt. Ez a fiatal színész Michel Simon volt. Melodráma helyett lélektani kamaradráma – ennyi elég volt, hogy a rendező nevét néhány „cinéphil” megjegyezze.

Michel Simon

Az új hullám előfutára? Az, s még más is. Toni című filmje például neorealista alkotás – a fogalom megszületése előtt. Dél-Franciaországban készült, túlnyomórészt külsőkben. Éles kontúrú fekete-fehér képek. Inkább a táj fehér, s az emberek feketék zubbonyaikban.

Visconti neorealizmust indító filmjének, a Megszállottságnak (Ossessione) vetítése után a francia filmkritikusok állítólag mind azt kérdezték: ilyen nagy hatást tett rá a Toni? Kiderült azonban, hogy Visconti nem ismeri, még csak nem is hallott róla.

Jean Renoir: Toni

Nem az újhullámos ifjú titánok múló szeszélye volt az ötvenes évek végén, hogy Marcel Carnét megtagadták, Renoirt pedig mesterüknek és szellemi ősüknek tekintették.

1936 „nagy év” volt Renoir számára: négy film, elismertség. Olyan elfoglalt, hogy félbe kellett szakítani a Mezei kirándulás forgatását egy következő filmje miatt. Töredék maradt. Hódolat apja (Auguste Renoir) művészete előtt. Mélyén szelíd panteizmus lappang, ugyanakkor a filmi impresszionizmus és a neorealizmust előlegező kemény valóságábrázolás lélegzetelállító formai bravúrja sugárzik belőle. Renoir sem volt tisztában értékeivel, mikor forgatta (mikor abbahagyta). Sietett a többi, „besorolhatóbb” vállalkozásaihoz.

A nagy ábránd bekerült a híres brüsszeli „Minden idők legjobb 12 filmje” közé. A francia filmtörténet legklasszikusabb alkotása – legegységesebb szerkezetű, mélyen humanista műve.

A felsőfokú dicséretek mellett azonban ismeretes néhány ellenvélemény is. Truffaut is megjegyzi, aki Renoir feltétlen híve volt, hogy A nagy ábránd túlságosan kiszámított, kicsit mérnöki, lekerekített, szabályos és túl „jól megcsinált”. Az is tagadhatatlan, hogy mai szemmel a történelem egyre szaggatóbb „ábrándfoszlatásai” sötét fényében a film világa naiv, olykor gyermekdeden egyszerű.

Pályája csúcsán, 1938-ban készült el az Állat az emberben. Feltűnően elüt Renoir addigi munkáitól. Hiányzik belőle minden joviális mosoly. Lidérces kegyetlenség, füstös, kormos, durva világ képe ez. Parázs és jég: a hősökben fojtott, kékes tűz, a rendezőben jeges nyugalom, tekintete könyörtelenül távolságtartó.

A film első negyedórája Renoir legnagyobb filmteljesítménye: a zakatoló mozdony, a vonatsínek, a közeledő végzet himnusza ez a filmkezdés. De ugyanilyen kemény a befejezés, a gyilkosság, majd a semmibe rohanó, gazdátlanul hagyott mozdony képe. Nem Zola világa ez (az ő regénye alapján készült a film) – a 20. század, a meztelen idegvégződések világa ...

Renoir pályáját időrendben követve elérkezünk a nagy összegző alkotáshoz, művészetének csúcsához. Ez a film A játékszabály. Mindmáig néhány filmtörténész magánügye. A fogadtatás 1939-ben, talán a közeledő háború miatt, nem váltotta be a rendező reményeit. Bár újra meg újra felfedezték, kicsit mindig az „értők” filmje maradt.

Ez a film búcsú a nagypolgárság életformájától, a lényegeset mindig áthágó, a felszíneset mindig betartó játékszabályaitól.

Jean Renoir: A játékszabály

A játékszabály rengeteg szereplőt mozgat. Szeretetre méltó embert azonban hiába keresnénk. Igaz, nem is „rosszak”: társadalmi helyzetük, saját koruk termékei. A bonyolult cselekmény centrumában egy „semleges”, a „narrátor” szerepét betöltő figura áll: ezt a szerepet maga Renoir játssza, nem megvetendő színészi tehetséggel.

A játékszabály kicsit a cselekménytelen film őse is, vagyis nincs benne jól szerkesztett sztori, tetőponttal-lezárás. A film értéke abban a filmnyelvi érettségben rejlik, ami egyedül illett ehhez az illúziótlan társadalom- és emberszemlélethez. Renoir a klasszikus formákat megtartva volt újító. A hosszú kameramozgás, a belső vágás, a kamera mint önálló szereplő – mindez majd a hatvanas években jut természetes diadalra.

Ami A játékszabály után következett: a tehetség fonákja, a tartalmi-formai vívmányok semmivé foszlása, szánalmas elsekélyesedés. Kései produktumait el fogják feledni, remekműveit sohasem.

„Le patron” (a gazda)… A papa moziját megvetéssel elutasító újhullámos ifjak nevezték el ezzel a tisztelgő szóval. A francia film egészét átívelő pályáját, de még inkább a jövőbe mutató felfedezéseit becsülték meg ezzel. Megtanította a francia filmművészetet arra, hogyan kell egyenrangú félként együtt élni saját irodalmi, festészeti hagyományaival. Társadalmi érdeklődése példa maradt, formai-képnyelvi igényességét és újra törekvését a nouvelle vague és Antonioni kemény makacssága igazolja és folytatja tovább.

Renoir egyetlen filmje sem olyan kerek egész, mint az önmaga céljait pontosan felmérő és kifejező Carnéé. Nehezebb, olykor ügyetlenebb, mint minden formateremtőé. A történelem is rosszkor szólt közbe: legnagyobb formájában kényszerült emigrálni, és Hollywoodban majd’ mindent elfelejtett, majd’ mindent feladott. Az Állat az emberben, a Mezei kirándulás, A játékszabály Renoirja marad fenn a jövő számára. Az a filmművészet, amely a valóság nyitott többértelműségét szabad és élő kamerával, tágra nyitott térrel és idővel próbálja megragadni.